Téved, aki azt gondolná, hogy modern jelenség a nyaralós szelfizés. Amióta csak turizmus létezik, a kornak megfelelő eszközökkel mindig is tudatni akartuk egymással, milyen csodálatos helyen jártunk. Ezúttal békebeli kastélyos képeslapokkal mesélünk e késztetésről!
Képeslap - a galántai Esterházy-kastély, Első Galántai Könyvnyomda kiadása, 1915
„Az idő gyönyörű, a grófék igen kegyesek.” ... „Már több, mint egy hete, hogy itt vagyunk, s erősen közeledik a csavargás vége.” ... „Az Ilus lapját megkaptam, csókolom érte!” – könnyű beleveszni a hasonló mikrotörténetekbe, s még csak a levéltitok megsértése miatt sem kell pironkodnunk, ha századelős nyílt levelezőlapok, képeslapok között lapozgatunk. 1909 augusztusában például így mentegetőzött a ma is főként magyarok lakta kelet-szlovákiai községben, Bélyen nyaraló Mariska a Szombathely melletti Csepregen élő barátnőjének, Erzsikének: „Dolgom is sok van mindig, ha valahol hosszabb időre maradunk, levelet fogok írni!” Az előlapon a helyi nevezetességet, Báró Sennyei Béla kastélyának fényképét láthatjuk. Hogy kik lehettek a levelező barátnők vagy a fenti sorok szerzői, ma már többnyire nehéz felgöngyölíteni. Az évszázad első évtizedeiben feladott, s idővel múzeumunk adattárában landoló képeslapok enélkül is rengeteget mesélnek a korról, amelyben születtek. Miért volt szükséges üdvözlőlappal megelőlegezni a levelet? Mit adnak hozzá a kastélyok képei az üzenetekhez? És hogyan lehetséges, hogy képes levelezőlap készült a legapróbb faluról is?
Képeslap - „Üdvözlet Pétervásáráról. Gróf Keglovics kastély”, 1918
Gyűjteményünk bővelkedik a századelős kiadványokban, s feltűnő, hogy az ekkori postai lapokat a jellemző kastélyos, várromos és templomos illusztrációk mellett gyakran vasútállomások, postahivatalok és főterek, sőt akár gyárak fényképei is díszíthetik. Akadt rá példa, hogy a település összes történelmi és modern nevezetességét egy lapra zsúfolták – mindent, amire büszkék voltak a korban; még az a termék is szerepelt rajta, amelyről a vidék ismert volt. A 19. század végén divatba jött, s a 20. század elején már sokezerféle változatban terjesztett képeslapok közül mégis a kastélyokat ábrázolókkal találkozhatunk a leggyakrabban adattárunkban – ma ezek segítségével mesélünk erről a népszerű és praktikus kommunikációs eszközről. „A modern képeslap története akkor kezdődött, amikor az emberek számára az üzenetben a kép legalább olyan fontos lett, mint a szöveg” – nyitja a történetet egy 2015-ös tanulmányában a téma szakértője, Petercsák Tivadar néprajzkutató, az ország legnagyobb képes levelezőlap gyűjteményével rendelkező Zempléni Múzeum egykori vezetője. Lapot küldeni alapvető figyelmességnek számított, a feladó így jelezte, hogy gondol a szeretteire, a képi illusztráció pedig – legkevesebb annyiban, hogy mit választott a bőséges kínálatból – szavak nélkül is árulkodott az üzenetküldő élményeiről, arról legalábbis mindenképp, hogy hol járt.
Képeslap - Herczeg Pálffy kastély, Malaczka (Malacky), 1917
Mert a lapoknak ismeretterjesztő szerepe is volt abban a korban, amikor a turizmus még éppen csak születőben volt – emiatt gyakoriak például a fürdőket ábrázoló küldemények. Nem túlzás állítani, hogy ezek a képek szó szerint a címzett kollekcióját gyarapították, hiszen a képeslapok gyűjtése lényegében a megjelenésükkel egyidős, a fotók és emléklapok, bélyegek mellett megbecsült helyük volt a családi albumokban. Mint divatkellékek, elég gyorsan változtak ahhoz, hogy korukat könnyen beazonosíthassuk, ebben persze sokat segítenek a feladás dátumát igazoló postabélyegzők is. Ilyen viszonylag éles korszakhatár volt például az 1905-ös év. Az eredetileg egyszerű jókívánságok, üdvözletek közvetítésére kitalált képeslapküldés a század elejétől vált egyre inkább a levelezés egyik fajtájává. Egyre többen kezdeményezték, hogy a címzési oldalon is legyen helye az üzenetnek, amelyet ettől az évtől engedélyeztek magyar területen – addig a képek mellé róhatták csak rövid soraikat a feladók. Hasonlóan árulkodó, hogy egyben töltik ki az oldalt az illusztrációk, vagy több kép jelenik meg a lapokon, de segítheti a datálást a fényképek 1890-es évekbeli felbukkanása, s ezzel együtt a litografált városképek visszaszorulása, illetve a magyar gyártók megjelenése a piacon – erre a Magyar Királyi Posta 32 lapos, színes millenniumi sorozata volt a korai példa.
Képeslap - Vay-Serényi kastély, Bánréve, 1910-es évek
A pontos datálhatóság azért is fontos, mert mára ezek a képeslapok – márpedig több tízezresek a szerényebb gyűjtemények is – alapvető történelmi dokumentumokká, helytörténeti kutatások elsődleges forrásaivá váltak. Bár az 1870-es években, a képeslapmánia kezdetén a nemzeti posták még elzárkóztak attól, hogy hivatalos küldeménynek ismerjék el a magánkészítésű levelezőlapokat, a postások 1878-as párizsi, majd 1885-ös lisszaboni nemzetközi találkozói áttörést hoztak e téren. Előbb egységesítették díjszabásukat (a levéltarifa felében határozták meg), és szabványosították a méretüket (14 x 9 centiméteresre), később azt is engedélyezték, hogy magánvállalkozók készíthessenek lapokat – legkorábban éppen az Osztrák-Magyar Monarchia területén. A századfordulóra nyomdák tucatjai álltak át a képes levelezőlapok gyártására, a nyomdatechnika korszerűsödésének, a fényképek sokszorosíthatóságának köszönhetően az utolsó békeévekben pedig már alig akadt olyan magyar település, amelyről ne készültek volna ilyen emlékek. Mikor Mariska 1909 nyarán életjelet adott Erzsikének a Trianon előtti ország távoli szegletéből, a legnagyobb természetességgel tehette mindezt egy olyan képeslapon, amely az alig ezer fős falucska büszkeségének számító kastélyt örökítette meg.
Képeslap hátlapja - Bély, Sennyey-kastély, 1909
Márpedig más szándéka – mint láthatják – nemigen lehetett az üzenettel azon túl, hogy elmondja: folyton utazik, s nem akadt még ideje tartalmasabb levelet írni. Hacsak nem annyi, hogy megmutassa, hol járt éppen, s jelezze egyúttal azt is: gondolt barátnőjére. Mindez rávilágít a képeslapok népszerűségének másik okára is. A biedermeier kori köszöntőkártyákról szóló cikkünkben már utaltunk rá, hogy bár feltűnő a hasonlóság a borítékban küldözgetett „Kunstbilletek” és a későbbi illusztrált lapok között, hosszú évtizedek választják el a két kommunikációs forma megjelenését. Csak a 19. század közepére épült ki például az a postahivatali hálózat, amely lehetővé tette a hasonló lapok továbbítását. A szöveg szellőssége alapkövetelmény volt korábban, a boríték (hatalmas) mérete pedig a feladó és a címzett rangbéli különbségére utalt. Ám a postabélyegek megjelenése után, a század közepétől már a feladó fizette a viteldíjat (addig ez a címzettet terhelte), s emiatt rohamosan csökkenni kezdett a levelek mérete – mivel ezek harmada valójában pár szavas, rövid közléseket tartalmazott csak. Egy német birodalmi főtanácsos már 1865-ben jelentkezett az olcsóbb levelezőlap ötletével, a levéltitok megsértése miatt ezt azonban még elvetették kollégái. Az üzenetek kurtaságára alapozó, közgazdasági érvelés viszont meggyőzőnek bizonyult – a bécsújhelyi katonai akadémia professzorának, Dr. Emmanuel Hermann-nak köszönhetjük ebben az értelemben a nyílt lapot.
Képeslap - a szarvasi Bolza-kastély, Kovácsik Károly kiadása, 1912, Szarvas
Mert még ebben az évben, 1869. október 1-jén forgalomba hozták az osztrák „Correspondenz-Karte”, majd a magyar „Levelezési-lap” nevű újdonságot, amely olyan népszerűnek bizonyult, hogy csak az első napon tízezer darabot adtak el belőle a posták – derül ki már egy neves bélyeggyűjtő, Hatvani Márk a Bélyegvilágban közölt cikkéből. A levelezőlapokból kifejlődött, nagyobbrészt város- és tájképekkel díszített képeslapok annyira általánossá váltak a századelőn, hogy – mint említettük – idővel a hagyományos levelezésből is kicsíptek egy szeletet. A gyűjteményünkben található példányok szerint valóban apró-cseprő hétköznapi eseményekről számoltak be ezeken egymásnak az emberek: az utazás fáradságos élményéről, izgalomtól nyugtalankodó gyomorról olvashatunk a szokásos újévi és húsvéti üdvözletek, eljegyzés vagy kinevezés alkalmából írt gratulációk között. Gyakran az derül ki, hogy maga az utazás volt a legnagyobb élmény. Az erre utaló üzenetek mellett (például: „Ugye csodálkozol, hogy Ráczkevéről írok?”), számtalan esetben megelégedtek a helyszín rögzítésével a feladók. Egyik kedvencünk az a képeslap, amelyet Kara Gábor küldött Szarvasról Mezőtúrra „szépreményű” húgának, Zsófiának. A szokásos mentegetőzés mellett egyetlen lényegi üzenetet tartalmaz a lap: „Szép hely” a Bolza-kastély, amelyet ábrázol.
Képeslap - Füzérradvány, Károlyi-kastély, Magyar Fénynyomdai Rt. (Budapest), 1911
Gyűjteményünkben alig akadtunk olyan példányra, ahol ennél komolyabb összefüggés lenne az üzenet és a megörökített úri lak között. Üdítő kivétel, amelyből egy nemesi házaspár, Jambrikovics László és Endrődy Helén magánéletébe kaphatunk bepillantást, mikor a férj a füzérradványi Károlyi-kastélyban vendégeskedve ad hírt feleségének egy elbaltázott szarvasvadászatról a gödöllői kastélyba címzett képeslapon. Az illusztrált postai kiadványok többsége azonban inkább olyan kordokumentum, amely a kúriák egykori állapotáról, hétköznapi életéről ad képet – szó szerint is – a kutatóknak. Az említett királyi lakról, a Károlyi-család évtizedekig gyermekotthonként szolgált fóti kastélyáról, Hatvan, Ráckeve, Körmend nevezetességeiről, a felgyújtott és téglánként széthordott alcsúti Habsburg-kastélyról, vagy éppen az olyan eldugott épületekről, mint a részben már felújított bélyi kastély. Bár az úri lakok későbbi története korántsem vidám, s aktuális állapotuk, hasznosításuk gyakran heves viták tárgya, mégis szeretjük néha úgy látni ezeket, mint amilyennek a békebeli képeslapok mutatták: hétköznapinak és felhőtlennek. Kertészkedő kisasszonyokkal, mint a bánrévei Vay-Serényi, vagy éppen a parkban tereferélő urakkal, mint a lengyeli Apponyi-kastélyt ábrázoló lapokon – s kontrasztként a hasfájásos üzenetekkel a hátoldalukon.
Képeslap - Lengyel, Apponyi-kastély, Holub Ferenc, 1910 körül
Ha önök is kedvelik a hétköznapok történetét, nézegessenek galériánkban további képeslapokat!
