Az Iparkodjunk!-kiállítás előkészületei során Darabos Edit főrestaurátor különleges munkába fogott. A kurátor Cselovszki Zoltán által válogatott régi tükrök kereteibe helyezte az adattár egy-egy érdekes műtárgyát. Ez főként az adattár háromdimenziós papírtárgyai esetében jelentett kihívást. Előfordult, hogy a kereten belülre polcot is kellett építenie, amelyen bemutatható például a térbeli papírbetlehem.

Papírbetlehem az iparkodjunk!-kiállításban

Az Iparkodjunk! című időszaki kiállítássorozat első része az adattár és a könyvtár értékeit helyezi fókuszba. Ennek az előkészítési munkáin dolgozott Darabos Edit papír- és bőrrestaurátor művész, a könyvtár főosztály főrestaurátora. A műtárgyak tisztításán és a szükséges javításokon felül azt is végig kellett gondolnia, hogy melyiknek kell alátámasztás, hogyan mutat majd legjobban akár a falon, akár a vitrinben. A restaurátorok tudják ugyanis a legjobban, hogy mit bír el egy tárgy, valamint milyen installáció szükséges ahhoz, hogy a műtárgy szépségét kiemeljék és biztonságosan bemutassák.
A papírrestaurátorok feladatai közé tartozik a paszpartuk elkészítése és a műtárgyak keretezése is.
Ez sokszor rutinfeladat, a múzeumok általában egyszerű, semleges megjelenésű rámákat használnak a grafikák esetében. Az Iparkodjunk! című kiállítás előkészítésekor azonban ez a munka igazi kihívást jelentett. A kurátor által kiválasztott régi tükrök kereteibe kellett ugyanis kiosztani a tárlaton szereplő adattári műtárgyakat. (A bútorgyűjteményben őrzött látványos darabok konzerválását a fa- és bútorrestaurátor Kovács András, valamint Németh György végezte.)

Az adattár papírtárgyai között akadnak olyan háromdimenziósak is, amelyeket nem lehet egyszerűen bekeretezni. Ilyenek például a kis méretű, de annál látványosabb, részletgazdag, bécsi köszöntőkártyák is. Az úgynevezett 'Kunstbillet' a biedermeier jellegzetes műfaja volt a 19. század első felében. A háromdimenziós papírtárgyak létrehozását olyan technikai újítások tették lehetővé, mint a dombornyomás, mellyel kartont és vékony fémfóliát is díszítettek. Részletgazdag kivitellel, olcsó anyagokból immár luxus jellegű dísztárgyakat készítettek a kézművesek, valamint kedvtelésből az ügyes kezű úriasszonyok. Ezek a munkák közül művészi kivitelükkel, változatos anyagfelhasználásukkal kitűnnek a bécsi vésnök, Johann Joseph Endletzberger nevéhez köthető Kunstbilletek. Munkái annyira különlegesek, hogy a köszöntőkártyák Fabergéjének is nevezték már, nagynevű múzeumok számos példányt őriznek belőle.

Johann Joseph Endletzberger: Köszöntőkártya – ún. Kunstbillet, a barátság templomának ábrázolásával (Bécs, 1820-1830 körül)

Endletzberger alkotásai sokféle technikát (papírmunkát, gyöngyházfaragást, igazgyöngy-applikációt) ötvöznek. A köszöntőkártyák kereténél ő is előszeretettel alkalmazta a dombornyomást, amelyre egy áttetsző vékony textilt, kreplint vagy muszlint feszített ki. És mivel vésnök volt, valószínű, hogy a nyomóformákat is ő készítette. Nagyon aprólékos munkát kívánt egy ilyen üdvözlőlap elkészítése, még akkor is, ha előre legyártott, apró, dombornyomott és stancolt (fémeszközzel kiszúrt), festett papírelemekből ragasztotta össze például a fák lombkoronáját, a virágkoszorúkat vagy a csokrokat. A ragasztás után pedig továbbfestette vagy laparannyal borította a motívumokat.

Darabos Edit mikrofotója Johann Joseph Endletzberger köszöntőkártyájáról

Mindegyik kunstbillethez készült pársoros – gyöngybetűkkel írt – szöveg, amely bölcsesség vagy jókívánság volt – meséli a restaurátor. Mivel ezek a köszöntőkártyák már készítésük idején gyakran az enteriőr részévé váltak, bekeretezték vagy díszdobozok tetejébe foglalták őket, így nem volt „műfajidegen” megtalálni a hozzájuk illő keretet. Végül egy faragott, laparanyozott rámába illesztett „belső dobozban” kapott helyet két különlegesen szép kártya, mely a kiállítás adattárt bemutató rész bevezető darabjává vált.
Másfajta kihívást jelentett „kiállítási funkciót” találni a főigazgató-kurátor Cselovszki Zoltán kedvencének, egy kör alakú rámának. Valójában nem volt egyértelmű, mire szolgált eredetileg az erősen mélyített, faragott keret. Valószínűleg viaszmunkát, művirágcsokrot vagy más plasztikus dísztárgyat helyeztek el benne – mondja a főrestaurátor. Egyedül az egyik kihajtható papírbetlehem jöhetett szóba, amelynek valóban szüksége is volt a térre. A restaurátor elkészítette az új hátteret és a betlehemet tartó papírpolcot, majd plexicsapocskákkal is rögzítette a műtárgyat, hogy biztonságosan kiállítható legyen.
Az adattárban őrzött, változatos technikájú tervrajzokat (tusrajzokat, korabeli fénymásolatokat) is bemutat a múzeum az Iparkodjunk!-kiállításban, azaz Lechner Ödön és Pártos Gyula terveit, amelyek az Üllői úti épülethez készültek. Ezeket most az új rekonstrukciót ismertető látványtervekkel párhuzamba állítva láthatják az érdeklődők. Egyedül ide kellett sima, mai – neutrális – kereteket rendelni. A paszpartuk és hátlapkartonok mindig műtárgybarát anyagból készülnek, ezért a dokumentumok rögzítésekor csak olyan megoldást használt a múzeum másik papírrestaurátora, Szilágyiné Tatár Ilona, amely nem hagy nyomot.

Az Üllői úti épület tervei az Iparkodjunk! című kiállításban

Hangsúlyos látványelemei a kiállításnak azok a régi vitrinek, amelyekbe a könyvtár műtárgyai kerültek. (Ezzel kapcsolatos cikkünket itt olvashatják.) A tárgyak „kiosztását” a végső kihelyezés előtt gyakran modellezik, ez esetben ez mindenképpen fontos is volt. Ehhez a vitrin belső méretét papírból kiszabta főrestaurátor, majd – mint egy puzzle-t – a kurátorral együtt kirakták. Ott eldőlt, melyik könyvet kell kiemelni, mi kerüljön fókuszba, mely tárgyak „erősítik” egymást, hogyan tehető mozgalmasabbá a tároló.

Darabos Edit fotója a vitrin modellezéséről

A főrestaurátor nagyon örül annak, hogy olyan gyűjtemények kerültek most a középpontba, amelyekről a látogatók nem igazán sejtik, milyen izgalmas anyagokat őriznek. Az adattárban találhatóak például a múzeum alapdokumentumai, ezért a kiállításban most látható az intézmény első, 1873-ban indított leltárkönyve is. Bár a könyvben csak rajzok szerepelnek, mellé helyezték magát a műtárgyat, a 18. század második feléből származó festett, levél alakú, tatai fajansz dísztálat. Az ehhez szükséges plexikönyvtámaszt szintén Darabos Edit tervezte, aki úgy véli, izgalmas megmutatni, hogy egy 1873-ban megvásárolt tárgyat mennyire gondosan dokumentáltak. Így jól szemléltethető, hogy a megőrzés és a bemutatás egyszersmind lényege a mindenkori múzeumoknak.

Az 1873-ban indított rajzos leltárkönyv és a tatai fajansz dísztál