Ugrás a tartalomra
Akadálymentesített változat főoldal
Museum of Applied Arts Hangostérkép

Terv - Nirvana strand ágy reklámja, Lukáts Kató, 1930-1940, Budapest

Nirvanára keresztelt strandágynak készített reklámplakátot kevéssel a második világháború előtt Lukáts Kató. Ezen úgy pózolnak rövid, kivágott úszódresszeikben – ráadásul egy férfi társaságában –az asszonyok, hogy az első világégés előtt még botrányosnak, erkölcstelenségnek számított volna. Hogyan vetkőzött ki magából – szó szerint – ilyen rövid idő alatt annyira a magyar, hogy a szenvedéstől való megszabaduláshoz, a végső beteljesüléshez, azaz a nirvana buddhista fogalmához hasonlítsa a strandolást? Vessék ki a plédet az első szabad foltra valami vízparton, hűsöljenek tárgyainkkal és egy kis strandtörténelemmel!

Terv - forrás mellett ülő meztelen nőalak, Maróti (Rintel) Géza, 1920 - 1930-as évek, Budapest

Vízimádatunk közismerten ősi eredetű – majomrokonaink megrökönyödve tapasztalhatták, hogy már a legkorábbi őseink a fákról lemászva a ragadozók látogatta vízpartokon ütöttek tanyát. Az emberiség története mégis olyan kacifántosan alakult, hogy a nirvanára, az önfeledt közösségi pancsolásra egészen a múlt század első harmadáig várnunk kellett. Persze nem állíthatjuk, hogy mindeközben távol maradtunk volna a víztől – csak pontosabb, ha úgy fogalmazunk: inkább a víz maradt hozzánk közel. A 19. század közepéig, a mederszabályozások koráig a történelmi Magyarország területének 13 százalékát – a mai ország bő harmadát – öntötték el rendszeresen a folyók. A ki nem száradó árterek, mocsarak, lápok népe ősi módra élt együtt a vízzel és mindazzal, amit adott: hallal, náddal, gyümölcsökkel, gyógyfüvekkel.

Váza - Vízparti táj jégmadárral és tavirózsákkal, Émile Gallé, 1904-1906, Nancy

Ha esetleg nyaralni támadt volna kedvük – bár miért is hagytak volna el ilyen földi paradicsomot, ráadásul ebben a formában maga a fogalom sem létezett – éppenséggel a víz állta volna útjukat. Ahogy Fónagy Zoltán történész egy blogbejegyzésében részletezi, a vasút elterjedése, vagyis a 19. század közepe előtt a kedvtelésből való utazgatás az egyszerű ember előtt teljesen ismeretlen volt. A postautak csak minden tizedik települést érintették, az épített utak – kaviccsal terített földutak – kivételével ráadásul tavasszal és ősszel az ország java, főként az Alföld, járhatatlanná vált. Aki megtehette, s mégis az otthona közvetlen határain túl merészkedett, kevés kivétellel Bécsig, vagy – hova máshova – a Monarchia más országrészeinek törzsfürdőiig jutott, s már ez életre szóló kalandnak számított. Postakocsival vagy „gyorsparaszttal” (a fontosabb útvonalak melletti falvak fuvarosaival) másfél nap alatt suhantak át a tehetősek Budáról Bécsbe, s váltott lovakkal röpke másfél hét alatt a császárvárosból akár Szegedig is eljuthattak.

Tálca (készlet része) - A balatonfüredi kikötő látképével (az ún. balatonfüredi kávéskészlet része), Fischer Mór porcelángyára (Herend), 1860 körül

A természetes és hévizekben gazdag országban persze nem kellett ekkora utat megtenni azoknak, akik idejekorán felfedezték maguknak a fürdőkultúrát – s itt leginkább a reformkori nemességre gondolunk, hiszen őket majmolva engedte meg magának később ezt az úri luxust az átlagmagyar. A századfordulóig azonban a kor erkölcsi normái – és persze köztisztasági állapotai – mégsem engedték a strandolást: nem vízpartra járt, hanem olyan fürdőket, zárt fürdőházakat látogatott, akinek ez módjában állt, amelyeket termálvízforrásokra vagy eleve tavakra, folyókra építettek. Meglepő lehet például, de balatoni strandélményünk ősképe, Balatonfüred eredetileg a tónak hátat fordítva épült ki. Az 1830-as évek végéig a fürdőtelep középpontjában a gyógyforrás állt, s a savanyúkút körül sorakozó épületek éppenséggel elzárták a kilátást a tóra. A Tagore sétány, ahonnét a hatvanas években már tvisztelve nézték a víztükröt a fiatalok, a reformkorban még a fürdőtelep hátsó udvara volt – zöldségeskertek, istállók, cselédlakok, árnyékszékek uralták a panorámát, s csak egy tűzvész következtében vált szabaddá az út az addig náddal övezett partra.

Terv - képeslap: Üdvözlet a magyar tengerről, Lukáts Kató, 1930-1970, Budapest

A Balatonból is előbb a vizét fedezték fel: kérésre, mint különlegességet, behordták a partról, s melegítve tálalták a fürdőben. Csak az 1820-as években, az első „hidegfürdőkkel”, vagyis a hosszabb hídon megközelíthető, fából ácsolt zárt fürdőépületekkel kezdett az érdeklődés és maga a település is a part felé fordulni. A herendi manufaktúrát valódi porcelángyárrá fejlesztő Fischer Mór korszakának talán egyik legszebb emléke, a Balatonfüredi kávéskészlet Szerelmey Miklós 1848-as Balaton-albumának ábrázolásait vette át – a fentebb látható, a füredi kikötő látképével díszített tálcán is egy ilyen épületet fedezhetünk fel: arra tart a vitorláscsónak, s a távolban pöfékelő Kisfaludy gőzhajó. Balatoni strandlázunk eredete, amit száz évre rá már képeslapon, vízparti telkekkel népszerűsített a fentebb említett Lukáts Kató, bizony a hidegfürdő, az a szerény, sötétbarna tákolmány a nyílt vízen! Feljegyzések szerint az első ilyet – magáncélra építtette – Pest vármegye alispánja, Szily József 1783-ban. Igaz, a tutajszerű építményt a szél elsodorta, s a tihanyi partokon darabokra tört. Mintája feltehetően az ekkor már létező Duna-fürdő lehetett, amely szintén az 1780-as évektől működött a piaristák rendháza előtt, a régi Pesten.

Reklám képeslap - Budapest Bäderstadt, Horváth László (feltehetően),
Szilas Győző (feltehetően), 1945 után, Budapest

A haladó nemességnek máskülönben is sokat köszönhetnek a mai strandolók – Széchenyi István gróf a Dunában való fürdés elterjesztésével vált a vízi sport hazai népszerűsítőjévé, Wesselényi Miklós báró pedig kvázi a Balaton-átúszás korai arca lett. Az árvízi hőst autentikusan nem is csónakban, hanem mintás fürdődresszben lett volna érdemes megörökíteni: negyvenévesen, két évvel a pesti árvíz előtt pipálta ki a Füred-Tihany közti 4 kilométeres távot. Mindezt abban a korban, amikor az úszásra kötelezett katonákat leszámítva az ország java még a bokáig érő vízben is fulladozott. Mert a pórnép számára a sok természetes tó és folyó persze adta magát, csak nem éppen sportra, pihenésre – abban mostak és fürödtek, hiszen valahol azt is kellett. Az áthidalhatatlan társadalmi szakadékok miatt a fürdőlátogató polgárság és a folyókban mosdó paraszti- és munkásrétegek igényei még sokáig nem találkoztak. Márpedig, fogadjuk el, a strandolás új hulláma éppen ezeknek az árkoknak a betemetésével kezdődött a századelőn.

Terv - plakát: Szent Gellért Hullámfürdő, Lukáts Kató, 1930-1940

Ahogy maga a kifejezés is elárulja, a stranddivat a tengerpartról indult a 19. század elején, s eleinte a tehetősebbek szórakozását, gyógykezelését szolgálta. Később közegészségügyi okok ösztönözték arra az egyre népesedő viktoriánus Anglia vagy éppen német és amerikai városok vezetését, hogy homok- és napfürdők létesítésével „vigyék be” a tengerpartot a városba – derül ki már Mohácsi Gergely Testkultusz és tömegtársadalom című remek tanulmányából. Pest-Budát, bár népe valódi vízimádónak számított, késve érte el ez a hullám. A már a reformkorban is népszerű Duna-fürdőkben korábban kabinszerű, zárt úszókocsikban – sőt gyakran kosarakban – fürdőztek a kiváltságosok, de 1837-ig a nők még a polgári Duna-uszodában, például Mayer György híres úszóiskolájában sem voltak szívesen látott vendégek. Később is csak térben és időben gondosan elkülönítve (az asszonyokat kínozták a legforróbb, 11-15 óra közti sávval), nyakig felöltözve mártózhattak a polgárok. A szegényebbeknek, akiknek nem futotta a belépőre, a fővárosban maradt a „szabadstrand” (a Római-part és a Kopaszi-gát környéke volt már ekkor is a legnépszerűbb), ahol a tiltás ellenére is gatyára vetkőzve lubickolhattak a folyóban, illetve a kifejezetten tisztálkodás céljából felállított három ingyenes uszóstrandon, a Dunán.

Szobor - Fésülködő nő, Dél-Németország, 17. század

Elegáns gyógyfürdő, polgári uszoda, úszóstrand vagy a puszta Duna-part – bármi is jutott osztályrészül, a kiegyezés után rohamosan gyarapodó fővárosiak számára fokozatosan a nyári hétköznapok részévé vált a fürdőzés. Különösen a Duna-fürdők lettek népszerűek. Mikor a századfordulón, Európa nagyvárosaiban már strandok tucatjait alapították, a „Budapest-fürdőváros” koncepciót erőltető városvezetés még mindig a fürdőépítés lázában égett – ennek köszönhetjük mondjuk a Széchenyit és a Gellértet. Végül közvetlenül a bécsi példa, a Gänsehäufel óriási Duna-parti uszodájának 1907-es megnyitása után szaporodtak meg itthon is a strandhívek a budapesti testületben, s téma lett például az illegális szabadstrandok szabályozása is. De ezt a kezdeményezést már elmosta a történelem – a tucatnyi érv, vita és beadvány helyett a tiszavirág életű proletárdiktatúra oldotta meg a kérdést: egy tollvonással államosították a Római és a Margitszigeti strandfürdő területét, s megnyitották alig néhány hétre a plázst a népnek.

Terv - strand öltözék, Soltész Anna, 1964, Budapest

A divat megállíthatatlannak bizonyult, a modern fővárosi nép kikövetelte magának a strandokat, s így sorra nyílt meg a két világháború között például a Csillaghelyi, a Palatinus, a Római strand, vagy éppen a Gellért és a Széchenyi bővítéseként épült nyitott medencék sora – ahogy mondjuk Esztergomban, Siófokon és Szegeden is hamarosan beindult a strandélet. Az idézett Mohácsi Gergely szerint a kései Monarchia virágzó fürdőkultúrájához hasonlítható kikapcsolódási forma, az első világháború után a fővárosban kialakuló strandolás „a tömegtársadalom csírájának” egyik jellegzetes példája, amely azt a folyamatot illusztrálja, ahogy a századforduló klasszikus polgári értékeit egyre inkább felváltotta a városi tömegkultúra. S ugyan nemek, társadalmi osztályok és funkciók – sport, szórakozás vagy tisztálkodás – alapján még a strandfürdők is igyekeztek szelektálni eleinte a közönségüket, ahogy már a Duna-uszodák is tabukat döntöttek a maguk idején, úgy a múlt század közepére a szigorúan erkölcsös elkülönülés is csak egy békebeli emlék maradt.

Műtárgyfotó - festett napernyő, Greguss Gizella, 1901, Budapest

A festett napernyők, fürdőkabinok helyett megjelentek a díszes úszósapkák, csinos dresszek, s rövidesen a bikini és a fecske – de ez már egy másik történet. Kellemes hűsölést kívánunk, legközelebb is tartsanak velünk!

 

 

Oldal megosztása

Az oldal címe nyomtatáskor:
https://www.imm.hu/hu/news/view/708,A+pancsol%C3%B3+nagyl%C3%A1ny