Minitextil – Kukorica, Solti Gizella, 20. század 4. negyede

Ha lett volna Instagram a hetvenes években, kétségkívül a minitextilek lettek volna a fórum lájkmágnes sztárjai. Olyan szerencsés csillagszőttes állt össze akkor a magyar iparművészet egén, ami progresszív kísérletezésre ragadtatta a textiltervező alkotókat – és velük együtt számos képzőművészt is, bár ezek a határok itt éppen elmosódtak. Megrendelésekre és anyagi elismerésre nem számíthattak a textilesek, helyette valami sokkal fontosabbal kompenzálta őket a korabeli kultúrpolitika: egy falatnyi szabadsággal. Alkalmi munkáikkal, főként a minitextilekkel gyorsan túlléptek a műfaj hagyományos határain, s mire a minisztériumban egyet pecsételhettek volna, vidéki műhelyeikben, különös tárlataikon máris felütötte a fejét, s virágzott a magyar neoavantgárd. Ezúttal erről a korról, a magyar textilművészet zsebkendőnyi forradalmáról mesélünk!

Minitextil - Szardíniás doboz, Golarits Erzsébet, 20. század 4. negyede

„A boríték méretű művek ezidőtájt a kifelé tekintés belső nagy óhajának és sóhajának diszkrét metaforájaként születtek meg és indultak útjaikra” – emlékezett vissza az ezredfordulón a minitextil negyedszázados reneszánszára Dr. Fabényi Julia művészettörténész, a Ludwig Múzeum későbbi igazgatója. Szombathely képtárát irányította ekkoriban, ez a város adott helyet ennek a bizonyos miniforradalomnak is, amelyre már ekkor a textilművészet aranykoraként hivatkoztak, hiszen eredeti formájában egy-másfél évtized alatt kifutotta magát. Távolról nézve egy szabadjára engedett alkotógenerációt láthatunk, ipari textiltervezéssel is foglalkozó művészeket, akik a 60-as, 70-es évek hivatalos törekvéseivel összhangban, a fal- és tértextil közösségi szerepét keresték a szocialista társadalom fura szövetében. A Szombathely környéki alkotóműhelyekben, biennálékon és egyéni tárlatokon azonban éppen az anyag fonákjára leltek: megtalálták az utat a „nagy művészethez”.

Minitextil - Vízpart I., Bajkó Anikó, 1980-as évek

Szervezők és kritikusok visszaemlékezéseiből szemezgetve úgy tűnik, a kor lehetőségeihez mérten tudatosan építkező modern generáció – mint például Attalai Gábor, Szenes Zsuzsa és Szilvitzky Margit textiltervezők – fellépése, 1968-as, Ernst múzeumbeli közös kiállításának sikere lehetett a kezdő pillanat. Ezt követően már kifejezetten keresték a kapcsolatot a textilesek a mozgalmukat befogadni kész intézményekkel – mozgalom volt annyiban mindenképp, hogy a hivatalos iparművészeti seregszemléktől független, csoportos bemutatkozásra törekedtek.

Minitextil - „Tablókép”, Széles Judit, 1994

A Lausanne-i Nemzetközi Textilbiennále elvárásai formálták ezidőtájt a világ textilművészetét, ez lehetett az ősképe a Savaria Múzeum következő évben induló sorozatának is, mert rövidesen itt találtak fogadókészségre a kiállítók. A 70-es évek művészeti életére általában is jellemző volt ez a fajta decentralizáció: a különböző művészeti ágakban tevékenykedő alkotók az ország kisebb-nagyobb városaiban hozták létre a művészeti seregszemléiket. Visszatérve a textilre, Szentléleky Tihamérnak, a Savaria Múzeum amúgy klasszikus érdeklődésű vezetőjének köszönhetően előbb az Ernst-kiállítás anyaga költözött Szombathelyre, utóbb minden textiles törekvésnek helyet adtak – itt alakult ki a megkerülhetetlen kortárs textilgyűjtemény is, amelyet ma már az említett Képtár gondoz. Ahogy a múzeum ekkori munkatársa, Mihály Mária rámutatott, a hátteret adó képes intézmények szerepe kiemelkedővé vált a 70-es évek művészeti folyamataiban. Mert a közösségi helyett a „kiállítási művészet” lett a textilesek számukra a kiút – de ezt hadd árnyaljuk kicsit.

Minitextil - „Maszk 1. ”, Kiss Katalin, 1990

Pártházakkal és művházakkal tele volt már szórva ekkor a vidék, erről a szálról, a szocialista országépítési hullámról ez a generáció lemaradt, nem igazán volt igény köztéri textilalkotásra. 
„Ezt akkor senki sem regisztrálta, a cél továbbra is az építészeti, azaz közösségi alkalmazás volt. Csak közben az ehhez vezető eszköz, a kiállítás megjelenési végcéllá merevedett” – emlékezik az időszakra a múzeum textilgyűjteményét a mozgalom kibontakozásának éveiben vezető Fitz Péter. Ő sajátos zsákutcák sorozataként írja le a képzőművészeti célú és igényű textil diadalát – mindezek a visszaemlékezések amúgy A szombathelyi textilbiennálék története 1970-2000 című kötetben olvashatók. Megrendelések hiányában autonóm módon, kiállításra születtek meg az alkotások, a viszonylagos szabadsággal szervezett csoportos bemutatkozások pedig teret adtak a kultúrpolitika által kevésbé tűrt, más művészeti irányzatoknak is. A szombathelyi biennálékon és a korábbi biennále-díjazottak önálló kőszegi kiállításain eleinte kevésbé, de az 1975-ben, a szintén közeli Velemben létrehozott alkotóműhelyben már sokkal inkább installációk, performance-ok, konceptuális tárgyak kezdték átvenni az uralmat, ahogy a művészettörténész fogalmaz: „állami” támogatással, pénzzel, tudomásul vétellel.

Minitextil, R. Fürtös Ilona, 1991

A minitextil tündöklése az első öt Fal- és Tértextil Biennále árnyékában, egy szintén 1975-ös „nulladik” kiállítással indult. Bár volt Londonban párhuzamosan hasonló kezdeményezés, itthon Attalai Gábornak tulajdonítják az alapötletet, hogy a textilművészet kísérletezésre alkalmas médiuma, a miniatűr textil önálló szereplőként léphessen elő. Ahogy a fentebb idézett Dr. Fabényi Julia is utalt rá, mindez nem teljesen független a korabeli mail-art mozgalomtól. A nemzetközinek szánt szombathelyi sorozatra eleinte informálisan, postai küldeményként, és ennek megfelelő méretben juthatott csak be külföldi műalkotás. Igaz, a tárgyak gyorsan legyűrték az anyag- és kényszer adta két dimenziót: rövidesen objektekben kezdek gondolkodni az alkotók, s egyre jelentősebbé vált a nemzetközi részvétel is. Az sem véletlen ugyanakkor, hogy a neoavantgárd egyik vezéregyénisége, a 70-es évek elején még az illegális balatonboglári Kápolnatárlatokat szervező képzőművész, Galántai György nevét és mail-art munkáit, akcióit is ott találjuk a korabeli kiállításaikon.

Minitextil - „Kéz”, Lévai Nóra, 2000 körül

A textil önálló gondolathordozóvá vált, a művek jó részében a kérdések felvetése-megválaszolása már a képzőművészet irányába mutatott. A textilesek köztéri megrendelések helyett a „grand artba” vezető új utakra találtak tehát, miközben a váratlanul megnyílt kiállítási lehetőség a partvonalra szorított képzőművészeknek is fontossá vált. A biennálék árnyékában, a hetvenes évek második felétől egyre jelentősebbnek számító alkalmi kiállításokon, „textilernyő” alatt ugyan, de kibontakozhatott még utoljára a magyar neoavantgárd. És ebben, a dohányfüstös pártirodákból irányított „hivatalos” képzőművészethez képest kifejezetten pezsgő közegben hódított a minitextil: olyan két vagy háromdimenziós apró alkotás, amely anyagában vagy technikájában utalt már csak a textil sajátosságaira. „Dióhéjban képes közölni információkat, gondolatokat. Esszenciális. (...) Sokan kísérletezésekhez is használják, kipróbálva először ebben a parányi méretben az őket foglalkoztató és inspiráló témákat” – írta 2016-ban az akkor 40 éves műfajról Cebula Anna, hosszan sorolva, hogy a plexitől a posztón át a gobelin korszakáig haladva, gyorsan változó divathullámokon keresztül hogyan jutottak el a textilművészek az alapanyag felszámolásáig.

Minitextil - „Borospohár”, Kecseti Gabriella, 20. század 4. negyede

A korábban idézett Fitz Péter erre is egyfajta páratlan fejlődési vonalként, s egyben újabb zsákutcaként tekint. Mert csak idő kérdése volt, hogy ebben az inspiratív közegben kiforrja magát a posztmodern, hogy eredeti anyaguk dekonstrukciójára jussanak az alkotók. „1977-re Velemben az volt tapasztalható, hogy a műveket tulajdonképpen már inkább az „anyagi” oldala kötötte az iparművészethez” – írja visszaemlékezésében arról, hogy a kísérleti textilművészet hogyan kezdte felszámolni saját kiindulási közegét.
A nyolcvanas évekre már az aktuális biennále hívószavaként is megszületett a „textil textil nélkül” fogalma.
A művészeti ág progresszív része elszakadt hagyományos felfogásától, feladataitól, képzőművészetté transzponálta magát, de ezzel felégette maga mögött az utat. Ami persze nem jelenti azt, hogy ne születettek volna később is jelentős művek. Éppen ellenkezőleg, hiszen az itt látható minitextilek java is ekkoriban, vagy ez után készült. De a közösségi akcióról később fokozatosan az egyéni alkotásokra került a hangsúly.

Minitextil - „Szerelmeslevél”, Kókay Krisztina, 1984

Mikor a szocializmus tiltó, tűrő, támogató kultúrpolitikájáról beszélünk, könnyen megfeledkezünk róla, mennyire képlékeny, bizonytalan helyzeteket teremtett a folyamatos külső beavatkozás a máskülönben is forradalmi változásokat megélő művészetekben. A textilművészetre talán kevesebb figyelem jutott, nem is feltételezték róla, hogy valamiféle progresszív, „kultúrpolitika-ellenes” fordulat melegágya lehet. Vagy a sok párhuzamos példa alapján talán éppen, hogy szelepnek szánták, hátha a biennálék tematizálásán keresztül tudják irányítani a területet? Ki tudja. Részleteiben felfejthető még a történet – Torday Aliz, a Savaria Múzeum textilgyűjteményének későbbi felelőse sokat is tett ezért életút-portréiban, szakcikkeiben. Ma már azonban sokkal izgalmasabb közel hajolni ezekhez a kortanúkhoz, hogy a cím nélküli, vagy legfeljebb ködös hívószavakkal jellemzett apró tárgyak maguk mesélhessenek a történetükről. Arról, hogy különös véletleneknek köszönhetően hogyan jutott egy múló divatjelenségnek induló médium, a minitextil ilyen fontos szerephez a 70-es években.
Nekünk megért egy lájkot a történetük, reméljük, önöknek is!

Minitextil - „A múlt emlékei/A jövő múltja”, Novák Ildikó, 1994