Melltű - Bacchust ábrázoló korall faragvánnyal, 18. század 2. fele, Németország (feltehetően)

Közeledik Szent Mihály napja, a szüret kezdete; pókhálós palackok helyett ezúttal inkább mámorról és misztikumról, a kánaáni gyümölcsről, egyszóval a szőlőről mesélünk. Tartsanak velünk a hegyre, mert ma is előhalászunk néhány érdekes fürtöt a puttonyból!

„Eszedbe hoznak ízei minden ízt, amely kedves és emlékezetes volt életedben, az első csók friss zamatosságától kezdve az öregségig csipegeted a szőlőszemeket a fürtről” – áradozott a szőlőről Krúdy Gyula a Színházi Életben, 1929-ben. Sárgarigófüttyös nyárutók, aranypiros tájak, a szedőlányok dalolása vagy éppen a présházak füstölgő kéményei - a hajdani szüretek hangulatáról regényben, tárcában, novellában is rendszeresen vallott az író, a végtelenségig lehetne idézni.
S e rajongásával egyáltalán nem volt, nincs egyedül. A mezőgazdasági idénymunkák közül – mert mégiscsak az – vitathatatlanul a legkedvesebb volt a mulatságokkal záruló szüret, amit csak tovább erősített a dolog közösségi jellege. Hiszen a hagyományos parasztgazdaságokban kölcsönösségi alapon végzett munkának számított ez a fajta terménybetakarítás az ősz közepén, Szent Mihálytól Simon-Júdás napjáig, amit már Krúdy is nosztalgiával idézett. A szüret ünnepszámba ment, a családtagok hazatértek, a katonákat szabadságolták ilyenkor, hogy mindenki kivehesse a részét a munkából, akikkel együtt vándormuzsikusok lepték el a szőlődombokat. A kaláka e formája a 60-as években, a zártkerti telkekhez szoktatott szocialista társadalomban nyerte vissza értelmét, s máig divat maradt barátok közt pusztítani az óbort, s szedni le az újnak valót a megmaradt, zsebkendőnyi dűlőkön.

Kalaptű, Ritoók Margit, 20. század eleje, Budapest

A szőlőművelés persze minden jel szerint a végterméknek köszönheti kiemelkedő népszerűségét – mert az azért nyilvánvaló, hogy a bor beszél belőlünk, mikor a lugasban való csendes szemlélődéstől a női kerekdedségre emlékeztető fürtökig (ezért is Krúdy felelős!) mámort és bölcsességet, szerelmet és pusztulást, megváltást és átkot társítunk ehhez a csodás növényhez. A römerekről, fedeles kupákról, pókhálós palackokról szóló korábbi írásunkban hosszasan idéztük már a szőlőkultúránkkal kapcsolatos mítoszokat az Édenkertből származó tőkéktől Dionüszosz vesszőjéig.
Közös ezekben, hogy isteni eredetűnek tartják az italt, miközben többnyire démoninak a részegséget. A (vörös)bor egyszerre lehetett az emberi vérrel azonosított keresztény szimbólum, az üdvösség jelképe, s a részegségre utalva a macska, oroszlán, szamár vagy éppen disznó vérével öntözött növény savanyú leve. „Addig igyék míg a foga kiázik / S fog helyébe szőlőbokor virágzik” – lehet ismerős egy csángó népdalból, amely különös (de épp a fentiek miatt érthető) fonákja az eredetmítosznak, miszerint Noé állatok koponyájába ültette az első szőlőt az Ararát-hegyen, hogy csak egy példát hozzunk e kettősségre.

Talpas tál – Szőlőlevelekkel, Wartha Vince, 1900, Znojmo (Znaim); Magyarország

A szőlőbokor finoman megfigyelt részletei, a fürt, a levél, az inda és a venyige kifejezetten népszerű motívumok a tárgyművészetnek abban az időszakában, amelyet már gyűjteményünkkel is illusztrálhatunk. Hogy ne a távoli múlttal kezdjük, a szőlőfürt és az inda, akár hullámos formáik miatt, akár stilizáltan ábrázolva, de a szecesszió művészeinek nagy kedvence. Utóbbira remek példa Ritoók Margit az 1910-es években, rekeszzománc technikával készült kalaptűsorozata, amelyből a szőlős díszítésűt mutatjuk itt be, de izgalmas a hazai alkalmazottgrafikus-képzést megalapozó Helbing Ferenc korabeli borlapterve is a stilizált szőlőlevelekkel. A Magyar Iparművészet című lap rendszeres illusztrátorának galériánkban láthatják egy másik, gyönyörű étlaptervét is, amely kiválóan megmutatja, hogy a korra jellemző, ostorcsapásnak is nevezett, lendületes vonalstílus mennyire jól áll a szőlőnek, no és persze a végzet asszonyának, aki egy lugasból kilépve kínálja az illusztráción az étkeket. Az egyik legnépszerűbb, organikus forma azonban kétségkívül a szőlőlevél, amely – mint azt a Minton-gyár lentebb látható, csontporcelán dísztálján is megfigyelhetjük – tányérok és vázák festett díszeként, tálak plasztikus formájaként is gyakran felbukkan gyűjteményünkben.

Váza - szőlőágakkal és plasztikus csigákkal, Daum fivérek üveggyára,1910 körül, Nancy

Olyannyira gyakran, hogy Héjjné Détári Angéla művészettörténésznek éppenséggel egy szőlőlevél formájú, az 1850-es években Körmöcbányán készült keménycserép dísztállal sikerült a kerámia és az öntöttvas korabeli kapcsolatát dokumentálnia: a levelekből összeállítható, nagyobb méretű kerámiatál formája hajszálpontosan megegyezik a munkácsi vasöntöde egykorú termékével. Az apró különbségekből még az is kiderül, hogy az öntöttvas tálat használhatták a kerámia mintájául. A zöldmázas dísztál Wartha Vince gyűjteményéből került múzeumunkba, és minden bizonnyal ihletforrása lehetett az itt is látható, szőlőlevelekkel díszített talpas táljának – részben legalábbis. Wartha neve az eosinmázról lehet ismerős fórumunk gyakori látogatóinak: kémikusként ő fejtette meg a bíborlüszter (a gubbiói fémlüszter-máz) évszázadokon át keresett gyártási titkát, s ezzel alapozta meg a Zsolnay-gyár hírnevét. Mázkísérletei és saját kerámiatervei is ismertek, ugyanakkor – valódi polihisztorként – borászati kémiával is foglalkozott: a filoxéra-járvány idején ő hozta meg a reményt, hogy nemcsak az éppen pusztuló, hagyományos borvidékeink, de a homokos tájaink is kiválóak lehetnek szőlőtermelésre. Neki tehát nem is kellett annyira keresnie az inspirációt, mikor a fent látható gyönyörű, színes mázakkal festett szőlőlevéltálat megalkotta.

Dísztál - Szőlőággal, pillangókkal és szitakötőkkel, Minton & Co Ltd., 1877 körül, Stoke-on-Trent (Staffordshire)

Egyszerre isteni és démoni, gyógyszer és méreg a bor – írtuk már fentebb, s most csak azért idézzük vissza, hogy rátérhessünk, milyen mértékben uralják a szőlővel kapcsolatos hiedelmek mindazokat az ábrázolásokat, ahol ez a növény megjelenik. Ne csodálkozzunk például, ha hatalmas szőlőfürtöt látunk szentképeken – ilyet galériánkban is találnak. A bibliai Számok könyve szerint azok a férfiak, akiket Mózes Kánaán felderítésére küldött, hatalmas szőlőfürttel tértek vissza – azóta tartják a bőséget jelképező gyümölcsnek, összhangban persze azzal, hogy a szőlő szinte minden vallásban a termékenység szimbóluma. Az Írás szerint a kánaáni fürtöt vállukra vetett boton szállította a két férfi, s a jelenetben a középkori teológusok a keresztre feszítésre ismertek rá, így a szőlőfürtöt Krisztus jelképeként, a két hírvivőt az Ó- és az Újszövetség képviselőjeként azonosították. Krisztus vére vagy az isteni nedű – talán így már jobban érthetők a bor közkeletű szinonimái. Mindezek a gazdag jelentések ott lappanganak a háttérben akkor is, ha sokkal profánabb szőlőábrázolásokkal találkozunk. Például, amikor a gyümölcsforma mindössze a végtermékre utal. Láttak már például szőlőfürt alakú vagy mintájú borospoharat? Egészen biztosan, de ha mégsem, máris mutatjuk a legérdekesebbet.

Szőlőfürtserleg (ún. Traubenpokal), Hans Winkler, 1610 – 1620, Nürnberg

E jelentésátvitel izgalmas példái az ünnepi alkalmakkor ital felszolgálására is használt reneszánsz díszedények, különösen a szőlőfürtserlegek, amelyek a 16. század végén jöttek divatba Nürnbergben. Hans Petzolt volt az első számú mesterük, keresett munkái II. Rudolf német-római császár gyűjteményét is gazdagították. Különleges technikai követelményeik miatt a harangvirág-serlegek mellett ezek is az ötvösök mestermunkái közé tartoztak a korban – s a reprezentáció oly fontos kellékeivé váltak, hogy még a 17. század második felében is őrizték késő gótikus formájukat. Az itt bemutatott példány Hans Winkler munkája, s ezen is jól megfigyelhető, hogyan utal készítője az italra: a hólyagdíszes, szőlőformájú kehely szárát a legtöbb hasonló edényen egy vincellérfigura alkotta – bár ennél a példánynál már inkább antik harcosként azonosították a szobrocskát a kutatók. A nürnbergi serlegekre jellemző virágcsokor, amely a fedelet koronázta, viszont valóban kötelező elem volt. Szőlőtermő vidéken sokáig népszerű serlegtípusnak számított még a Büttenmann is, a puttonyos szőlőmunkás figurája (lásd galériánkat). A hasonló szobrocskák puttonya ivóalkalmatosságként is szolgált, az sem ritka, hogy emiatt maga a puttony eltérő anyagból készült, mint a vincellérfigura.

Bonboniere fedéllel - szőlőfürt alakú, Nagy Márta, Herendi

Előszeretettel formáztak szőlőfürtről asztali edényeket a fajanszműhelyekben is, igaz, a tök, spárga vagy más gyümölcs alakját magára öltő ónmázas portéka már ritkábban szolgált a megidézett termék tárolására. A holicsi manufaktúra szőlőfürt alakú, élethű edénye például ismereteink szerint vajtartóként funkcionált. A kortárs kerámia- és porcelántervező művész, Nagy Márta mindenesetre ezt az ábrázolástípust idézte meg a Herenden készült bonboniere-sorozatával, amelyből itt is látható, áttört díszítésű, aranyozott szőlőfürtje kifejezetten mutatós darab – különösen, hogy formájával és kidolgozásával a fajansz és a porcelánmanufaktúrák legszebb hagyományait ötvözi. Apropó, porcelán. Az európai kerámiaművészet mestereiről szóló cikkünkben hosszasan foglalkoztunk a porcelán kisplasztika – nevezzük nyugodtan a nevén: nipp – műfajával, amely az első európai manufaktúrából, Meissenből indult hódító útjára a gyár 18. századi modellőre, Johann Joachim Kändler több mint kétezer divatos figurájának köszönhetően. A szerelmespárokat ábrázoló rokokó szobrocskák mellett mitológiai alakjai is népszerűek voltak – a hordón ülő Bacchust például, hogy a témánknál maradjunk, számtalan variációban megalkotta. Puttókkal, nimfákkal vagy kecskékkel tetszenek kérni? Két, három, vagy többalakos kivitelben? Kändlernek mindegyikre volt egy ötlete!

Kisplasztika - Bacchus két puttóval, Johann Joachim Kändler, Meisseni Porcelángyár, 1750 körül, Meissen

Mégis, távolról, akár még a bormámor ködén át is egyértelműen felismerhetők e szobrocskák kötelező elemeikről. Ilyen például a főalak, Bacchus testtartása. Keressenek csak rá, minden változaton fiatalon látjuk, leopárdbőrrel takarva, amint boroshordón ülve ünnepélyesen elemi fedeles poharát a jobbjával, bal kezében pedig szőlőfürtöt szorongat.
A rocaille-díszes (kagylóra emlékeztő, cikornyás dekoráció) talapzatra állított alapfigurát kísérőkkel, puttókkal, nimfákkal vette körbe a mester: előbbiek közül egy kötelezően a hordó előtt térdel és éppen bort merít palackba, a másik rendszerint pohárral táncol. Ha nimfára is futotta a megrendelőnek, nos őt szőlővel teli kosárral a kezében rendezte a kompozícióba a modellőr.
Az itt látható, 1750 körül készült példány különleges darab e barokkos termékcsaládból – bár a szőlőfürt már hiányzik a mámoristen kezéből, a táncoló puttó ugyanakkor külön talapzatot kapott, tetszés szerint a kompozícióba rendezhető.
A bacchanáliák, vagyis a Dionüszosz vagy más néven Bacchus tiszteletére rendezett kultikus tivornyák kedvelt témái a korabeli művészetnek – hogy milyen népszerűek voltak ezek, jól mutatja, hogy az ötvösmunkákon előszeretettel alkalmazott luxusanyagokat, korallt és elefántcsontot is szívesen pusztítottak egy-egy jól megformált boristen vagy puttó kedvéért a mesterek. Előbbire egy gyönyörű melltűt mutatunk illusztrációként nyitóképünkön a 18. századból, utóbbira a 17. századi augsburgi remekmű, a Bacchus diadala néven ismert asztaldísz a legszebb példa.

Váza – Szőlővenyigékkel, Zsolnay-gyár, 1898 – 1899, Pécs

S ha már legurult a torkunkon annyi ital, mint amennyi a fent megidézett, barok kori lakomákon fogyhatott, ne feledjünk azért visszatalálni eredeti helyszínünkre, a lugasba sem. Hiszen a szőlő, mint ősi jelkép, magában hordozza mindazt a mámort és misztikumot, amit ma alaposan kitárgyaltunk.
Ha elveszünk egy kicsit a részletekben a Daum fivérek fent bemutatott, szőlőágakkal és csigákkal díszített, réteges üveg vázáját, vagy éppen a Zsolnay-gyárnak az 1900-as párizsi világkiállításra készült, éjszakai szőlőskert hangulatát idéző eozinmázas vázáját csodálva – nos, mesélnek ezek a tárgyak annyit, mint egy remekbe szabott Krúdy-regény!

Tartsanak továbbra is velünk, szüreteljék le galériánkat is!