Dísztál - Vizet merítő nőalakkal, Zsolnay-gyár (Pécs), Tervező: Mack Lajos, 1900 körül
Meggyőződéses polihisztor volt, a műszaki szemléletű kémia 19. századi úttörője a Műegyetem alagsori laboratóriumában kísérletező Wartha Vince. Tudós, borász, tanár, gyűjtő és művész egyben, aki kis túlzással két porcelángyárat is felvirágoztatott – de mi most az eosinmáz egyik atyjaként emlékezünk meg róla. Tartsanak velünk!
Portréfotó - Wartha Vince (1834-1914) arcképe, Pécs
„Ez Wartha, a műegyetemi tanár, kinek egyetemi előadásait a forma, a rendszer nem teszi rideggé, mert a természettudományok rohamos fejlődési mozzanatai, meglepő vívmányaival azon melegen olvadnak előadásába, a mint azok az első folyóiratban napvilágot láttak s általa megbírálva, vagy laboratóriumában kipróbálva, igaznak bizonyúltak” – lelkendezett Pap János a Művészi Ipar hasábjain azon, hogy Wartha Vince 1892-es szakmunkája, Az agyagipar technológiája hogyan haladta meg máris a könyv alapjául szolgáló előadásait, amelyeket a Természettudományi Társulat felkérésére tartott az évtized elején.
A Zsolnayval elhíresült eosinmáz „feltalálásának” időszakában járunk – bár pontosabb, ha a kerámiabevonattal kapcsolatban úgy fogalmazunk: rátermett elmék rekonstruáltak és fejlesztettek tovább egy történelmi máztípust a csak részben Pécsett zajló kutatás során.
Dísztál (ún. istoriato tál) - Jupiter és Semele történetének ábrázolásával, Francesco Xanto Avelli keramikus, Giorgio Andreoli lüszterfestő, 1529, Urbino (feltehetően); Gubbio
Hamarosan kitérünk rá, hogy kik voltak ők, de a sorrendiség megkívánja, hogy előbb inspirációikról meséljünk. Mert ekkoriban már Európa-szerte sorra bukkantak fel a kísérletező kedvű alkotók a keramikában, akik rendszerint itáliai és perzsa előképekben, majd a japán művészetben keresték az ihletet – közös bennük, hogy szinte mind tudományos előképzettséggel szálltak versenybe a legkülönösebb mázhatásokért. „Az elveszett régi, valamint a jelen, modern technológiák magyarázását chémiai elemzések adataival igazolja” – méltatta e kör tagjaként Warthát is az említett cikk. A tudós-művészek közé tartozott például a párizsi Theodore Deck, aki fizikai és kémiai ismeretek birtokában tette közkinccsé a lüszteres ónmázak előállításának titkát, vagy a vegyész képzettségű Pierre Clement Massier, aki – Zsolnay Vilmoshoz hasonlóan – vállalkozóként is nagyot alkotva vitte sikerre a vallauris-i kerámiát.
Váza fémlüszteres mázzal, Pierre Clement Massier, 1895 – 1905, Franciaország
Wartha Vince egy akadémiai előadása szerint Massier 1889-ben, a párizsi világkiállításon megismert, s az itt láthatóhoz hasonló, lüsztermázas fajanszedényei hatására kezdett kísérletezni fémfényű bevonatokkal. Közös előképük volt egy ekkoriban újra felfedezett, perzsa és mór gyökerekkel rendelkező reneszánsz máztípus, a gubbiói kerámiák fémes fénnyel irizáló lüszterje. Az itáliai majolika történetében az aranyművesből lett firenzei szobrász, Luca della Robbia alkalmazott elsőként ónmázakat a 15. században – a márványnál olcsóbb terrakotta szobrait fehér, áttetsző anyaggal burkolta, s a kereteket színes változatokkal díszítette. Munkájának továbbfejlesztésével később Deruta városában sikerült ibolyakék reflexű, fémes fényű mázat előállítani, ez a tudás jutott el Gubbióba is, ahol a híres lüszterfestő, Giorgio Andreoli alkotta meg a kor legszebb arany-, réz- és gyöngyházfényű mázait. Találmánya olyan népszerű lett, hogy kortársai is hozzá kezdték küldeni díszítésre kész majolikatárgyaikat. Ahogy Warta Vince az említett, 1899-es előadásában magyarázta, az eljárás esetlegessége miatt százból alig hat esetben sikerült a fényes eredmény – a lüszter titkát ráadásul a sírba vitte a mester; kevés tárgya maradt tehát ránk, ezek is vagyonokért cseréltek később gazdát.
Díszedény (eosinmázas keménycserép), Wartha Vince, 1893 körül
Történetesen ezek közé tartozik a fent látható, 1529-ből származó, ovidiusi történettel dekorált dísztál is, amelyet Radisics Jenő, az Iparművészeti Múzeum igazgatója szerzett be 1893 derekán a magyar származású régiségkereskedő, Spitzer Frigyes hagyatékának párizsi árverésén. Ugyan a Deck- és Massier-kerámiák inspirálta fémlüszteres kísérleteit már 1891-ben, a Budapesti Agyagipari Tárlaton bemutatta Zsolnay, a végső megoldást Wartha visszaemlékezése szerint „e ritka darab szorgalmas tanulmányozásával” dolgozta ki 1893-ban a gyárossal közösen. És itt érdemes megállnunk egy percre, hogy a találmányokat rohamtempóban ontó századvégről egy kicsit pontosabb képet alkothassunk. Ahogy az európai porcelán korábbi feltalálója, Johann Friedrich Böttger neve mellett is illik feltüntetni Ehrenfried Walther von Tschirnhaus báróét, aki az alkimista figyelmét a „fehér aranyra” terelte, s haláláig segítette kutatásait, úgy az eosinmáz esetében is fontos megjegyeznünk, hogy ugyan Zsolnay Vilmos vette a nevére a „gyermeket”, ám az szintén csapatmunka eredménye.
Váza (égetett, mázas), Petrik Lajos kísérleti darabja, 1890 körül
Zsolnay folyamatosan kísérletezett, s fejlesztései közül a porcelánfajanszra keresztelt keménycserép vagy a fagyálló pirogránit eddigre már híressé tették a pécsi manufaktúrát. Ahogy korábban veje, Mattyasovszky Jakab geológiai kutatásaira támaszkodott, úgy a következő feladvány, a fémfényű máz kidolgozásába is az arra legalkalmasabbnak vélt vegyész szakembereket vonta be: előbb a Mattyasovszkyval közös nyersanyagipari katalógust kiadó, a lágyporcelán titkát is megfejtő Petrik Lajost, majd Wartha Vincét. Micsoda egy üzleti zseni – gondolhatnánk, pedig a valóság sokkal árnyaltabb. A hagyomány szerint hárman együtt fejlesztették ki a Zsolnay eosinját 1893-ra, s ezt nem is érdemes bolygatnunk, ha az eredmény felől nézzük. Hiszen a pécsi gyár alkotói, Zsolnay Teréz és Júlia magyaros és keleti mintáikkal, valamint későbbi alkalmazott művészei, Mack Lajos és Apáti Abt Sándor kiváló formaérzékükkel tették híressé a kerámiabevonatot. Csak a hasonlat kedvéért: mit ért volna Böttger meisseni porcelánja Kändler csodálatos modelljei nélkül? Nem kerülhetjük meg azonban a kérdést: hogyan inspirálhatta volna, ahogy professzor állítja, egy 1893 végén megvizsgált díszedény annak a máznak az időigényes kidolgozását, amelyet „rouge flambé”, azaz vörös fémlüszter formájában már két évvel korábban, külön-külön is bemutatott Zsolnay Vilmos és Wartha Vince?
Dísztál - Millenniumi ornamentikával, Zsolnay-gyár (Pécs), 1895
Katona Imre művészettörténész – kerámiagyűjteményünk egykori vezetője – egy 1971-es tanulmányban kereste a megoldást, s arra jutott, hogy az eosin megalkotói valójában inkább riválisok lehettek. Petrik és Wartha már az 1890-es évek elején a nyilvánosság előtt vitáztak módszerük eredetén, s kínosan ki is felejtették egymást kapcsolódó publikációikból, miután Zsolnay ügyes marketinggel és kereskedelmi politikával ismertté tette a közös eredményt. Mert mit is számítanak a lüszterfestés nüansznyi különbségei, a fémarányok és egyéb összetevők a mázban, az égetések sorrendje és technológiái, ha az 1896-os millenniumi kiállításra már az itt látható, honfoglaláskori ornamentikát feldolgozó díszkészlettel jelentkezett a pécsi gyár? Melynek vezetője ráadásul rásütötte a termékre, hogy a hajnalpír görög istennője, Éósz ihlette annak egyik összetevőjét, a színjátszó mázat? „A világ összes tudománya tehetetlen e fontos tényező — a pénz nélkül. A gyakorlati tapasztalat mutatja, hogy az életben — kevés kivétellel — a technikus közvetetlen alárendeltje a kereskedőnek” – hangoztatta Wartha ugyanebben az évben a Műegyetem megnyitó ünnepén. S bár rektori „székfoglaló” beszédét az elmélet és a gyakorlat kapcsolatát hangoztató tudományos nézetei miatt szokás idézni, más színben játszik kijelentése e kutatások tükrében.
Finomfajansz váza Wartha Vince lüszterbevonatával, Utzschneider & Co. kerámiagyár (Sarreguemines), 1885 körül, dekor: Wartha Vince, 1899 körül
Annyi biztos, hogy „ökörvér” festésű, mélyvörös lüsztermázas kerámiák már az 1880-as évek végén is készültek a Zsolnay-gyárban, s előképeik ugyanúgy lehettek az említett francia, fémfényű edények, mint az ifjabb Zsolnay, azaz Miklós frissen gyűjtött közel-keleti cserepei. Tudható az is, hogy Petrik Lajossal dolgozott előbb Zsolnay ezek fejlesztésén, miközben 1891-ben Wartha is bemutatta a maga lüszteres kísérleteit. Vitájuk akkor pattant ki, mikor Petrik egy cikkében azt állította, hogy ő ismertette meg Warthával azt a Deck-féle eljárást (a perzsák újra felfedezett redukáló égetési technikáját), amellyel a professzor fajanszai készültek – szerinte az eredmény ezen múlott, nem a máz összetételén. 1892 telén ugyan Warta „levédette”, azaz akadémiai letétbe helyezte kutatási eredményeit, de tudható, hogy ekkor már ő is együtt dogozott Zsolnayval az eosinon – európai rokonaihoz hasonló, ám e karakterében mégis egyedi lüszterük a visszavert fényben érvényesül, vagyis színét nem a máz anyaga, hanem a rajta megtörő fény adja meg. Wartha tanítványa és későbbi életrajzírója, Korach Mór szerint lényegében átengedte kutatási eredményeit Zsolnaynak a tudós, akivel egyúttal szoros barátságot is ápolt, s csupán az elsőbbségéhez ragaszkodott. S könnyen lehet, valóban inspirálóan hathatott munkájukra Andreoli később megismert máza is.
Kisplasztika (fémlüszterekkel festett állatfigura) - Gitározó béka, Wartha Vince, 20. század eleje
Nem akarta volna elismerni Petrik igazát, ezért ragaszkodhatott a találmány 1893-as gyökeréhez a professzor? A jelek erre utalnak, de ez mit sem csökkent mindhármuk kiemelkedő szerepén. Warta Vince később is a Zsolnay állandó szakértője maradt, ő vizsgálta be az új anyagokat, dolgozta ki a mázak gyártását, miközben nagy műgonddal gyűjtögette az agyagművesség tanulságos példáit – jó néhány darabot ma is őriz ezek közül múzeumunk, akár csak saját, itt is látható mázkísérleteit. Viszonya csak Zsolnay Vilmos halála után romlott meg a pécsi gyárral, mikor állami megbízásból közreműködött vetélytársuk, a Herendi újjászervezésében. Különös tisztelgésnek számít az eosinmáz reneszánsz ihletői előtt, hogy tevékenyen részt vett a faenzai Kerámiamúzeum megalapításában. Nevét persze onnét is ismerhetjük, hogy ő alapozta meg a vegyészmérnöki oktatást a Műegyetemen, elsőként határozta meg a világítógáz gyártásban hasznosítható szénfajtákat, és eredményesen munkálkodott a vízkémia, a borászati kémia, sőt a fotókémia területén is – mindenben, bőven tudományterületén túl is, aminek csak társadalmi hasznát látta. „Valóban életre való ipar csak ott fejlődhetik, ahol a tudományt fejlesztik” – vallotta millenniumi beszédében. Legyen ez a tanulság az eosin csillogásából, s fedje a többit a sejtelmes homály.
Fénykép - dísztárgyak: vázák, cukortartó, kanna, Krisztus-szobor, stb. 11 tárgy Wartha Vince gyűjteményéből, 1900 körül, Pécs
