Ugrás a tartalomra
Akadálymentesített változat főoldal
Museum of Applied Arts Hangostérkép

A Ráth-villában október elején nyílt meg az a kiállítás, amelynek szervezése már 2021-ben megkezdődött, de az orosz-ukrán konfliktust követően a projekt félbeszakadt. Buliash Todaeva, az orosz-kalmük származású designer, a Körforgásban-kiállítássorozat legújabb meghívott tervezője 2022 áprilisa óta Saint-Étienne-ben él, innen érkezett a budapesti megnyitóra. Todaeva az Iparművészeti Múzeum felkérésére, annak gyűjteményéből inspirálódva saját designdarabokat hozott létre. A megnyitót követően beszélgettünk vele kalmük gyökereiről, mostani életéről, és terveiről.

– Hogy vagy? Láttam egy videódat az Instagramon, melyet közvetlenül a budapesti kiállításod megnyitója után tettél közzé. Boldognak látszol, de egyúttal fáradtnak is tűnsz, hisz rengeteg élmény van mögötted, és biztosan, előtted is.
Ó, igen, azt hiszem, még mindig nehezen hiszem el, hogy mindez megtörtént velem, és azt is, hogy ez a közös projekt tényleg megvalósult. A poszttal szerettem volna a barátaimmal is tudatni, hogy végre megnyitottuk a kiállítást, és valóban nagyon boldog vagyok.

– Van olyan szó, amely a legjobban leírná most az érzéseidet?
– A megnyitó után azt éreztem, talán van remény a jövőre nézve (nevet), de ezt az érzést nehéz egy szóval leírni. Időközben talán több energiám lett. Franciaországban – ahova egy éve költöztem – mindent az elejétől kellett kezdenem, senki sem ismert, „csak” egy előélet nélküli designer vagyok nekik. Bizonyítanom kell magamnak és a környezetemnek is, ugyanakkor nem bizonytalanodhatok el, és hűnek kell maradnom a fő témáimhoz. Például, amikor Saint-Étienne-ben dolgoztam a mesterdiplomámon, a tanáraim nem igazán értették a módszertanomat. Ez néha konfliktust okozott a közös munkáknál. Szembesülnöm kellett azzal, hogy más kultúrában más jelentéssel telítődnek a kifejezések. Itt van például a fenntarthatóság fogalma. A franciáknak a „durable design” nem írja le teljeskörűen a fenntartható designszemléletet. Számukra mindez inkább csak néhány öko/környezetbarát ötletről szól. De biztos vagyok benne, hogy a diplomám hűen tükrözi azt, ami velem történt az elmúlt időszakban. Hisz minden megváltozott körülöttem, a nyüzsgő moszkvai élet után egy francia kisváros ritmusát kellett felvennem, ami nagyon lassan megy, még most is csak tanulom. Elkezdtem például főzni, ami Moszkvában soha nem fordult elő velem. Változott a munkához való hozzáállásom: kezdetben hétvégén is dolgoztam, de ahogy észlelték ezt a körülöttem lévők, rögtön rákérdeztek: „Te mit csinálsz? Vasárnap nem dolgozunk!” Vagy például ott két óra az ebédidő, és akkor senki sem veszi fel a telefont.

Meg kellett tanulnod lelassulni?
Abszolút! A rettentően felgyorsult, lüktető életritmusomat kellett az átlaghoz képest is lassúbb tempóhoz igazítani. Szóval igen, az eredeti kérdésedre válaszolva: a budapesti kiállítás megnyitása után most pihenek egy kicsit. A megnyitó után, az este lezárásaként ettem egy vegán burgert, ezzel ünnepeltem meg ezt a fantasztikus napot.

– Volt különösebb oka, hogy Moszkva után Franciaországot választottad új otthonodnak? Akadt bármiféle kapcsolódásod a városhoz?
 – A külföldi barátaimhoz fordultam segítségért, amikor úgy döntöttem, hogy az Oroszországban kialakult helyzet miatt máshol szeretnék élni. Volt egy közeli barátom Franciaországban, akivel hét éve Szlovákiában, egy Erasmus-programon találkoztam. Budapesten is akkor jártam először! Ő invitált Franciaországba, és be is fogadott. Sőt, a segítségével írtam az itteni egyetem rektorának – aki amúgy az egyik tanárunk volt Szlovákiában, és egy francia designnal kapcsolatos workshopot tartott. Szóval ismertük egymást. Ami pedig az itteni iskolakezdésemet illeti: nos, rengeteg papírmunkát, és teljesen más oktatási rendszert jelent, mint Moszkvában. Csak úgy jelentkezhetek a doktori iskolába, ha szerzek egy mesterfokozatot, amit egy év alatt sikerrel abszolváltam. Miközben készülök a doktori iskola felvételijére, tanulom a nyelvet, a fennmaradó időmben pedig írtam egy könyvet a franciaországi fenntartható tervezés kritikájaként. Szóval van egy francia nyelvű könyvem, amit épp hogy értek (nevet).

A diplomamunkám részeként végeztem egy kutatást, amelyben a saját kalmük gyökereimet vizsgáltam, azon belül is egy nomád nép megoldásait, és azt, hogyan kapcsolható mindez egy napjainkban egyre fontosabb témához, a fenntarthatósághoz. Az érdekelt, hogy a társadalmi, kulturális tényezők miként kötődnek az éghajlatváltozáshoz, valamint hogyan társíthatók egymástól térben és időben is távoli problémák. Az, hogy elveszíted a szülőföldedet vagy az erőforrásaidat, egyaránt elvezethetnek a nomád életmód megoldásaihoz. De ezek az akadályok hogyan inspirálhatják a tervezést és a design-folyamatokat? Ezt a módszertant egyébként a Körforgásban-projekt inspirálta, mert ott is régebben megszületett megoldások segítettek abban, hogy jelenkori kérdésekre választ találjak. Ott dolgoztam először hasonló módszertannal.

– Beszéltél korábban a kalmük őseidről, örökségedről. Mi az, ami ebből ma adaptálható?
– Ez nem pusztán a kulturális elemek mai alkalmazásáról szól, és nem is azok esztétizálásáról, vagy a tárgykultúra formai leegyszerűsítéséről, hanem inkább egyfajta örökség alapjainak megértéséről.
A vizsgálatom egyik fő témája például, hogy a kalmük nomád kultúrában hogyan készítik el az ételeket. Vagy akár azokat a tároló edényeket, palackokat, amelyeket a mindennapokban használnak, miközben folyton úton vannak. Kiderült, hogy a fenntartható tervezés folyamatai nagyon hasonlóak a nomád népekéhez. A lokálisan megtermelhető és elérhető alapanyagokra építkezés, a helyi javakra támaszkodás rendkívül fontos mindkét területen. Ez nagyon távol áll még a nyugati életviteltől, de kezd egyre fontosabbá válni. A magyar is nomád nép volt egykor. Ez is egy hasonlóság közöttünk. 

A kalmük kultúrából nagyon sok minden elveszett, Sztálin idejében közel 16 ezer kalmüköt száműztek Szibériába, s egyúttal a halálba küldték őket. Egy idő után megszűnt az önrendelkezésük, és a hatalmi politika döntéseitől vált függővé ennek a népnek a létezése. A nagyapám 14 éves volt, amikor az édesanyja éhen halt egy Szibériába tartó vonaton. Ezek a történések az egész népet traumatizálták. Én vagyok a harmadik generáció, és már nem beszélem a nyelvet, amely időközben holt nyelvvé vált. Amikor Franciaországba jöttem, újra kellett definiálnom magam. Az orosz-ukrán konfliktus miatt gondoltam aztán újra a saját örökségemet. Most például ukránok élnek ott, ahol korábban kalmükök. Úgy éreztem, itt az alkalom, hogy ennek a traumának a mélyére nézzek magamban, és tehetek-e valamit a kollektív sebek begyógyításáért. Valódi terápia volt ez számomra, hisz a gyökereimről van szó, amit, ha nem is tudatosan, de sokáig elnyomtam magamban. Ez a hátterem, a társadalmi és kulturális tapasztalatom. Franciaországban végre ki tudtam mondani, hogy igen, Oroszországból jöttem, de kalmük is vagyok. A mostani élethelyzetemben ez az identitás nagyon fontos részévé vált az életemnek. Kézenfekvő, hogy a környezetemben élők figyelmét felhívjam ezekre az összefüggésekre.

– Ismersz olyan csoportot, akik a kalmük örökséget őrzik?
– Az ojrátok Mongólia legnyugatibb részén élnek, ők a modern kalmükök a Kaszpi-tenger partján fekvő Kalmükföldön. A népcsoport egyébként négy nagy hullámban vándorolt ki erről a területről. Az egyik legnagyobb közösség ma New Jersey-ben él. De sokan New Yorkba és Los Angelesbe költöztek, ők már nem beszélnek oroszul sem.

– Másfél éve elhagytad Oroszországot. Egyedül kellett teljesen új életet kezdened Franciaországban. Korábban körbevett egy közösség. A Zerowaste Labet is többedmagaddal hoztad létre, csapatban dolgoztatok. Megmaradtak kollégáid, akikkel korábban együtt dolgoztál, esetleg tartod valakivel a kapcsolatot a „múltadból”?
– Kezdetben nagyon erős felelősséget éreztem a csapatom iránt, akárcsak egy anya a gyerekei felé. Hiszen én indítottam útjára ezt a vállalkozást. Igyekeztem visszafelé is segíteni amellett, hogy közben teljesen ismeretlen környezetbe kellett beilleszkednem. De elég hamar kiderült, hogy ez egy lehetetlen vállalkozás, ami nagyon rövid idő alatt kiégéshez vezetett. Időközben sok egykori kollégám szintén kivándorolt a világ különböző pontjára. Néhányan persze maradtak. Oroszországban most minden projektet cenzúráznak, sajnos a rezsim erősen befolyásolja az ott élők életét és munkáját.
A kivándorlásnak is több hulláma volt. Az első katonai mozgósítást követte a teljes mozgósítás. Sok férfi hagyta el az országot Közép-Ázsia felé. Amikor megérkeztem Franciaországba, online próbáltam segíteni az otthon maradtaknak, és távolról vettem részt néhány projektben, amit hátrahagytam. Úgy döntöttem, hogy maradok az oktatási, kutatási és aktivista projektekben. Elhatároztam ugyanakkor azt is, hogy olyan vállalatokkal nem szeretnék együttműködni, amelyek kapcsolatban állnak az orosz kormánnyal. Sok felkérést utasítottam vissza emiatt. Franciaországban viszont létrehoztam egy kisvállalkozást. Ez adminisztratív okokból hét-nyolc hónapomba telt. De örülök, hogy végre megkaptam az engedélyt.

– Nagyobb szabadságot érzel Franciaországban?
– A témáimmal kapcsolatban? Mindenképpen! Mindenféle cenzúra nélkül beszélhetek arról, amiről akarok. Most élem át először, hogy amivel foglalkozom, azt nem szűröm át önkéntelenül is egy megfoghatatlan szűrőn. Nagyon élvezem.

– A háború megváltoztatta az életedet. Ez egy negatív előjelű változás, de volt bármilyen pozitív hozadéka is a kialakult helyzetnek?
– Nem hiszem, hogy a pozitív itt bármilyen értelemben is helyes kifejezés lenne, mivel amikor összeszedtem a holmimat, és elhagytam Moszkvát, a legerősebb hajtóerőm a harag volt. Azóta lediplomáztam Saint-Étienne-ben, de ahogy megvolt a védésem, azonnal feltettem magamnak a kérdést: akkor most mi a következő lépés? Sikerült alkalmazkodnom az itteni életritmushoz. Megpróbálok együttműködni a helyi vállalkozókkal, és bemutatkozni a francia közösségnek. Szeretném a Zerowaste Lab történetét is összefoglalni magamnak és a nagyközönségnek. Ehhez egy videósorozatot készítettem arról, hogyan jött létre, és milyen projektjeink voltak. Ez segített abban, hogy továbblépjek, és újra a saját kutatásommal foglalkozzak. Az elején persze mindent egyszerre próbáltam megoldani. Nagyon kimerültem, ami abból is látszik, hogy a diplomavédés után csak enni és aludni bírtam. Kellett egy nyár, hogy mindezt kipihenjem, feltöltődjek. A francia életformát szerencsére mintha erre találták volna ki. Akárhogy is, ez volt a módja annak, hogy átgondoljam, hogyan tovább ebben a mindenre nyitott franciaországi közegben.

– A kalmük közösség hivatalos vallása a buddhizmus. Gyakorlod ezt a vallást, vagy része volt az életednek? Van esetleg hatása arra, ahogy most a történéseket szemléled?
– A vallásgyakorlás spirituális vonala nem része az életemnek. Jobban érdekel a tudomány és a történelem, valamint a valós narratívák. De kulturális értelemben fontos számomra a buddhizmus, hisz ebben nevelkedtem. Amikor például teát készítek, tradicionálisan 99-szer töltöm oda-vissza egyik csészéből a másikba mindezt teljesen automatikusan, rutinból. Ennek persze van egy praktikus vetülete is, mégpedig az, hogy ezzel a módszerrel oxigénnel dúsítjuk a teát. Szóval a válaszom az, hogy valamilyen hitvallásból, ősi tudásból merítkezik ez a szokás, ugyanakkor van praktikus, a tudomány által leírható oka is. A bennem hordozott kulturális hatásokat nagyon értékesnek tartom. Talán a vegán életformám szintén innen gyökerezik.

– A kortárs designban egyre gyakrabban jelenik meg az ősi kultúrák formakincse. Ráadásul, te éppen egyszerre fedezted fel a kalmük tradíció jelenben érvényes üzeneteit és a saját kulturális identitásod gyökereit. Sok környezeti problémát lehetne megoldani az ősi tradíciókból építkezve. Gondoltál rá, hogy ezt miként lehetne kivitelezni?
– A hagyományos kalmük társadalomnak az én tevékenységem nem igazán értelmezhető. A vegán énem például ellentmond a nomád életnek. Nem dolgozom állati bőrrel vagy gyapjúval, miközben a kalmükök eredetileg természetesen használták ezeket. Az ételeik főként húsból készülnek, sok tejet fogyasztanak, amit én nem. Ugyanakkor, amikor organikus „bőrből” készítettem egy palackot, valaki odaírta az Instagram bejegyzésem alá : „Te nem is vagy kalmük!” Nos, dehogynem, csak talán egy maibb kalmük! Moszkva előtt vidéken éltem, ami nem volt könnyű, mert egy rendkívül szegény régióból jöttem, ahol nincs igazi kulturális élet. Szerencsés voltam, hogy művészeti iskolában tanulhattam, ahol hasonló gondolkodású emberekkel találkoztam, sok támogatást kaptam tőlük, és idővel kialakíthattam a saját közegemet. De az iskolán kívüli környezetem már nem volt olyan elfogadó, ők a hagyományos gondolkodásmód szerint élték a mindennapjaikat. Amikor aztán Moszkvába kerültem, más kihívásokkal kellett megküzdenem. Ott ázsiainak számítottam, és abban az időszakban sok rasszista megnyilvánulással találkoztam. 17 éves voltam, amikor két férfi megtámadott a pályaudvaron. Ez rettentő traumatikus volt. Nem beszélhettem nyíltan arról, hogy ki vagyok, honnan jöttem. Hogyan is magyarázhatnám el mindenkinek, hogy saját kultúrám van, valójában kalmük vagyok. Nem akartam további támadásoknak kitenni magamat. Élni szerettem volna, és nem túlélni.

– Az Instagram oldaladra kitettél egy posztot, hogy a francia McDonald's-ban újrahasznosítható dobozkában kínálják a sült krumplit. Franciaországban mennyire élnek fenntarthatóan az emberek, mik a legnagyobb különbségek az ő gondolkodásuk és a tiéd között?

– Valójában még mindig próbálom megérteni a franciaországi szemléletet. Moszkvában az iparművészet és a design jobban összemosódott. Teljesen elválik egymástól Franciaországban a kereskedelmi célú design és az iparművészet. Vannak persze iparművészek, de a hangsúly mégis az eladáson van. Készítettem magamnak egy listát, hogy megértsem, ki kicsoda ebben a mezőnyben. A célom az volt, hogy tisztábban lássam, kihez kapcsolódhatnék, merre érdemes nyitnom. Azok a tervezők, akiket közelebb érzek magamhoz, inkább autonóm művészként dolgoznak. Én eddig valahol a kettő között helyezkedtem el: a kereskedelmi célra szánt munkáimat a művészeti kutatásaimra alapoztam. Örülnék, ha 2024 januárjától már együttműködhetnék olyan cégekkel, amelyek tolerálják, hogy megtartom a független kutatói énemet is.

– A tetoválásaidat magadnak tervezed. Ez szintén az alkotói éned kivetülése?
– 17 éves korom óta foglalkozom a tetoválással. Ezzel kerestem pénzt, közben tervezőgrafikát tanultam. A tetoválás biztos megélhetést nyújtott az egyetemi évek alatt. A saját tetkóim alakulása egy érdekes folyamat, van egy rituális oldala, másrészt kifejez egy szubkultúrához tartozást is, hisz nagy metálzene-rajongó vagyok. Persze mindet én tervezem, és mindegyiknek megvan a pontos jelentése. Velem együtt élnek és lélegeznek.

Oldal megosztása

Az oldal címe nyomtatáskor:
https://www.imm.hu/hu/news/view/746,%E2%80%9E%C3%9Ajra+kellett+defini%C3%A1lnom%2C+ki+is+vagyok+val%C3%B3j%C3%A1ban%E2%80%9D