Az Iparművészeti Múzeum legelső műtárgyvásárlásával foglalkozik Csepregi Noémi művészettörténész doktori disszertációjában. Moór Anikó restaurátor segítségével alaposabban szemügyre veszik a textíliákat, amelyeket az 1873-as bécsi világkiállításon szerzett a frissen alapított intézmény. A minap a textil- és viseletgyűjtemény két munkatársa képekkel illusztrált előadást tartott kutatásuk eddigi eredményeiről a Ráth-villában.
Az adattárban található dokumentumokat bújja jó ideje Csepregi Noémi muzeológus, hogy megfejtse, pontosan milyen műtárgyak érkeztek a 19. század végén a bécsi kiálltásról az 1872-ben alakult Mű- és Iparmúzeumba. Eredetileg az Országos Iparegyesület és az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat fogott össze azért, hogy magánadományokból létrehozzák az új intézményt, és később is így finanszírozzák. Hamar rájöttek arra, hogy a működőképességhez szükség van kormánypártfogó támogatásra. Látták már a nem sokkal korábban alapított elődöt, a londoni South Kensington Múzeumot (a Victoria & Albert elődjét), amelyet az 1851-es első világkiállításból hoztak létre. Egészen pontosan akkora sikere volt a londoni Hyde Parkban rendezett – az ipar hatalmát hirdető – eseménynek, hogy a költségek levonása után is maradt pénz bőségesen a világ első iparművészeti múzeumára, amelyhez iskola is tartozott.
Az intézmény célja a közízlés és az iparosok nevelése volt.
Az Iparmúzeum ügyében című tanulmány – Keleti Károly statisztikus, iparpolitikus és Mudrony Soma jogász, parlamenti képviselő tollából – 1882-ben született meg Budapesten. Tanulmányutakon vizsgálták a londoni, majd az utána alapított külföldi intézmények működését. Tapasztalataik alapján az iparművészeti múzeum fő feladata: „az esztétikai nevelés, a műízlés fejlesztése, a szín és anyag helyes megválasztása, valamint a műipar bármely ágából nyert műtárgyak bemutatása”.
Az 1872. szeptember 10-én tartott országgyűlésen mondták ki hivatalosan a „felállítandó iparmúzeum hasznosságát, szükségét, annak várható jótékony hatását, és befolyását az ipar fejlesztésére”. 50 ezer forint elkülönítéséről szavaztak a politikusok, hogy műipari tárgyakat vegyenek az 1873-as bécsi világkiállításon. Keleti Károlyt bízták meg a vásárlás kivitelezésével, mégis a mindössze húszesztendős Pulszky Károlyra hárult ez a feladat. Pulszky Ferenc fia, Károly, az Iparmúzeum titkára, 1878-tól a múzeum őre, szerezte meg az előirányzott tételeket. Pulszky Károlyt 1881-ben kinevezték az Országos Esterházy Gyűjtemény őrévé, és Ráth György lett hivatalosan a budapesti iparművészeti első igazgatója.
1874. április 19-én mutatták be a bécsi vásárlás tárgyait a Nemzeti Múzeumban. Az adattárban számos számla és dokumentum tanúsítja a vásárlást. Ebből kiderül, 40.206 forint 34 krajcárt költöttek a tárgyakra. A fennmaradt összegből a csomagolást és a hazaszállítást finanszírozták. A hivatalos számlák elnevezései alapján: Japán, India, Kína, Perzsia, Spanyolország, Dánia, Oroszország, Marokkó, Olaszország, Franciaország, Angolország, a Német Birodalom és Ausztria pavilonjaiban vásároltak.
A tárgyak megnevezése a számlákon nem mindig egyértelmű, például a „szalmafonadék” jelentése akkor vált világossá Csepregi Noéminak, amikor pár hete a bécsi Iparművészeti Múzeumban (MAK) az 1873-as bécsi világkiállítás keleti eredetű tárgyait vizsgálta. És abban bízik, megtalálja majd magukat, a fonott tárgyakat is, a bécsi vásárlás egyes darabjai szétszóródtak, átkerültek más intézménybe, ami nehezíti a kutatást.
Akadt olyan textília is, amelyről az Iparművészeti törzsleltárja azt állítja: „beszerzés Ausztria”. Ebből azt gondolnánk, hogy ez ott készült. De milyen véletlen, a MAK fent említett kiállításán nyitva talált egy japán textiles mintakönyvet a muzeológus, amelyből rögtön felismerte, hogy ez az anyag, amelyet Ausztriának tulajdonítottak. Pedig vélhetően a bécsi világkiállításon vásárolták ezt a japán darabot.
Érdekességként emelt még ki két ómarokkói hímzést Csepregi Noémi. Azt feltételezhetnénk, hogy ezt a marokkói pavilonnál vehették Pulszkyék. De a számla egyértelműen mutatja, hogy innen egy agyagvázát és egy bőr asztalterítőt választottak ki 50 forint értékben, a hímzéseket viszont „csereműveletként” kapták meg. 100 forint értékben cseréltek ugyanis a magyarok a Berlini Múzeummal. A német intézmény meg japán arany- és selyemkelmét kapott viszonzásul.
A textileket megvizsgálta Moór Anikó restaurátor, az alapanyagokat, valamint a készítés technikáját tanulmányozta. Ehhez mintavételre volt szüksége. Ez az úgynevezett roncsolásos vizsgálat. De mielőtt a szívükhöz kapnak, eláruljuk, 2-3 mm-es szál elegendő ehhez. Polarizációs mikroszkóp segítségével pedig a felnagyított képen egyértelművé válik, a vizsgált szál állati eredetű-e vagy növényi. Mivel 1873-ban vagy előtte készültek ezek az anyagok, a műszálról szó sem lehet, hiszen azok inkább a 20. század elejétől fordultak elő.
Moór Anikó a készítéstechnikákról is mesélt, a szövésmintákról és a hímzések típusáról. Elárulta, hogyan lett a világkiállításon vásárolt műtárgyak számláján 10 darabként jelölt szövetből 13. Igen, pont ahogy gondolják: felvágták őket. Megközelítőleg nyolc méteres anyagot szeltek darabokra, ahol a minta végig ismétlődik, de a színe mindegyiknél különböző. Igazi különlegesség. Moór Anikó megemlítette azt a kínai bordó vánkost, amelyen egy sárkánnyal küzdő madár látható, és fémfonalas hímzéssel készült.
Az atlaszselymet olyan technikával hímezték, hogy nem öltötték át az egész fényes anyagot, túl drága lett volna a fonákot is hímezni. Ott csak a leöltő cérnákat láthatjuk. Ami szintén izgalmas, a damaszt anyag. Hogyan lehet egyszínű szövetben mintát szőni? Eltérő kötéssel, ami annyit tesz: a mattabb felületnél az úgynevezett fonallebegés vízszintes, a fényesnél függőleges. A fénytörés pedig kiadja a mintát.
Csepregi Noémi eddig 54 darab textilt azonosított a múzeum gyűjteményéből, a számlák alapján még akad szép számmal az 1873-as vásárlásból. A többi talán a jövő programja lehet. elsőként azt kell majd kiderítenie, hova került a többi anyag, és mik is voltak ezek pontosan.
