Fém kesztyűszárító, 20. század, Magyarország
Ne várják zsebre tett kézzel az ünnepeket – inkább mélyedjenek el velünk a kesztyűdivat évezredes történetében Roland lovag hősi halálától Hadik András huszárcsínyéig!
Réz tornakesztyű-pár alkarverettel, 17. század közepe, Magyarország
„Nyújtja kesztyűjét, hódolást mutat, / kezéből szent Gábor átveszi azt. / Roland karjára ejti homlokát, kezét kulcsolja, lelket elbocsát” – így dicsőült meg a lovagkor hőse a 11. századi vitézi énekben, Illyés Gyula fordításában. Kesztyűt nyújtani már ekkor a behódolás gesztusa volt, egyúttal a tisztaságot is jelképezte az egyházi viseletben – a Roland-énekben ezek vegyülnek. Mára annyi emléke maradt a középkori szimbolikának, hogy az ellenség lába elé vagy arcába vágott kesztyű párbajra való kihívást jelent, s hogy a barátság jeleként illik levenni e ruhadarabot kézfogás előtt. Mindegy is, hiszen alapvetően már elődeink azért használtak ilyesmit, amiért mi is: fáztak vagy féltették a bőrüket!
Gyerek kiegészítő – Kesztyű, 1970-es évek, Magyarország
A tél beálltával ideje hát felmelegíteni a kezünket és az emlékezetünket is: honnét ered, s mi mindent jelenthetett valaha a kesztyű? Ehhez nem szükséges Roland lovag koránál mélyebbre túrnunk a múltba. Olvashattunk persze e ruhadarabokról már az Odüsszeiában, sőt találtak egy párral régészek Tutanhamon sírjában is, de az antikvitásban inkább munkakesztyűként használták az egyujjas fajtákat, az egyiptomi uralkodók pedig ékszerként viselhették a kesztyűt. Azt a jelentőségét, ami később is hatással volt divatjára, már a karoling reneszánsz idején, a 8. században kapta meg a ruhadarab – a névadó Nagy Károly frank király szaracénok elleni hadjáratát örökíti meg az említett vitézi ének is.
Ezüstszínű fémfonallal hímzett pontifikális selyemkesztyű - kézfején IHS-monogrammal, 17. század vége, Magyarország
A keresztény Európában ugyanis alapvető hatalmi szimbólummá vált a kesztyű, annál az egyszerű tulajdonságánál fogva, hogy a kéz formáját őrzi, tehát reprezentálja viselőjét. Az uralkodás, a méltóság, a gazdagság jeleként hordták királyok és főpapok, sőt önálló életre is kelhetett – persze nem egészen úgy, mint Thing (Izé) az Addams Familyben. Kesztyűje átadásával hatalmat, rangot adományozhatott, várost alapíthatott, sőt volt, hogy még a bíróságon is képviseltethette magát egy középkori uralkodó. Amennyiben az adományozott egy város volt, különleges jogaik jól látható jeleként a piaci keresztre szögezték ki a ruhadarabot. Kesztyűs kézzel osztotta az intelmeket és a csapásokat már Szent István királyunk is a Képes Krónika miniatúrái, iniciáléi alapján. Márpedig azok vélt festője, Hertul fia Miklós a kutatások szerint olyan, már elveszett történeti szövegeket is ismert, amelyek hiányoztak az író, (feltételezhetően) Kálti Márk forrásai közül – magyarán aligha tévedett.
Aranyfonallal hímzett szarvasbőr kesztyű, 18. század 1. fele, Magyarország
Mindenesetre a gazdagon díszített selyem- és bőrkesztyűk, sőt még a gyöngyökkel, drágakövekkel ékesített, egyben horgolt darabok is a felkent hatalmasok macsó viseletének számítottak, mielőtt a 13. században megjelentek volna a finom, női példányok. A lovagi tornákon viselt kézpáncélok persze visszaadhattak még valamennyit a pörölyszerű előzményből, de a reneszánsz kortól előbb Franciaországban, majd általánosan is inkább már divatjelenséggé vált a kesztyűviselet. S meglepő módon hasonlóan terjedt el, mint számos más korabeli konzumáru, például a kékfestés, a mázas kerámia vagy éppen a parfüm. Az indiai eredetű, nyomott mintás kék kelmét a Franciaországból elűzött hugenották terjesztették el a kontinensen a 17. században, míg a hazai ónmázas fajanszot az Európa-szerte üldözött anabaptista szekta tagjainak, a Felvidéken és Erdélyben letelepült habánoknak köszönhetjük. Nos, a parfümöt pedig áttételesen a női kesztyűviseletnek – hiszen eredetileg a cserzett bőrből készült asszonyi holmit igyekeztek mindenféle virágillattal szalonképesebbé tenni.
Aranyszínű paszományos bársonykesztyű, 16-17. század (feltehetően), Franciaország (feltehetően)
A modern parfüm története akkor indult, amikor az itáliai származású francia királyné, Medici Katalin 1533-ban egy rózsavízzel fűszerezett kesztyűpártól megihletve elhatározta, hogy palackba zárja Provence illatát. Az persze idővel elillant, de a női kesztyű végleg francia módi maradt. Nem tagadhatjuk ugyan a nemes előzményeket, a luxuscikknek számító spanyol vagy a híres dán kesztyűket, a megbecsült német és cseh munkákat, ettől függetlenül tagadhatatlan, hogy szintén 17. századi, üldözött hugenotta mesterek voltak a legnagyobb hatással Európa többi vidékén is a kesztyűviseletre. Az említett Medici Katalin udvarában például már arany- és igazgyöngy díszítésű, kézhátán tájképekkel, pásztorjelenetekkel díszített darabok is megjelentek az illatosított párok mellett – aminek leginkább az a jelentősége, hogy már ekkor a rohanó divat hajtotta a keresletet.
Bordázott selyemszövetből készült díszkesztyű, 1900 körül, Csehország
Az aktuális stílushoz igazított kesztyűfélék felsorolása ki is merítené e cikk kereteit, ezért – feltesszük kezeinket – itt csak a főbb vonalakra szorítkozhatunk. A ruha ujja fölé lógó, széles mandzsetta – a korra jellemző geometrikus díszítéssel – például a gótikus öltözködésben jelent meg, míg Angliában ekkoriban inkább a normannoktól átvett, könyökig érő, hímzett fajtákat hordták. A reneszánszban bukkant fel a szellőzés céljából lyukasztott – ma úgy mondanánk: autós – kesztyű, de a drapériaszerű, lelógó mandzsettás és a könyékig érő, ujjatlan típus is e korból ered. A barokk, majd a rokokó idején szakadt el végleg a cérna a kesztyűsöknél: legyezőszerű mandzsetták, változó alakzatokra szabott kesztyűnyílások, puha bőrből készült, színes, lelógó szalagok uralták az őrült kesztyűdivatot.
Kesztyűdoboz, Marton Alajos, 1910-es évek, Budapest
Nem csoda, hogy az ehhez képest kifejezetten puritán klasszicista korban másra sem vágytak a kesztyűviselők (ekkor már az egyszerű polgárok is), minthogy a ruhadarab szimplán csak jól szabott legyen, praktikus. A forma és díszítés évszázados kavalkádja ellenére ekkor jutott ugyanis oda a kesztyűipar, hogy egységes méretű párokat tudjanak gyártani, ez korábban olyan tessék-lássék módon sikerült. Egy újabb francia mester, a grenoble-i Xavier Jouvin vette magának a fáradságot a 19. század elején, hogy többezer kéz tanulmányozásával egységes méretrendszert, majd ehhez kapcsolódó precíz vágószerszámot dolgozzon ki. Ez volt az úgynevezett kaliber – amely olyan jelentős találmánynak számított, mint mondjuk a vele egykorú fogas varrógép, amely a tömegtermelés előtt nyitott kaput.
Géppel varrott bőrkesztyű, 1926, Magyarország
A kesztyűgyártás századvégi fénykorába már magyar üzemek is bekapcsolódtak, s itt mindenekelőtt Hamerli János pécsi gyárát érdemes megemlítenünk, ő már az 1870-es években kesztyűvarró géppel ontotta ezerszámra a párokat. Az exportképes pécsi kesztyű olyannyira fogalommá vált, hogy a 2006-ban védetté nyilvánított gyári gyűjteményből szervezték meg később a legjelentősebb hazai kesztyűkiállításokat is. S bár ódákat zenghetnénk még az úrihímzéssel díszített hazai típusokról, a paszományos mandzsettákról vagy a díszmagyarhoz passzított obligát hófehér kesztyűkről, helyette inkább a leghíresebb magyar huszárcsínyt idézzük fel zárásként.
Hímzett, kötött, csipkeszegélyes kesztyű, 1700 körül, Magyarország
Mária Terézia huszártisztje, Hadik András nevéhez kapcsolódik Berlin megsarcolásának története. A hétéves háború elején alig több mint négyezer katonával rohanta le a porosz fővárost, ahonnét néhány nap után tetemes összegű hadisarccal, és – személyes ajándékként az uralkodónőnek – két tucat női kesztyűvel távozott. Ugyan a legenda szerint a porosz mesterek bosszúból csupa balkezeset csomagoltak a huszárnak, az akció miatt mégis inkább az ő királyuk, Nagy Frigyes szégyenkezhetett. Hogy célba ért-e az ajándék, arról nem szól a fáma, annyi azonban biztos, hogy később hatalmas birtokokat és grófi címet érdemelt ki Hadik a még középkori gesztusokat őrző, lovagias tettéért!