Ugrás a tartalomra
Akadálymentesített változat főoldal
Museum of Applied Arts Hangostérkép

Hirtelen ötletnek indult, ám a századfordulóra a kortárs iparművészet legfontosabb seregszemléje lett múzeumunk karácsonyi kiállítássorozata, amely egyszerre jelentett rangot és bevételt is a résztvevőknek. De miért éppen egy vásár volt az alkalmazott művészetek legfontosabb fóruma?

Melltű - magyaros motívummal az 1898-as Karácsonyi Kiállításról, Förk Ernő tervező, Hibján Samu kivitelező

„Bármennyire szokatlannak tűnik ma kortárs művészeti vásárok múzeumi pártolása, bármennyire csupán a mi időnk kényszerének érezzük a „művészet áruba bocsátását” – a szorító szükségből már elődeink is erényt kovácsoltak” – írta 1997 telén Csenkey Éva művészettörténész az alig két évvel korábban újraélesztett hagyományról, az Iparművészeti Múzeum vásárral egybekötött karácsonyi kiállításáról. Ugyan ekkor már igényelt némi magyarázatot, mit keres a bazár a művészet „templomában”, annak ellenére is, hogy maguk az alkotók árulták ott a portékát, ám ha a múzeum és az annak ügyét támogató társulat eredeti vállalásait nézzük, mindez nem is olyan meglepő. A múlt tárgyművészetének bemutatása a kezdetektől összefonódott egy másik feladattal: a karácsonyi kiállításokat 1886-ban útjára indító Országos Magyar Iparművészeti Társulat – s alapszabályában a múzeum is – a hazai műipar fellendítését tűzte ki céljául, az iparosok képzését, a közönségízlés csiszolását, s ezen keresztül a gazdaság fejlesztését. „A szépészeti és a gazdasági feladatnak kettős volta csak látszólagos, mert az elválaszthatatlan egységgé olvad össze a szép formák gazdasági értékében, minél fogva valamely nemzet jó ízlése és anyagi jóléte között szoros okozati kapcsolat van” – hangoztatta már közlönyének 1885-ös nyitószámában is a társulat.

Fénykép - Karácsonyi Kiállítás az Iparművészeti Múzeumban 1899-ben, Weinwurm Antal fényképész

Persze ezek üres szavak lennének, „hajó kormány nélkül”, ahogy a tárlatok egy korai kritikusa írta, ha nem hangsúlyoznánk: valóban itt debütált minden, amire a hazai alkalmazott művészet hőskorából büszkék lehetünk. „Magyarország iparművészete részben a karácsonyi kiállításokon kipróbált elképzelésekkel szerepelt 1900-ban Párizsban, 1902-ben, 1911-ben Torinóban, 1904-ben Saint-Louis-ban, 1906-ban Milánóban, de még 1918-ban Szófiában, 1923-ban Monzában is” – érzékelteti jelentőségét idézett cikkében Csenkey. Itt ismerkedett a közönség Horti Pál enteriőrjeivel, Kovalszky Sarolta skandináv technikájú kárpitjaival, Róth Miksa üvegmozaikjaival, Hibján Samu szecessziós ékszereivel, Greguss Gizella égetett bársonydíszeivel, a Halasi csipkével vagy éppen a Gödöllői Művésztelep gyerekbútoraival, de itt állította ki beépítés előtt gróf Andrássy Tivadar budai palotájának teljes ebédlőberendezését is Rippl-Rónai József – hogy csak a századforduló környékéről szemezgessünk. De valóban ezer másik példát említhetnénk, hiszen miután önálló – magában is egy szecessziós műremek – épületét megnyitotta az Üllői úton a múzeum, minden kortárs alkotó igyekezett a karácsonyi tárlatra időzíteni az újdonságait.

Juhászbojtár – Kárpit az 1899-es Karácsonyi Vásárról, Vaszary János tervező, Kovalszky Sarolta kivitelező, Németeleméri Szövőműhely

Közvetítői feladatát azzal is hangsúlyozta a gyűjtemény, hogy megnyitásakor, 1897 novemberében egyszerre mutatta be saját történelmi kiállítását az emeleten, és a társulat kortárs karácsonyi seregszemléjét a földszinten. Itt pattantak ki parázs viták a magyaros törekvéseket háttérbe szorító „modern stílusról”, a tervező és az ötleteit megvalósító iparos művészi részvételéről; itt ismerkedtek a gesamtkunstwerk kifejezésével a látogatók, miután teljes enteriőrök sorában kezdtek bemutatkozni a műiparosok, tulajdonképpen itt szökkent szárba a hazai szecesszió – ragadtathatnánk el magunkat. Annál izgalmasabb, mennyire a homályba vesznek a kezdetek, sőt, hogy milyen lesajnált ötletnek indult ez az egész karácsonyi sorozat. „A tárlat, daczára hogy nyilvános fölhívás nélkül csak mintegy magán úton rendeztetett, mégis úgy a részvétel, mint a tárgyak minősége, a látogatás és a vásárlás tekintetében egyaránt fényesen sikerültnek mondható” – túlzott a nyitányról a Művészi Ipar 1887-es év eleji beszámolójában, miközben az alapötletről említést nem találunk sem itt, sem a korábbi – a társulat minden egyéb lépéséről 19. századi akkurátussággal beszámoló – lapszámokban.

Kiállításfotó - úri dolgozószoba berendezése Zsolnay-kandallóval az Iparművészeti Társulat 1900. évi karácsonyi kiállításán, Horti Pál tervező, Mahunka Imre kivitelező

Sajtóhírekből tudható, hogy 1896. december eleji ülésükön Ráth György, a múzeum első vezetője és egyben a társulat prominense vetette fel a karácsonyi kiállítás és vásár ötletét, amelyet heteken belül meg is valósítottak az Iparművészeti Múzeum ekkor még bérelt irodáiban. Inspirációja ugyanúgy lehetett a Berlini Művészeti Akadémiának az év tavaszára eső jubileumi kiállítása, ahol általános meglepetésre a művészi ipar is helyet kapott, ahogy az 1885-ös Budapesti Országos Általános Kiállítás is. Vagy csak a lehetőség, hogy a korábban alapított, s példaként követett Képzőművészeti Társulat Andrássy úti épületében, a Régi Műcsarnokban, ahol ezeket a bizonyos helyiségeket is bérelték, akadt lehetőség hasonló kísérletezésre – hiszen műiparosaink első karácsonyi tárlatait a képzőművészeti seregszemlékhez igazították. Esetleg még a hasonló, bécsi iparművészeti bazárok is bátoríthatták Ráthékat, vagy akár mind egyszerre, nagyjából mindegy. Ennél fontosabb, hogy a kezdeti érdektelenség, az iparosok és a közönség elmaradása mi mindenre késztette a következő évtizedben a szervezőket – mindenekelőtt a sorozatot sikerre vivő Radisics Jenőt, Ráth múzeumvezetői utódját.

Üvegmozaik - Magyaros motívumokkal díszítve az 1899-es Karácsonyi Kiállításról, Róth Miksa tervező és kivitelező, 1898

Mert a sajtó ugyan értékelte, hogy e mecénások, műbarátok, művészek és múzeumi szakemberek alkotta testület a „grand art”, a festészet mellé pozicionálta magát, s – ahogy a Nemzet tudósított róla – a legutóbbi időkig nem „szalonképes” művészi ipar produktumait a „művészet társaságában” állítja ki, nos, maguk az iparosok és a közönség is évekig csak távolról szagolgatták az egész kezdeményezést. A keramikus Zsolnay Vilmos és Fischer Ignác majolikagyáros, a díszműkovács Jungfer Gyula, az ötvösművész Egger Dávid és Link Fülöp István, a műasztalos Jaiser Gyula, az üvegművész Giergl Henrik vagy éppen Gottermayer Nándor könyvkötő, tehát az első kiállítások fajsúlyosabb szereplői tulajdonképpen mind maguk is a társulat tagjai, sokszor motorjai voltak.

Kiállításfotó - gyermekszoba Toroczkai Wigand Ede tervezte berendezése az Iparművészeti Társulat 1903. évi Karácsonyi Kiállításán

Münchhausen báró módjára – aki saját hajánál fogva húzta ki magát a bajból – az Iparművészeti Társulat is saját tagjainak műveit állította ki, vásárolta vissza és sorsolta ki – ugyancsak – tagjai között a kezdeti években. Miközben „díjazásos pályázatok meghirdetésével, tervrajzok készíttetésével, egyedi megrendelésekkel támogatta az alkotókat. Műtárgyakat közvetített, vett és eladott – pénzét szabadon kezelhette” – hangsúlyozta a tárlatok történetéről írt 2005-ös cikkében Ács Piroska művészettörténész is. Radisicsék sorra elérték, hogy a közoktatásügyi, majd később a kereskedelmi miniszter díjazza a kiállítókat, hogy testületek, minisztériumok, sőt maga a király, Ferenc József demonstrálják a karácsonyi tárlatokon történő rendszeres vásárlásaikkal az iparművészet kiemelkedő szerepét. Hadd legyünk egy kicsit szemtelenek: blöff volt ez egy nemes ügyért – ami lassan ugyan, de bejött.

Rókás párna az 1902-es Karácsonyi Kiállításról, Nagy Sándor tervező, Boér Lenke hímző, Kőrössy Paula hímző, Veszprém

Tíz évvel az első karácsonyi tárlat után, 1896-ra, mikor már a millenniumi országos tárlaton való bemutatkozás szervezése kötötte le az Iparművészeti Társulat energiáit, tulajdonképpen sikerült irányba állítani azt a bizonyos hajót. Az ország minden jelentősebb, művészi teljesítményre képes gyárosa, iparosa és műhelye, az őket tervekkel ellátó építésze, szobrásza, grafikusa, az időközben megerősödő iparművészeti iskola tehetségei, nőegyletek és a háziipar felkarolói mind azon szorgoskodtak, hogy a lehető legjobb formájában mutatkozzon be historizáló berendezéseivel, magyaros dísztárgyaival az ezredéves kiállításon iparművészetünk. A társulat zsűriszereppel felruházott kiállítási bizottsága – finom utalásféleképpen – sorra végig is látogatta a főváros fontosabb iparművészeti műhelyeit, nehogy valaki kimaradjon a seregszemléből – emlékeztetett az idézett cikkében Ács Piroska. Az emlékév záróeseményeként ráadásul a király 1896 októberében felavatta Lechner Ödön a nagyközönség előtt csak egy évvel később megnyíló Üllői úti épületét, ahol végre a múzeum, a társulat és az iskola is méltó elhelyezést kapott.

Kiállításfotó - az 1903. évi Karácsonyi Kiállítás Maróti Géza tervezte installációja az Iparművészeti Múzeum kiállítási csarnokában, Weinwurm Antal fényképész

„Ilyenformán fegyverkezve jelentünk meg a millenniumi kiállításon, hogy nagyvégre meghódítsuk magunknak azt a helyet, amely nemzetünk nyilvános kulturális életében megillet bennünket” – dicsekedett a diadallal Györgyi Kálmán, a társulat titkára. Valójában az ez év végi iparművészeti bazár célja is az lett, hogy azok is bemutatkozhassanak, akik kimaradtak az országos tárlatból, s hogy minél többet értékesíthessenek dísztárgyaikból. Mert időközben valóban önálló ágazattá érett az iparművészet, amelyet jól szemléltet mondjuk Horti Pál és Rippl-Rónai merőben eltérő példája is. Monográfusa, Koós Judith szerint Hortit „tekinthetjük az egyik első ipari formatervezőnknek”, aki kimagasló tehetsége mellett annak is köszönhette hírnevét, hogy a Fővárosi Iparrajziskola tanáraként a művészi ipar minden ágát tanulmányozhatta, s részben maga nevelte ki azokat, akik megvalósították terveit – tehát „sikerrel fordult az ipar és művészet aktív kapcsolata felé”. Míg a közegbe párizsi festőként belecsöppenő, s rögtön a főnyereményt, gróf Andrássy Tivadar megrendelését elnyerő Rippl-Rónai József 1897-ben még sértetten panaszkodott azon, hogy iparosok díjaznak iparosokat e kiállításon, megfeledkezve róla, az alkotóról. „Minek megyünk mi művészek abba a kiállításba, hol létezésünkről tudomást nem vesznek, hol az intézők fölfogása szerint asztalosnak vagy üvegesnek kell lennie annak, kinek műve a versenynél tekintetbe jő” – tette fel a festői kérdést.

Gróf Andrássy Tivadar budai házának ebédlőjéhez készült váza az 1898-as Karácsonyi Kiállításról, Rippl-Rónai József tervező, Zsolnay-gyár (Pécs)

1886-ban még korai álom volt, kudarcos kísérletezés, ám a század végére valóban a kortárs iparművészet legfontosabb fóruma lett a karácsonyi tárlat. Olyannyira, hogy miután 1899-ben egy hatszobás polgári lakás díszletei közé telepítve, majd 1901-től egyre több, idővel vagy húsz különböző enteriőrbe szervezve mutatták be a friss termést a szervezők – a társulat, a múzeum és az iskola erősen összefonódó vezetősége, valóban tízezreket vonzó népünnepéllyé váltak az iparművészeti vásárok. Amelyek aztán ki is nőtték a múzeumot. 1904-től előbb tavaszi lakberendezési kiállításokkal toldották meg a rendezvénysorozatot, s az 1906-os milánói világkiállítás sokkjának hatására, ahol tűzvész pusztította el a magyar pavilont (Rippl-Rónai iparművészeti munkáinak javát is felemésztve), biztonsági okokból ki is szervezték az épületből a vásárokat. Miközben a sorozat még évtizedekig beteljesítette feladatát, a múzeum impozáns épülete később már inkább csak a kézműves iparművészek árusítóhelyeként őrizte a hagyományt. De ez már egy másik történet. Nekünk a 19. századi reformmozgalmak tanítása a fontos mindebből, miszerint a kortárs iparművészeti alkotásoknak nem múzeumba zárva, hanem múzeumbazárokon, s végső soron polgári otthonokban van a helyük – ezt a szemléletet honosították meg e legendás karácsonyi tárlatok.

Kiállításfotó - herendi porcelánok az Iparművészeti Múzeum 1901-es karácsonyi kiállításán, a háttérben a mezőcsáti református templomból származó festett karzattal, Weinwurm Antal

Oldal megosztása

Az oldal címe nyomtatáskor:
https://www.imm.hu/hu/news/view/769