Mennyből az angyal

Fafaragvány – kerubfej, 17. század, Közép – Európa

A kiűzetéstől Jézus születésén át a végítéletig Biblia-szerte felbukkannak Isten tüzes tekintetű szolgálói: az angyalok. Hitbéli szerepük mégis nehezen megfogható. Hogyan lettek a lángpallosú égi harcosokból felhőn hárfázó puttófigurák? Angyali segédlettel ezúttal erről mesélünk!

Kopt szövettöredék - az angyali üdvözlet jelenetével, 8. század, Egyiptom

Ave Maria – rebegik a keresztény hívek legkevesebb a 6. század óta, s bár ritkán esik róla szó, ebben a gyakran mormolt imában Gábriel arkangyal ígéretét ismétlik meg arról, hogy Szűz Mária üdvözülni fog. Lukács evangéliuma idézte fel a találkozásukat, amikor a főangyal az imából ismert szavakkal köszöntötte Máriát, s közölte vele a hírt Jézus fogantatásáról. Az „angyali üdvözlet” az ókeresztény kor óta művészi ábrázolások gyakori tárgya, ezt a találkozást örökíti meg például az itt látható, 8. századi tunikáról származó szövettöredék is. A kopt művészet ritka darabja konstantinápolyi előképről árulkodik abból az időszakból, amikor még éppen csak bontogatni kezdték szárnyaikat az angyalok.

Tusrajz - kerub kezében pajzs és villámok, Maróti (Rintel) Géza, 1925, Jeruzsálem

E szellemlények ugyanis a keresztény mellett az ókori perzsa zoroasztriánus, a zsidó és az iszlám hitvilágban, sőt bizonyos pogány hitekben is szerepelnek, s hogy szárnyakkal ábrázoljuk őket, már kora középkori fejlemény. Bár a Biblia alapján feladatuk jól behatárolható a mennyei udvartartásban (isteni hírnökök, őrzők és ítéletvégrehajtók leginkább), mindig is nehézséget okozott elhelyezésük az égi hierarchiában. Persze, könnyen lehet, a hívő emberek ragaszkodnak évezredek óta a láthatatlan, de alkalmanként a Földre szálló teremtményekhez – ezeket sorolta be idővel az angyalok népes családjába a teológia. Egy 6. századi misztikus író, Pszeudo-Dionüsziosz A mennyei hierarchiáról című nagyhatású munkájában mindenesetre igyekezett rangsorolni e testetlen, szellemi lényeket.

Szalagtöredék - kerubfejekkel és IHS monogrammal, 1500 körül, Firenze

Az Ószövetség eredetileg a kánaáni néphit isteneit és démonjait formálta át angyalokká, s már megkülönböztette köztük a szeráfokat (az Úr trónjának hatszárnyú őrzőit), a kerubokat (a paradicsom és a frigyláda négyszárnyú, négyarcú felvigyázóit), vagy az őrangyalokat például. Név szerint ugyanakkor alig néhányat említenek meg a szent könyvek, azokat is a feltételezett hét, úgynevezett főangyal közül. Az evangéliumból idézett Gábriel mellett a gyógyító Rafaelt és a bukott angyalokat mélybe taszító Mihályt, a mennyei seregek vezérét. Arkangyal lehetett eredetileg Lucifer is, s apokrif iratokban felbukkan még három további társuk. Hogy hová sorolhatók ők, s milyen viszonyban állnak Krisztussal?
Sok fejtörést okozott ez az évszázadok során. Pszeudo-Dionüsziosz végül aszerint osztotta három rendbe és kilenc karba az angyalokat, hogy feladatuk alapján Isten trónjához vagy a miséző papokhoz állnak közelebb.

Alkalmi grafika - Üdvözlőlap: BÚÉK Dr. Némedy Gyula „ Angyalszárnyon vigyed azt tovább”, Vadász Endre, 1936

Az angyalrangsor ábrázolása nem ritka a művészetben, főként a bizánci és a korai itáliai festészetben volt szokás kilenc színnel elkülöníteni az Istent övező köröket. Magával a sorrenddel ugyanakkor gyakran önkényesen bántak az alkotók. Az ikonográfiára kevéssé hatott az említett, újplatonista szemlélet, a harmadik rend arkangyalait például rendszerint az elsőbe sorolt kerubok, szeráfok mellé emelték. Bármennyire is próbálták betagolni őket a mennyei seregekbe, előbb a Teremtő, később Krisztus alá, a népies vallásfelfogás és az apokaliptikus irodalom folyton igényelte e szárnyas szentek jelenlétét – végtére is angyalok hajták végre az Úr ítéletét! A negyedik lateráni zsinat is mindössze Isten abszolút teremtő hatalmát rögzítette velük kapcsolatban 1215-ben. Magyarán azt, hogy nem létezik másik, rossz princípium, amely a gonosz lényeket – köztük a Sátánná lett Lucifert – alkotta volna. Az angyalok ebben a vonatkozásban szabad erkölcsi döntésük következtében üdvözülnek, vagy éppen kárhoznak el. Egyre inkább emberi tulajdonságokat ismerhetünk fel bennük!

Cserép falidísz - szárnyaló angyal kezében csengővel, Weiner Mihályné, 1930 – 1940, Budapest

Habár a Szentírásban nem nélküli mennyei lények, egészen emberi jegyekkel, életerős, fiatal férfiakként ábrázolták az angyalokat a legkorábbi ókeresztény katakomba-festményeken is, s csak később, a 4. század végétől örökölték meg antik istenelődjeiktől, főként az égi hírnököktől szárnyaikat. Ahogy láttuk, feladattól függően ebből egy, két vagy akár három párral is viselhettek. Volt példa ekkor meztelen ábrázolásukra is, de a bizánci művészetben már udvari ruhát viseltek, a gótika korában pedig langaléta ifjúként ábrázolták őket a diakónusok (egyházi szolgálók) öltözékében. E korban gyökerezik az angyalok gyermekként való megörökítése is, bár ez az ábrázolásmód az itáliai reneszánszban terjedt csak el széles körben. Ekkor kapcsolódott össze az angyalalak a szárnyas istengyerekek antik római szarkofágokról ellesett ábrázolásával – így született meg a puttó.

Elefántcsont szobor - bukfencező puttó, Franz Hiess & Söhne, 19. század 2. fele, Bécs

A barokk és rokokó képzőművészetben már szinte nyüzsögnek a kötelezően pufók gyermekalakok, függetlenül attól, hogy vallásos vagy mitológiai témájú az adott mű. Ha apró nyilakat lövöldöznek, amorettel, kupidóval van dolgunk, ha szabadon repkedő leplek takarják meztelenségüket, inkább angyalra gondolhatott a festő. Sőt, mi több, a puttófigurák ekkor kezdtek egészen világias szerepekben, egyszerű díszítőelemként feltűnni korlátokon, gyertyatartókon, később akár bútorveretek formájában is. Önálló ábrázolástípusa a legelőkelőbb angyaloknak alakult csak ki. Gábriellel, mint említettük, az angyali üdvözlet jelenetében találkozhatunk rendszerint, Mihállyal a sárkány és Lucifer legyőzőjeként, ha pedig szárnyakkal ölelt angyalfejet látunk, mint a nyitóképnek választott fafaragványon vagy a fentebb látható, 15. századi, firenzei szalagtöredéken, az leginkább az Istenhez legközelebb álló kerubokra, esetleg szeráfokra utal.

Szentkép - Szent Mihály arkangyal, 18. század 2. fele

Legyen szó a végítélet haragos angyalairól, az édenkertet őrző vagy a lelkeket mennybe kísérő lényekről, a város felett őrködő védőangyalokról, esetleg az égi harmóniát kifejező, hárfázó puttókról, e szárnyas figurák különböző alakokban ugyan, de végigkísérték az európai művészet történetét.

Felbukkanhattak az isteni eredetű hatalom közvetítőiként, mint Gábriel és Mihály a Szent Korona díszítései közt, a remény és az üdvösség jeleként szentképeken, de olyankor is, mikor már nem volt miben hinni – például Vadász Endre rajzain a második világháború előtt.

Angyalokra, ezekre az ember és Isten közti, mégis gyakran emberi tulajdonságokkal felruházott figurákra ugyanúgy szükségük van a vallásos hívőknek és a kortárs ezotéria megszállottjainak, mint a kisgyerekeknek, akik karácsonykor várják a csodát.

Az angyalok felettünk állnak, mégis közöttünk járnak – talán ebben rejlik a fő erejük.