Ugrás a tartalomra
Akadálymentesített változat főoldal
Museum of Applied Arts Hangostérkép



Egy értékes, 19. századi, albán kabátot kapott ajándékba az Iparművészeti Múzeum a BÁV Zrt.-től, az alapításának 250. születésnapját ünneplő zálog- és műkereskedő cégtől. Egészen pontosan Fertőszögi Péter, a BÁV művészeti igazgatója vásárolta meg a Kincsvadászok című TV2-es műkereskedelmi show-ban, és már ott elhatározta, hogy egy múzeumnak adja. A művészettörténésszel – többek között – arról beszélgettünk, egy kereskedelemmel foglalkozó cég miért adományoz antik műtárgyat, mióta tart a kapcsolata a múzeumokkal, és milyen szerepe van vagy lesz a mesterséges intelligenciának a hamisításban.


– Előkelő helyen szerepel a BÁV vezetésének történetében egy név: Fertőszögi Béláné. Rokona?
Édesanyám.

– Akkor onnan az érdeklődése a műkereskedelem iránt.
1993-ban kérték fel édesanyámat a BÁV-tól, hogy csinálja meg a cég első kortárs galériáját, ami azért is unikális volt, mert a cég a régiségkereskedésről és a zálogról volt ismert. Az általa vezetett galéria évi 15 kiállítást rendezett, és a megnyitókon megfordult az akkori értelmiség színe-java. Volt, hogy Sinkovits Imre mondott verset, vagy Presser Gábor játszott egy versenyzongorán. Én úgy kerültem a BÁV-hoz – mert korábban a Belvárosi Aukciósháznál dolgoztam –, hogy édesanyámat behívták: vezesse ő a BÁV aukciósházát, és engem meg, hogy vigyem tovább a kortárs galériát.

– Anyukája inspirálta, hogy hasonló pályán induljon el?
Egyáltalán nem. Ő a 90-es évekig Szekszárdon dolgozott népművelőként. A képzőművészet mellett a népművészettel, a néptánccal foglalkozott, sőt, 60 fős pedagóguskórust is vezetett. Ebben nőttem fel. Az, hogy műkereskedelemmel, képzőművészettel töltsem az életem, egyáltalán nem volt a pakliban. Még az egyetemen is középiskolai tanár akartam lenni. Jékely Zsomborral, az Iparművészeti Múzeum főigazgató-helyettesével amúgy évfolyamtársak voltunk, innen a barátságunk. Szerencsére, az ország sok múzeumában dolgoznak kollégák, akikkel együtt ültünk az iskolapadban. Az egyetem mellett latint, történelmet és művészettörténetet tanítottam. Bár imádtam mind a hat év középiskolai tanárságot, egy idő után ki akartam próbálni valami mást. Pláne, hogy a 90-es években a BÁV mellett egyre inkább elszaporodtak a magán műkereskedések.

– Ez amúgy magával húzta a BÁV-ot is?
Bizonyos értelemben rákényszerítette a változásra, mert míg a szocializmusban egyeduralkodó volt a műkereskedelemben a galériáival és az aukciósházával, 1988-tól megjelent a konkurencia. Ez kicsit megtépázta a BÁV-ot – elsősorban a festészetben, mivel akkoriban abban volt a legnagyobb pénz. De húzta is felfelé például abban, hogy – követve a nyugati mintákat – másféle, sokkal színesebb, informatívabb katalógusokat készítsen.

– Mióta működik együtt a cég a múzeumokkal?
A tavaly rendezett 250 éves a BÁV című kiállítás kapcsán kiderült: 100 éve működik együtt az Iparművészeti, a Szépművészeti és a Nemzeti Múzeummal. Már a BÁV elődjei, az Állami Árverési Csarnok és a Postatakarékpénztár segítségével is vásároltak a múzeumok. Amikor a kettő egyesült, a Postatakarék 1939-ben árverezett például olyan gyűjteményt, mint Ernst Lajosé, amelyből a Szépművészeti itt vásárolta meg Csontváry, valamint Székely Bertalan önarcképét. Mivel a szocializmus idején egyedül a BÁV rendezhetett árverést, ez volt az összekötő kapocs a lakosság és a múzeumok között. A lakosság tulajdonában a háborúk dacára ugyanis nem kevés érték maradt. Ekkoriban pezsdült fel az állami vásárlás. Az Iparművészeti Múzeum rengeteg tárgyat vett – a 16. századi gobelintől a bútorokon keresztül az ezüstökig, porcelánokig, kerámiákig, üvegekig. Ugyanezt elmondhatjuk a Szépművészeti Régi Képtáráról, amely így nagyon komoly festményekhez jutott, és a Nemzeti Múzeumról, amely például numizmatikai tárgyakkal gazdagodott. A múzeumi kollégák az 1960-80-as években hetente járták a galériáinkat és keresték az újdonságokat. A BÁV, illetve elődjei árveréseiből igazolhatóan több mint 3000 műtárgy került állami gyűjteményekbe.

– Ezekből készült a tavalyi jubileumi kiállításuk. Mi alapján szelektáltak?
A legtöbb esetben, kollégáimmal közösen, én válogattam, figyelembe véve a méretet, érzékenységet, és azt, hogy szerepel-e az adott mű a múzeum állandó kiállításán. Együttműködhettünk a különböző osztályok munkatársaival az anyag kiválasztásában, az átadás-átvételen. Ez a jó kapcsolat pedig a jövőben is nagy segítség lehet mindannyiunknak. Az Iparművészeti Múzeum esetében picit más volt a helyzet, mivel az Üllői úti épület rekonstrukciója miatt nehezebben lehet a műtárgyakhoz hozzáférni.
A kollégák kikutatták, melyik az a mintegy 1300 tárgy, amely a BÁV-on keresztül került a gyűjteménybe. A legfontosabb szelektálási szempont az volt, hogy kiállítható állapotban és könnyen elérhető legyen. De így is nagyon értékes anyag jött össze.

– A Kincsvadászok című tévéműsorban vásárolt ruha, amelynek apropóján beszélgetünk, felajánlás, nem vásárlás volt. Gyakori volt korábban az efféle adományozás is?
A felajánlások ritkábbak voltak, a több mint 3000 tétel nagyrészt állami vásárlás útján jutott a múzeumokhoz. Manapság is, ha az árveréseinken van egy komolyabb tétel, azt levédheti a magyar állam, és így élhet az elővásárlási jogával. Mindezt a tétel árverésének végén jelentheti be. Tehát azért az árért, plusz jutalékért viheti el, amelyért a magángyűjtő megvette volna. Legutóbb az Iparművészeti Múzeumban hitelesítették a koronázási palást egy darabkáját. 1,8 millió volt a kikiáltási ára, és mindannyiunk meglepetésére: 17 millió forintnál koppant a kalapács. És ehhez még számoljunk 25 százalék jutalékot – tehát 21 millió 250 ezer forint lett a vége. A nyertes internetes licitáló rövid ideig örülhetett neki, mert felállt a Nemzeti Múzeum munkatársa, és így a magyar állam élt az elővásárlási jogával. Fajlagosan valószínűleg ez a legdrágább textil az országban. Kereskedő cégként a BÁV alapvető feladata, hogy pénzt csináljon, de igen nagy és patinás vállalat ahhoz, hogy időről időre adományozzon is. Hol a kapcsolatok erősítése a cél, hol egy jubileum az apropó. Például legutóbb 2020-ban, a BÁV árveréseinek centenáriumakor három országos múzeumnak adtunk egy-egy műtárgyat: az Iparművészetinek, a Nemzetinek és a Magyar Nemzeti Galéria-Szépművészetinek.

– Akkor az Iparművészeti egy gyönyörű Gádor István-virágtartót kapott.
Pontosan, egy korai szecessziós darabot 1917-ből. Persze egyeztettünk a múzeumi kollégákkal, és ők ezt választották.

– Az Iparművészetivel különösen szoros a BÁV kapcsolata. A Facebook-oldalukon látható egy 1957-es híradórészlet, amelyből kiderül: a szocializmus idején a politika ellehetetlenítette és polgári csökevénynek tartotta a műgyűjtést. A BÁV hét évig árveréseket sem szervezhetett. Az 1956-os forradalom utáni esztendőben rögtön az Iparművészeti Múzeum üvegcsarnokában lehetett újra licitálni. 
Nemcsak az első árverést rendezte a BÁV az Iparművészeti Múzeumban, hanem utána még évekig visszajárt – az aukciós tételeket bemutató kiállítással együtt. Azt hiszem, 1968-tól a MOM Szakasits Árpád Művelődési Házában folytatta, a nyolcvanas évek végétől pedig már a Lónyay utca-Kinizsi utca sarkán, a nagy BÁV-székházban rendezték ezeket az eseményeket.

– Világszerte nagy sikere van a tévés műkereskedelmi show-knak. A Cash and Trash a TV2 Kincsvadászok című műsorának külföldi formátuma. Mielőtt elvállalta a szereplést, mit mérlegelt?
Szoktuk mondani: a műsort felvenni könnyebb volt, mint minket szerződtetni. Öt castingon estünk át, mintha színházi előadásba vagy filmbe kerültünk volna. Nem celebek, hanem szakemberek vagyunk. Egyetlen outsider van a műsorban: Fejes Tamás, a Tankcsapda dobosa, de ő is kereskedik számos dologgal. A többiek mind aukciósházak és galériák képviselői. Egyikünk sem azért ment bele, hogy szerepelhessen. Elég sokat nyilatkoztunk már mindannyian, én különösen a két BÁV-os korszakom között, a KOGART-nál eltöltött másfél évtized alatt, de előtte és utána is. A világ minden táján kiállítást rendezve sok helyen megnyilvánulhattam, szóval ez nem hiányzott. De a műsor lehetőséget ad a műkereskedelemnek, a művészet iránt érdeklődőknek. Egyrészt, az emberek éhezik a tudást. A BÁV Becsüs Akadémiáján látom, ahol évente 100-120 ember tanul. Másrészt, sokan nem tudják, mi az érték. Ez a hagyatékok felszámolásakor gyakran kiderül. A Kincsvadászok lehetőséget ad arra, hogy olyan műsort csináljunk, ami rendkívül szórakoztató, de egyben edukatív is. Ez még a magyar értelmiséget is a tévé elé ülteti. Persze nem akadémiai magasságokba akarunk emelkedni, nem képzőművészeti vagy muzeológiai show-t készítünk, hanem képzőművészeti ritkaságok és érdekes tárgyak kapcsán – régi tévé, rádió, fagylaltos kocsi, antik körhinta Donald kacsa-eleme vagy oldtimer autó – olyan kérdésekről beszélünk: mi a kvalitás, mik ma a műkereskedelmi trendek, miért nehéz eladni egy régi bútort vagy éppen mi az az aukció. A pályám elejétől folyamatosan tanítok is, így ez a legfőbb misszióm, és ez óriási felelősség is.

– Milyen tudással érkeztek, akik elárvereztetik a műsorban az érdekes antik tárgyaikat?
Többnyire mindössze családi vonatkozású tudással. Például a ruhát, amelyet az Iparművészetinek adott a BÁV, egy orvosnő hozta be egy magánkórházból. Hatvany báró adta a felmenőinek, mert segítettek nekik a háború után. Féltve őrzött kincs volt, és örökölték. Valószínűleg ők sem tudták pontosan, mit őriznek. Annyit láttak, hogy érték és szép darab. Pár 10 ezerért nem kótyavetyélték volna el. Ugyanakkor sokkal nagyobb volt az emocionális kötődés, mint a szakmai.

– Említette, hogy a BÁV kereskedő cég. Ha ez a ruha jobb állapotban lenne, akkor is úgy gondolta volna, hogy múzeumban a helye?
Már akkor ezt gondoltam, amikor elkezdtem rá licitálni, majd a műsorban be is jelentettem. Elég kvalitásos és unikális ez a felső ahhoz, hogy múzeumban legyen, ne a műkereskedelemben. Főleg, ha bebizonyosodik róla, hogy valóban báró Hatvany Lajos gyűjteményéhez tartozott. Mint művészeti igazgató, szakmailag én foglalkozom azzal, mit adjunk a 250 éves jubileum kapcsán a múzeumoknak. Ez erkölcsi kötelességünk. Továbbá, ezt a ruhát rendbe kell hozni, amint a főigazgató-helyettes úr, Jékely Zsombor is elmondta, hosszú hónapok költséges restaurálása lesz. Ráadásul a textíliák rendkívül érzékenyek: gondosan, páramentesen kell tárolni. Amiben a licit során még bizonytalan voltam, hogy melyik múzeumnak adományozzam.

– Mi alapján döntött?
Nem tudtam, mi van a kezemben, ha beérkezik a tárgy a műsorba, két percünk van ránézni. Nem szedhetünk szét egy órát, nem savazhatunk meg egy ezüstöt vagy aranyat. A szakmai vizsgálatot előttünk a szakértők végzik el, akikkel, és magukkal a tárgyakkal mi nem találkoztunk előzetesen – ez a műsorformátum lényege. És az albán nemesi ruhát is csak azután mutathattam meg a múzeumnak, hogy megvettem. Bizonyos stiláris jegyek alapján nekem úgy tűnt, ez lehet akár kicsit régebbi és magyar. A keleties jellegét láttam, művészettörténészként ennyi tapasztalata van az embernek – noha én festményszakértő vagyok. Az volt a kérdés, hogy a tárgy magyar vagy külföldi. Ha magyar, jó eséllyel lehetett volna a Magyar Nemzeti Múzeumé. Amikor az Iparművészeti Múzeum textilosztályától megtudtam, hogy nem magyar, eldöntötte a kérdést: ez nem a Nemzeti Múzeumé. Ez ugyanis egy 19. századi albán esküvői viselet. A British Museum műtárgya nyomán sikerült pontosan meghatározni. Beszélgettünk arról Jékely Zsomborral, hova kerülhetne, az Iparművészetibe vagy a Néprajzi Múzeumba. Nekem preferencia volt az előbbi, mert a múltban már többször dolgoztam az itteni kollégákkal különböző kiállítások, műtárgymeghatározások kapcsán. Csak azt kellett kideríteni, az Iparművészeti elfogadná-e. Ha igen, ez egyben egy köszönet is lenne az évtizedes szakmai kapcsolatért.

– 850 ezer forintért vette meg, meddig ment volna el?
Komoly aukció eredménye lett a 850 ezer forint, és sávosan emeltem magamban az értékhatárokat. Meg akarta venni ugyanis egy másik aukciós ház is, ők üzletet láttak benne. Megmondom őszintén, a BÁV-nak műkereskedelmi szempontból nem vásároltam volna meg, mert Magyarországon őrült nehéz lenne ma eladni. Senki nem fogja felvenni, nem nagyon ismerek gyűjtőjét. Az 1 millió lett volna a maximum, amit megadtam volna érte. Nem tudtam megkérdezni a főnökeimet, a BÁV vezérigazgatóját, tulajdonosát, mit gondolnak erről az adományozásról. Szóval rizikós volt, de jól döntöttem. Utólag minden engedélyt megkaptam. Ha 1 millió fölé ment volna a licit, kerestem volna más ajándékba adható tárgyat.

– Említette, hogy túl sok lehetősége nem volt megvizsgálni a tévéműsorban a licitre érkező tárgyat, megnyugtató azért, hogy mindegyik előszűrésen esett át. Ennek kapcsán beszéljünk még egy témáról: a hamisítványokról a műkereskedelemben. A recesszió idején szaporodnak?
A hamisítvány nem recesszió-függő, az mindig itt van velünk. Ez a műkereskedelem legnagyobb problémája. Iszonyatos mennyiségben bukkan fel, és bármit hamisítanak. Nemcsak milliós értékű képeket, hanem 80 ezer forintosat is. A hamisítóknak ez az összeg is talált 80 ezer forint. Mindig úgy kell feltenni a kérdést a műkereskedelemben: mi az oka annak, hogy ez nem az, aminek gondolom? Ezt tanítom is. Kevés tárgyról lehet elhinni, hogy eredeti. Nagyon utána kell nézni mindennek. A cégünk mindent megtesz azért, hogy véletlenül se kerüljön hamisítvány az árverésre, ebben a szakembereinknek óriási szerepük van.

– Hogy látja: a hamisítást a mesterséges intelligencia mennyiben befolyásolja?
Ettől fázom a legjobban, különösen a festészet esetében. Hiába vannak anyag- és stílusvizsgálatok, a mesterséges intelligenciával elveszhet annak az empirikus tudásnak az értéke, ami megvan egy becsüsnek, festményszakértőnek, művészettörténésznek. Okosabb lesz, mint az ember, és pont azt veszi el, amit a szakemberek a maguk tudásával, tapasztalatával még hozzá tudnak tenni a dologhoz, amikor a technikai vagy anyagvizsgálat már nem talál problémát.

 

Oldal megosztása

Az oldal címe nyomtatáskor:
https://www.imm.hu/hu/news/view/788,%E2%80%9EEl%C3%A9g+unik%C3%A1lis+ez+a+fels%C5%91+ahhoz%2C+hogy+m%C3%BAzeumban+legyen%E2%80%9D