Fénykép - paraván Nagy Sándor terve után kivitel Fischof Jenő, 1900 körül, Budapest (feltehetően)
A széltől is óv, nemcsak az óvatlan tekintetektől a díszes paraván. Térelválasztó, praktikus keleti bútordarab, épp ezért meglepő, hogy szinte előzmény nélkül bukkant fel a 17-18. századi európai enteriőrökben. Már ha a falikárpitot, a napellenzőt vagy a kályhaellenzőt nem tekintjük az előképének – de miért ne tennénk? Friss kutatások segítségével lesünk a spanyolfalak mögé!
Terv – paraván, Nagy Lázár rajzoló, 1880 - as évek, Budapest
Mozgalmas időszak lehetett a 15. század Európa történetében: ez a könyvnyomtatás és az inkvizíció, Botticelli és Villon, vagy éppen Hunyadi Mátyás és Kolumbusz kora. S egyúttal a nagy cselszövéseké – nyissuk is ki a paravánt, hadd lépjen elő első mai hősünk: XI. Lajos. „Merész” vagy „bölcs” kortársaival ellenben a korszak legjelentősebb francia uralkodóját az „óvatos” jelzővel illette az utókor. Philippe de Commines történetíró jegyezte fel például azt az esetet róla, mikor egy „ostevent” segítségével ugrasztotta egymásnak ellenlábasait. A híresen intrikus király úgy mesterkedett, hogy ősellensége, Merész Károly követe titokban kihallgathassa beszélgetését Saint-Pol áruló grófjának szolgáival – s ezzel némi zavart támasztott az inkább nyílt sisakos harchoz szokott burgundi herceg köreiben.
Paraván - Attila halálának ábrázolásával, Kós Károly tervező, Taller Pál fafaragó, Marx Béla színező, 1909 körül, Magyarország
Na de mi lehetett ez a bizonyos „ostevent”? Tudta ezt jól a történet lejegyzője, hiszen XI. Lajos bizalmasaként személyesen kísérte el a követet egy nagy és öreg „paraván” mögé – emlékiratainak későbbi publikálói így magyarázták lábjegyzetben a kifejezést. Ami azért is meglepő, mert az ófrancia szó (mai formájában: „auvent”) valójában napellenzőt, előtetőt jelent. Utalnak jelek persze arra is, hogy ezeket a kültéri alkalmatosságokat XI. Lajos udvarában már belső térelválasztónak is használhatták – ilyen, redőnyszerű faszerkezetet rendelt inasától a király saját hálótermébe is. Philippe de Commines az 1490-es években, mikor már VIII. Károly francia királyt kísérete itáliai hadjáratára, arra is rácsodálkozott, hogy a hasonló, festett, aranyozott szerkezetek az előkelőbb velencei otthonokban szintén megtalálhatók. Hogyan lehet ez?
Paraván - kályha-ellenző, Györgyi Géza tervező, Konderth Mária hímző, Kucsera Károly fafaragó, 1896, Budapest
Korabeli leírásokból, festményekből tudható, hogy a rögzített térelválasztó deszkák és függönyök, az alvók nyugalmát szolgáló ágyparavánok és a szikrákat távol tartó, fűzfából szőtt kályhaellenzők már jóval korábban is használatosak voltak. Rendszerint kerek kandallóellenző szerepelt például a téli hónapokat megjelenítő reneszánsz miniatúrákon, sőt – egyfajta glóriaként – Madonna és gyermeke ábrázolásain is. Hogy valamiféle „védőernyőként” jellemezte a 15. századi történetíró a vendégfalat, mégsem annyira meglepő annak ismeretében, hogy mai kifejezésünk olasz eredetije, a „paravento” is eredetileg szélfogót jelent – feltehetően ezt a tulajdonságát értékelték a legtöbbre. A mai paraván e szerkezetekhez képest attól újdonság, hogy mozgatható, hajtogatható: segítségével változatos, intim tereket alakíthatnak ki használói.
Paraván, 19. század vége, Magyarország
Egy fiatal német művészettörténész, Anika Reineke néhány évvel ezelőtt arra jutott tanulmányában, hogy az ázsiai előképek több hullámban befolyásolhatták az európai paravánok fejlődését, ám megjelenésük mégsem volt előzmény nélküli. Az előbb japán, később kínai hatásról árulkodó, 17-18. században elterjedt paravántípusok osztoztak ugyanis néhány jellemzőjükben a korábbi kályhaellenzőkkel és falikárpitokkal is – ilyen volt például a textilborítás és a tapétákról ismerős dekoráció. A korszak más bútorfejlesztéseihez, így a kanapéhoz hasonlóan a kora újkorban inkább csak „újra feltalálták” ezt a praktikus darabot – ekkor vették át a kínai importból ismerős coromandelek, a fatáblákból összeállított, művészien dekorált és lakkozott mobil térelválasztók harmonikaszerű tulajdonságait. Legyen e korra példa Bauernfeind János itt látható, fa intarziával és zöld selyemfüggönnyel díszített, könnyed klasszicista ellenzője a 18. század végéről.
Paraván – háromszárnyú, Bauernfeind János, 18. század vége, Nagyszeben
A paravánok ennél is korábbi, adatolható európai megjelenését már a párizsi egyetem bölcsészdoktora, Tomiko Yoshida-Takeda tárta fel 2004-es cikkében. Forrásai szerint 1585-ben, a főként Japánban tevékenykedő olasz jezsuita misszionárius, Alessandro Valignano kezdeményezésére ajándékozta meg XIII. Gergely pápát egy hegyvidéki látképpel díszített, papírborítású paravánnal (ún. byōbuval) az európai szokások iránt aktívan érdeklődő Oda Nobunaga japán hadúr követsége. A kéttáblás, arany hátterű szerkezet, amely Azucsi városát és Valignano jezsuita kollégiumát együtt ábrázolta a hegyen, híressé vált a korban, s így valóban lehetett az európai paravánok egyik ihletője.
Paraván, Papke, F.W., 19. század 2. fele, Bécs (Wien)
Yoshida-Takeda tanulmányából tudjuk azt is, hogy a római származású Catherine de Vivonne, azaz Rambouillet márkiné, a 17. századi francia irodalomtörténet jelentős alakja valószínűleg szintén Itáliából ismerte s vitte magával híres párizsi „kék szalonjába” ezt a bútortípust – hiszen szülei még élőben is megcsodálhatták XIII. Gergely ajándékát a vatikáni Galleria Geograficában. Bár a szakirodalom az 1970-es évekig Rambouillet márkinét feltételezte a paraván feltalálójaként, ma úgy gondoljuk, inkább a kifejezés olasz eredetét köszönhetjük neki. Mert hívhatnánk éppen máshogy is a vendégfalat. 1571-ben portugál kereskedők kikötőt alapították Nagaszakiban – vagyis ők is importálhattak ekkoriban paravánokat. A byōbu korai ismeretéről a ma már képernyő, vászon megnevezésére szolgáló „biombo” szavuk árulkodik – illetve a paraván szinonimája, a „spanyolfal”.
Paraván, Pinviczki Judit, 2005, Magyarország
A korábbi kerek kandallóellenzőket a 17. században kezdték kiszorítani a két lábon álló, paravánokra emlékeztető típusok a francia arisztokrata szalonokban – Jean Dieu de Saint-Jean például ilyet örökített meg rajzán 1690-ben. Papír vagy selyemborítású, kényes japán elődeikkel ellentétben azonban szaténnal, bársonnyal vagy damaszttal borították ezeket, a század végétől pedig egyszerűbb, arany- és ezüstszálakkal szőtt szövetekkel. A spanyol armada 1588-as vereségével aztán új korszak nyílt a távol-keleti kereskedelemben, s mivel a protestáns hollandok nem tudták fenntartani a korábbi japán kapcsolatokat, egyre inkább Kínára összpontosítottak. Az innét származó, tömörfából készült, sűrűn hajtogatott, magas coromandeleknek azonban nem sok hasznát vették az európai enteriőrökben, divatjuknak gyorsan leáldozott. A kínai paravánoknak csak a szabadon álló, árnyékoló tulajdonságait őrizték meg az európai mesterek, és azt a szokást, hogy néha képeket aggattak rájuk.
Fénykép – Paraván, Horti Pál tervező, 19. század vége
A 17-18. század fordulójára ezért, mikor a kínai lakkparavánok hatásra szárnyakra tagolt, harmonikaszerű mobilbútorokká váltak az európai spanyolfalak, már fával, papírral, festett vászonnal, nyomott bőrrel, gobelinnel, hímzéssel, selyemmel vagy más textíliával borított típusok is megjelentek. Csupa olyan anyagot erősítettek a fakeretekre a mesteremberek, amilyet korábban falak borítására, esetleg kandallóellenzőkön használtak. A polgári otthonokban is megjelenő paravánok egyszerre őrizték a byōbuk légies könnyedségét, a coromandelek rafinált variálhatóságát és divatos, késő barokk tapétáik motívumait; európai előképeikhez hasonlóan egyúttal széltől, naptól, tűztől – s persze a kíváncsi tekintetektől is – óvták gazdáikat. Számunkra ezzel együtt mégsem a 18. század az igazán izgalmas a paravántörténelemben. Sokkal inkább az a korszak, amikor az újabb hullámban érkező keleti inspiráció megint a tervezők kedvencévé tette ezt a bútortípust: a szecesszió.
Kiállításfotó - hímzett paraván az Iparművészeti Társulat 1900. évi karácsonyi kiállításán, Horti Pál tervező, Obermayer, J. hímző, Prohászka Lipót asztalosmester, 1900, Budapest
A történelmi stílusok és a népművészet mellett a 19. század második felétől a japán iparművészet is megérintette az európai alkotókat – s e hatások metszéspontjában újra felkapott lett az addigra elfeledett paraván. A fakeretek kiválóan alkalmasak volt arra, hogy tömören adják vissza az ekkor divatos bútorstílusokat, a táblák gyakran képzőművészeti alkotásoknak adtak helyet – hacsak nem folyt egybe éppen a kettő. Válogatásunkban rokokó festményeket rejtő, rocaille-os keretelésű paravánt, neoreneszánsz stílusú, lechneri virágmotívumokkal dekorált kályhaellenzőt (Györgyi Géza munkája), a geometrizáló szecesszió irányába mutató, történelmi jelenetekkel díszített egyszerűbb bécsi harmonikafalat, és a hullámzó vonalú francia és belga art nouveau hatásait tükröző spanyolfalat egyaránt láthatnak e korból. Utóbbira kiváló példa a Gödöllői Művésztelep alkotója, Nagy Sándor terve alapján készült, pillangóra emlékeztető, kétszárnyú darab nyitóképünkön, vagy éppen Horti Pál itt látható, az 1900-as karácsonyi kiállításon bemutatott hímzett ellenzője.
Asztali ellenző, Belmonte Leo kivitelező, Nagy Sándor tervező, 1903, Veszprém
Különösen izgalmasak azok a paravánok, amelyeket a magyar szecesszió népművészet iránt fogékony alkotói terveztek, ilyen például a főként képzőművészként tevékenykedő Nagy Lázár barokk puttókkal és magyaros virágmotívumokkal dekorált terve az 1880-as évekből (cikkünk második illusztrációja), Nagy Sándor népi életképpel díszített, itt látható bőr asztali ellenzője, vagy éppen az említett Attila-paraván. Kós Károly 1909-ben a Magyar Iparművészetben közölte grafikai sorozatát és kéziratát Attila királról ének címmel – ezeket a jeleneteket látjuk viszont a dúsan vésett-faragott, erdélyi kopjafákat idéző keretben (Teller Pál fafaragó munkája). Középre a metszett-égetett-festett képek, alulra és felülre a szöveges mezők kerültek a szaklapban bemutatott sorozatból. A kiemelt jelentőségű bútoron egyszerre csodálhatjuk meg az akkor népszerű hun-magyar eredetmonda jeleneteit, s a díszítésnek a japán előképekre emlékeztető, domináns grafikai és kalligráfiai jellegét.
Paraván - Attila halálának ábrázolásával, Kós Károly tervező, Taller Pál fafaragó, Marx Béla színező, 1909 körül, Magyarország
Mert ettől izgalmas ez a korról korra felkapott bútordarab. Nemcsak óvja, rejti gazdáját, és játékosan tagolja a teret, de egyúttal időben és térben is különböző kultúrákat köt össze – épp úgy, mint Pinviczki Judit bőrintarziával díszített, a tradicionális japán bőrfűzésből kifejlesztett, saját technikával illesztett, 2005-ös fa paravánja. Keressék csak bátran ezt a kakukktojást illusztrációnk között!
