A néző változik, de egy tárgy mindig jó marad, azaz az adott korszak határozza meg, hogy egy-egy iparművészeti tárgyért mennyit adnak, ugyanakkor ez cseppet sem befolyásolja a minőségét – jelentette ki szubjektív tárlatvezetésén a Ráth-villában Eleni Korani műgyűjtő, akinek szinte minden műtárgyhoz volt egy története. Mesélt sosem látott Rippl-Rónai teáskészletről, a zsinagóga elveszettnek hitt csillagáról, valamint olyan „okos” műgyűjtőről, mint Schmidt Miksa.
A világ egyik legjelentősebb gyűjteményével rendelkezik az Iparművészeti Múzeum, amellyel jó és fontos az együttműködése az Ernst Galériának – mondta szubjektív tárlatvezetésén a minap a Ráth-villában a galéria egyik tulajdonosa. Eleni Korani olyan elragadtatással beszélt intézményünk jelentőségéről, mint kevesen. Elenit elkísérte férje, Ernst René Wastl is, akivel több mint 20 éve a magyar művészet utazó nagykövetei.
Hogy mennyire fontosnak tartják múzeumunkat, jól mutatja: amikor négy, Rippl-Rónai József tervezte porcelán fajansz tányért a Christie's aukciós ház londoni árverésén 83 ezer angol fontért, mintegy 34 millió forintért megvett az Ernst Galéria, azon voltak, hogy az Iparművészeti Múzeumban látható legyen. Ebben is segítségükre volt a kerámia- és üveggyűjtemény akkori vezetője, Csenkey Éva, akit Eleni a Zsolnay kerámiák nagyasszonyaként emlegetett. Csenkey Évától „kapta” azt a mondatot is egy együttműködés idején: „A tárgyak nem hazudnak”. Ezt annyira vallja a műgyűjtő, hogy TEDx előadásának címként adta.
A szecesszió a szépség művészete, a szépség iránti vágyakozás. Érdekessége, hogy nemcsak összművészetet adott a világnak, hanem a design mellett nagyon jó minőségben kivitelezett tárgyakat – kezdte tárlatvezetését a műkereskedő A mi szecessziónk című kiállításban.
A bécsi szecesszió termében mesélt arról is, hogy amikor megismerkedett férjével, akkor Ernst Wastl az osztrák szecesszióval, a jugendstillel foglalkozott. Ez a galériájuk erőssége a mai napig, még múzeumunknak is kölcsönöztek tárgyakat – legutóbb a 2022-es Egy kis Bécs Budán. Josef Hoffmann alkotása: a Pikler-villa című időszaki kiállításra. A Pikler-villáról egyébként nagy szeretettel beszélt a tárlatvezetésen is, mint az egyetlen épületről, amely a Wiener Werkstätte egyik alapítójának, Josef Hoffmann-nak az alkotása. Bár Hoffmann építész volt, az ajtótól a tapétán át a kilincsig mindent ő tervezett. Azt a költői kérdést is feltette a műgyűjtő, Pikler professzor vajon hogyan vagy miből engedhette meg magának, hogy az egyik legfoglalkoztatottabb osztrák művésztől ekkora munkát rendeljen.
A bécsi szecesszió másik fontos alakja, Otto Wagner szintén tervezett egy épületet Budapesten: a budapesti Rumbach Sebestyén utcai zsinagógát, amely 1873-ban épült. Parádés állapotban láthatjuk manapság, mivel 2021-ben ért véget a felújítása. A zsinagógát korábban privatizálták, de eltűntek belőle tárgyak – állítja Eleni. A férje viszont megtalált egy ornamentika nélküli csillagot, amely – mint később kiderült – a zsinagógához tartozott. A galériatulajdonoshoz darabokban és hiányosan került a tárgy, restauráltatta, és hosszasan kutatott utána, míg a saját könyvtáruk egyik könyvéből kiderült az eredete.
A műkereskedő elismerte Ráth György fontosságát az Iparművészeti Múzeum első igazgatójaként, de úgy vélte: gyűjtőként nem volt túl jó ízlése. Egykori otthona, a villa, amely ma az Iparművészeti Múzeum egyik kiállítótere, elárulja, ki volt a lakója, milyen anyagi lehetőségei voltak, és milyen szellemben építette magánkollekcióját. A régi gyűjtői generációt képviselte a 19. században, a historizmus mellett tette le a voksát, és a századfordulót megelőző modern áramlatok nem különösebben izgatták. Ellentétben mondjuk gróf Andrássy Tivadarral, aki Rippl-Rónai Józsefet kérte fel, tervezze meg az ebédlőjét.
Ha Ráth a régit gyűjtötte, hogy kerülhetett az Iparművészeti gyűjteményébe és a bécsi szecesszió szobájába például az a szivar- vagy bárszekrény, amelyet Koloman Moser tervezett és a Portois & Fix-cég kivitelezett? Adományba kapta a múzeum Schmidt Miksa kollekciójából. Az osztrák bútorgyáros, lakberendezési vállalkozó és szenvedélyes gyűjtő a végrendeletében a székesfővárosra hagyta vagyona javát, ebből került az Iparművészeti gyűjteményébe is. Schmidt egyébként megvásárolta a Kiscelli kastélyt, amely ma múzeum, ott rendezte be bemutatótermét. Kétféle bútortípust lehetett nála vásárolni: nagyon progresszív kortárs darabokat vagy fantasztikus kópiákat. A magyarországi arisztokraták kastélyaikat ezekkel vagy a különböző historizáló bútorokkal rendezték be. Schmidt annyira okos volt, hogy megvette a konkurencia bútorait is (lásd a fent említett szivar- és bárszekrény), nem másolni akarta, csak látni, megvizsgálni, hogyan készültek.
A szecessziós étkezőben Eleni mesélt arról is, hogy a gyűjtő-kereskedők és a múzeumok mennyire nem egymás ellenségei vagy konkurensei, hanem jól dolgoznak együtt… Azt a példát említette, amikor galériájuk megvásárolta az Andrássy-ebédlő teás és kávés asztali szettjét. Ennek létezéséről senki sem tudott, a Zsolnay-gyárban sem volt a kivitelezéséről bizonyító erejű dokumentum. Mégis kiderült, hogy létezik, ott volt a szett az Irányi utcai műkereskedésük asztalán. Elhívták Csenkey Évát, aki meghatva tartotta kezében a tányérokat, amelyek alatt Rippl-Rónai kézzel írt instrukcióit is megtalálták. És, hogy jelenleg hol van a szett? Erre a kérdésre a műkereskedő csak annyit válaszolt: Magyarországon (A galéria egyébként jelentős adományt is adott az Iparművészetinek: az egykori Japán Kávéház berendezéséből egy széket és egy asztalt. Itt és itt láthatják.)
Cikkünk elején meséltünk arról a négy – Rippl-Rónai tervezte – tányérról, amelyet 2006-ban 34 millió forintért vett meg Ernst Wastl. A négy tányér amúgy nem kis kihívás elé állította a családot 2006-ban, a zavargások idején. A férj épp Bécsben járt, másnap repültek Amerikába a porcelánokkal, a város közlekedhetetlen volt, így Eleni hidegvérét megőrizve, a pesti galériában berakta a táskájába a nagyon drága és nagyon törékeny tárgyakat, és átsétált velük az Erzsébet-hídon a tüntetők között.
A Magyar út nevű terem a kedvence az Ernst házaspárnak. Ez a korszak és ez a helyszín indította el őket a magyar népművészet gyűjtésében. Büszkén újságolta a műgyűjtő, hogy az itt látható Toroczkai Wigand-garnitúrából két karosszék és egy asztal 2012-ben a párizsi Musée d'Orsay gyűjteményébe került. Fölötte pedig Rippl-Rónai József Menetelő francia katonák (1914) című alkotása lóg, amelyet a házaspár közvetítésével vásárolt meg a párizsi múzeum.
