A tapétatöredékek restaurálás előtt

Csodálatos ezüstszínű, stilizált vázából és virágszálakból komponált mintájú tapétát 30-40 töredékből állította össze és kasírozta több héten át könyvtárunk főrestaurátora, Darabos Edit munkatársával, Szilágyiné Tatár Ilonával. A műtárgyat – amely a Magyar Építészeti Múzeum és Műemlékvédelmi Dokumentációs Központ tulajdona – Lukáts Kató és Kaesz Gyula utolsó lakásában találták meg.
Sokáig még a család is úgy tudta, hogy a nemzetközi hírű grafikus, Lukáts Kató tervezte, de Horányi Éva, bútorgyűjteményünk főmuzeológusa kinyomozta: ez a Wiener Werkstätte egyik művészének munkája. A pazar műtárgyat hamarosan bárki megtekintheti a Kaesz otthonok 1925-1960 című kiállításban, a Walter Rózsi-villában, amely az Építészeti és az Iparművészeti Múzeum együttműködésében készül, kurátora pedig Horányi Éva.

  A tekercsek kisimítását Darabos Edit párásító sátorban végezte

Szorosan összetekerve majdnem egy évszázadot álltak a különböző méretű, kisebb-nagyobb tapétatekercsek egy szekrény mélyén – meséli Darabos Edit főrestaurátor. Amikor kezébe kapta a műtárgyat, fogalma sem volt arról, hogy a részek összetartoztak-e. A kiszáradt, törékeny darabokat szárazon nem lehetett kihajtani, így a papírrestaurálásban sokoldalúan használható párásítást találta ehhez a legmegfelelőbbnek. Ilyenkor a vízpára természetes lágyítóként viselkedik a papíron, ezáltal kezelhetővé válik. Párasátrat épített a műtárgy köré a főrestaurátor, rögtönzött állvánnyal, nagyméretű fóliával, és ultrahangos párásítóval. Egy idő után lassan elkezdte kihengergetni és kisimítgatni a tekercseket. Ez majdnem egy teljes napig tartott, mert szakaszonként lehetett csak haladni. A nap végére kiderült, hogy meglehetősen nagy, 83 centiméter széles és 230 centi hosszú tapétaszelvény darabjai kerültek a műhelybe, ami némi hiánnyal össze is állt.

Darabos Edit főrestaurátor és Szilágyiné Tatár Ilona segédrestaurátor

A főrestaurátor többféle technikát átgondolt, melyik lehet a legbiztonságosabb módja a kasírozásnak – tudva azt, hogy egy ekkora, sok darabból álló tárgy mozgatása nem könnyű. Az alátámasztáshoz speciális pamutvásznat és úgynevezett japánpapírt használt. (Ez utóbbi Japánban honos növények rostjaiból készül, többféle változata van, és különböző súlyban készül. A múzeumban megtalálható legvékonyabb, megerősítéshez használható, szinte láthatatlan fajtája csupán 1,7 gr/négyzetméter.)

A tapétadarabok nedves tisztítása és kasírozása egy lépésben történt, ezt alaposan előkészítették.
A munka alapját képező pamutvászon széleit speciális ragasztóval a nagy munkaasztalra rögzítették, a vízzel bespriccelt vászon kifeszült, majd száradás után erre ragasztották fel a méretre vágott első réteg japánpapírt. Ennek többnapos száradása alatt a további lépéseket készítették elő, a segédanyagokat méretre szabták. A hiányok pótlására ezüst akrilfestékkel megfestett vastagabb papírt használtak. A kasírozás lépéseit begyakorolták, hiszen itt nem lehet rögtönzni. A műtárgy mérete miatt segítséget is hívtak a restaurátorok, Nagy Zita és Nagy Györgyi, az adattár munkatársai, valamint Sztankovits Sarolta digitális nyilvántartási szakreferens vállalkozott erre.

 

A restaurálás fontos lépése volt: megtisztították az évszázados tapétát. A szivacsos száraztisztítás után jöhetett a nedves kezelés. A hatalmas méret miatt mosókádról szó sem lehetett, ezért első lépésként az asztalon többszöri váltott vízben átmosták. A kioldható, sárgás, úgynevezett lebomlástermékektől próbálták megszabadítani a papírt. Még nedvesen állították össze a szelvényeket vékony vízfilmen – különböző segédanyagok segítségével –, így lehetett az eredeti mintát összeilleszteni. A leitatás után a töredékek a segédanyagra tapadnak és már mozgathatóak. Ezután szabta ki Darabos Edit a pótlásokat az ezüst akrilfestékkel előre megfestett papírból, és a hiányzó területre illesztette. Ekkor kezdhették el magát, a kasírozást.

A nagy méretű műtárgyat úgy forgatták, mozgatták, hogy átemelhessék a kasírozóalapra, és rárakhassák a pluszréteget. A még nedves és összeállított tapétára búzakeményítővel megkent japánpapírt helyeztek, és ezt újból megkenve – azaz átitatva – helyezték a vászonra. Azért búzakeményítőt használtak, mert a természetes ragasztó viszonylag rugalmas, de erős ragasztást ad, és nem mellesleg reverzibilis, tehát később is leválasztható. Elég tetemes mennyiséget, 2-3 litert kellett felhasználniuk a híg anyagból.

A másik sarkalatos kérdés egy kasírozásnál: a száradás. Vigyázniuk kellett arra, hogy a tapéta szélei ne kezdjenek el gyorsan száradni, miközben még belül nedves marad. Ezért vastag gyapjúfilcekkel – több rétegben – letakarták a műtárgyat, és nagyméretű deszkákkal nehezítették. És mivel még ezt is kevésnek találták, pluszsúlyokat helyeztek rájuk. Ezeket cserélgették több napon át, és körülbelül egy hét után száradt ki teljesen.

Darabos Edit főrestaurátor és Szilágyiné Tatár Ilona segédrestaurátor (elől), valamint Nagy Zita és Sztankovits Sarolta (hátul)

Csak az ezüst alapszínt festették meg, a hiányzó mintákat nem lehetett retusálni, mivel speciális hengerezési technikával és különleges festékkel készült. Kézi festéssel ez nem imitálható. A kisebb folytonossági hiányokat és a szakadások vonalát akvarellfestékkel retusálta Edit.

Nemcsak a kasírozást, hanem a műtárgy tárolását és biztos kiállíthatóságát szintén ki kellett találnia a főrestaurátornak. Abban biztos volt, hogy nem lehet majd fiókokba helyezni. Ezért az Építészeti Múzeum egy olyan dobozt készíttetett neki, amely kiállításra és tárolásra alkalmas.

Arra is gondolt, hogy legyen tere a „mozgó” természetes anyagnak (a levegő nedvességtartalmára reagál így), ezért feszítőkeretet kap, amivel utólag még kicsit feszíthetnek rajta, ha az Építészeti Múzeumban úgy látják: megereszkedett a műtárgy.

Horányi Éva, a bútorgyűjtemény főmuzeológusa, a kiállítás kurátora

Horányi Éva főmuzeológus, a 2024 május közepén nyíló kiállítás kurátora arról mesélt, mit lehet tudni a tapéta múltjáról. A Kaesz-házaspár utolsó, Petőfi téri otthonában egy kis átjáró kötötte össze az előszobát és a nappalit. Eredetileg ennek falára kasírozták ezt a tapétát viszonylag nagy felületen. A család és a szakma is úgy tudta, hogy ezt Lukáts Kató tervezte. De Horányi Éva ezt mindig kétkedéssel fogadta. Látszott ugyanis, hogy teljesen más a karaktere, mint, ami Lukáts Kató munkáin visszaköszön.

Amikor pár éve behatóan kezdett foglalkozni ezzel a kérdéssel, rájött, ez valójában egy Wiener Werkstätte-tapéta. Az osztrák iparművészeti műhely egyik kiemelkedő designere, Mathilde Flögl 1929-ben tervezte egy kollekció részeként. Meg is találta egy fekete-fehér fotókkal illusztrált brossúrában, enteriőrszerű beállításban, amelyet a Lukáts Kató-hagyatékból múzeumunk őriz.
A Wiener Werkstätte alapítója és tulajdonosa, Josef Hoffmann írt hozzá előszót. Valószínű, hogy a művészházaspár a Wiener Werkstätte-től vásárolta a tapétát, azaz Benyovits Sándor lakberendezési vállalkozótól, aki Magyarországon egyedüliként forgalmazta ezeket az osztrák termékeket. Lukáts Kató amúgy sokat dolgozott neki, csomagolópapírt és reklámcédulákat tervezett a Benyovits cégnek. Az egyik nagyon szép türkiz csomagolópapír, amelyen bútorok, vázák, szőnyegek és függönyök is szerepelnek, megtalálható a gyűjteményünkben. A Flögl-tapétából valószínűleg nagyobb mennyiséget rendelt a házaspár, hiszen a falon túl a paravánra is applikálták. A maradékot, a töredékeket a hagyaték 2023-as megvásárlásakor, a szekrény mélyén találtak meg a MÉM MDK munkatársai.


Az egykori otthonban a paravánt is ez a tapéta díszítette 

A tágas lakás 2023-ig pont úgy állt, ahogy a Kaesz-házaspár az 1950-es években berendezte. Sokszor járt ott Horányi Éva, aki szerint időkapszula volt ez minden tekintetben. A tapéta is megmaradt a falon, és amikor szóba került, hogy megveszi a múzeum a berendezést, felvetődött, hogy a tapétát is megmentik és leszedik a falról. Darabos Edit megnézte, hogyan lehetne ezt leválasztani, de ez több szempontból problémásnak tűnt. Szinte csodaszámba ment, hogy előkerültek a fel nem használt darabok. Csak remélhetjük, hogy a lakás új tulajdonosa tisztában van vele: a falon lévő tapéta mekkora érték, rendkívüli ritkaság, már-már világszám. Ennek kapcsán ugyanis sok muzeális gyűjteményt végignézett a világban Horányi Éva, hogy a sorozatból találjon tapétarészeket, de eddig ilyenre még nem bukkant.

Amikor a kurátor még nem tudta, hogy ilyen nagy darabot lehet összerakni a töredékekből, úgy tervezte, a grafikus majd átrajzolja, és replikaként használhatják fel. De mikor kiderült, hogy műtárgyként is pazar, arról döntöttek, hogy bekeretezve, a fogadófalon ez köszönti majd a Kaesz otthonok 1925-1960 – Kaesz Gyula és Lukáts Kató tervezőpáros otthonai című kiállítás látogatóit.