Cukortartó fedéllel - Levendulakék, opalizáló üveg, Josef & Ludwig Lobmeyr üveggyár, 1873 előtt, Bécs (Wien)

Virágzik a levendula, még éppen, hiszen a klímaváltozással e mézillatú árvacsalánféle szezonja is mind előbbre húzódik. Annyi biztos, hogy idén június elejétől július közepéig érdemes szelfizni a buja lila – vagy stílusosan: levendulakék – félcserjével főként Tihany és Pannonhalma lankáin. Hasonló extázist a repce sárgája, a pipacs vöröse vált még ki április-május környékén a fotósokból, kékeslila árnyalataival e stresszoldó növény talán a leginkább retinabarát változat közülük. Két gyors fotó, szörp és szappan a shopból, s már repülünk is tovább. Legfeljebb még molyűzőnek használja, aki irtózik a naftalinszagtól, parfümnek, ha karakteresebbet nem talál; végső esetben lakásdekornak, aki ettől reméli otthonába a „provence-i hangulatot”. Ideje hát eloszlatni a lila ködöt: méltatlanul félreértett növényünk a levendula, s ennek történelmi oka van!

Divatkép - nő fehér ruhában kék díszítéssel, támlás szék előtt, melléklet, Journal des Ladies et des Modes, Costume Parisien, Friedrich Ludwig Neubauer, Franciaország

„Világnézettel terhelt szag. Mondhatnók történelmi illat. Volt idő – száz évvel ezelőtt –, amikor levendulaszagba desztillálódott a korszellem” – élcelődött 1939-ben Hubay Miklós drámaíró, utalva arra, hogy a szelíd és unalmas táblabíró-világra, a biedermeier „józan és üde” korára emlékezteti a levendula. Nádai Pál művészeti írónak a „haldokló romantikát”, Krúdy Gyulának Álmoskönyve szerint „kedves élmények emlékét” idézte fel illata. A Magyar Iparművészet kritikusa pedig korának kockázatkerülő művészetére használta 1914-ben a „levendula-hangulat” hasonlatot. Kispolgáriság, unalmasság, pókhálós nosztalgia – szomorú ezt olvasni erről a gazdag lehetőségeket kínáló növényről, ráadásul éppen azokból az évtizedekből, mikor világhírű lett a magyar levendulaolaj. Az 1920-as évek közepéig ugyanis leginkább a kolostorkertekből volt ismert a növény, ahol szerzetesek honosították meg a középkorban a termesztését – máskülönben vadon termett két fajtája, s csak alkalmilag szüretelte, aki ismerte hatását. A tihanyi és pannonhalmi legenda meglepően újkeletű.

Cukortartó fedéllel (készlet része) - Tihany látképével (az ún. balatonfüredi kávéskészlet része), Fischer Mór porcelángyára, 1860 körül, Herend

Szerelmey Miklós 1848-as Balaton-albumában például, amely forrásértékű részletességgel örökítette meg a korabeli fürdőkultúrát és tóparti életet, még csupasz a tihanyi domboldal és a Belső-tó vidéke, s a litográfus a terméketlen vulkanikus talajra panaszkodó helyi szőlősgazdákról tesz csak említést kapcsolódó útleírásában is. A Fischer Mór vezette herendi porcelángyárban az ő albuma alapján készítették el a félszigetet ábrázoló, színes miniatúrát a rokokó díszítésű balatonfüredi kávéskészlet itt látható cukortartójára – ezen is inkább csak a tanúhegyek derengenek a távolban a levendula színeiben. Az, hogy ma mégis lila mezőkkel fotózkodhatunk itt, az a félsziget kedvező klímájának, s mindenekelőtt egy gyógynövénynemesítő vegyészmérnöknek, Bittera Gyulának köszönhető, aki az 1920-as évek közepén a bencés apátságtól bérelt földeken telepített ipari célra levendulást. Bittera előbb Hermann Ottó mellett folytatott ornitológiai kutatásokat, majd vegyészmérnök lett, és eredetileg Kaposváron alapított modern illóolajgyárat gyógynövények feldolgozására.

Tihanyi levendulaszedők – forrás: Bittera Gyula Alapítvány

A levendulára már egy külföldi tanulmányútja során figyelt fel, s a híres párizsi szakkereskedőtől, a Vilmorin cégtől vásárolt orvosi levendulamagokkal – pontosabban az azokból Budakalászon előnevelt palántákkal – alapította meg tihanyi ültetvényét. Ugyan eleinte kevéssé bíztak a sikerében, gazdasági megfontolásból mandulafákat is ültettettek vele a tihanyi bencések a cserjék közé, a 30-as évek elejére végül beért vállalkozása. Állandó munkát biztosított a helybelieknek, nagy tisztaságú levendulaolaja pedig egyenesen világhírű lett; volt idő, mikor jobb minősítést nyert el, mint a provence-i. Az évtized végére már valódi mágnássá, legnagyobb illóolajexportőrünkké vált a vegyész. Sikertörténetének a háború és az államosítás vetett véget, utóbb már csak főmérnökként engedték visszadolgozni a tőle elkobzott fővárosi üzemben, majd kutatóként a Budapesti Pipereszappangyárban – végtére is a gyógynövények nélkülözhetetlen szakértője maradt. Bittera Gyula a 60-as évekre elvadult tihanyi levendulását Zátonyi Zsigmond élesztette fel 1986-ban, aki a Pannonhalmi Főapátság turisztikai felelőseként látta meg benne a fantáziát, s az ottani kertész tanácsai alapján kezdte újra a Balatonnál a termelést.

Patikaedény (albarello) - pávaszemes díszítéssel, 1470 körül, Deruta, Faenza

A pannonhalmi levendulás története már szorosabban kapcsolódik a monostori élethez. Szent Benedek Regulája mindig is arra kötelezte a szerzeteseket, hogy helyben termelt növényekkel gyógyítsák a rászorulókat – ennek a főapátság egy 1201-es keltezésű oklevelében is megtaláljuk a nyomát. Mikor hasonló formájú albarellókban, patikaedényekben tárolták a szárított gyógynövényeket, mint az itt látható, pávaszemes díszítésű, 15. századi faenzai darab, valószínűleg már Pannonhalmán is ismerhették a levendula jótékony hatásait. Erről azonban az 1700-as évekből van csak írásos bizonyítékunk a bajor származású bencés szerzetes és gyógyszerész, Reisch Elek 600 féle gyógykészítményt felsoroló gyűjteményében. Az ő receptjeit felelevenítve élesztette újra a monostori gyógyászati hagyományokat az ezredvégen Hortobágyi Cirill atya. A tihanyi és a pannonhalmi történet sok szálon kapcsolódik: a bencés kolostorkertekben ugyan termesztettek korábban is levendulát, az első nagyobb, ipari méretű ültetvényeket a főapátság gyógynövénykertjében is Bittera Gyula tihanyi példájára támaszkodva, ottani szaporítóanyagból alapították meg az 1940-es években.

Dísztányér, Gracsev testvérek gyára, 19. század 3. harmada, Szentpétervár

Látványos mennyiségben tehát alig száz éve van jelen a pannon lankákon ez a lila virág. A napos, száraz klímát igénylő, Délkelet-Ázsiában és a Földközi-tenger térségében is őshonos növény orvosi alkalmazása ennek ellenére régi korokból ered, s feltehetően arab, illetve római közvetítéssel terjedt el Európában. Későbbi hírnevét már az ókorban kijelölték azzal, hogy Egyiptomban balzsamozáshoz, az antik Rómában fertőzések ellen vagy rovarirtónak használták – kész szerencse, hogy kellemes illata miatt illóolaját mellékesen már akkor is magukra locsolták a tehetősebbek. Legkorábban a Tudor-kori Angliában kerülhetett csak a kolostorkertekből a háztartásokba. Alkalmazták harctéri sérülések kezelésére, illatosítottak vele kesztyűket, használták parfümnek és nyugtatónak, depresszió és fejfájás ellen is. Minden nyavalyára hasznosnak bizonyult, a molyok mellett még a gonoszt is elűzte – hiszen egy korai keresztény legenda szerint az édenkertből származik, ezért akasztották sokfelé az ajtó fölé.

Kupa ónfedéllel, habán műhely, 1679, Erdély

Csodanövényének számított az orvoslásban még az első világháború idején is a levendula, szépségét azonban túl későn fedezték fel; apró, „örvökben” álló virágai alig-alig keltették fel az alkotók figyelmét. Ha csak a saját, hódoltság korára visszavezethető ornamentikánkat nézzük, látványos és dús virágok, tulipánok, szegfűk, rózsák terjedtek helyette a népies motívumok között. Még a búzavirág, a nefelejcs, az ibolya és a rozmaring is elé tolakodott a békét, tisztaságot, hűséget vagy nosztalgiát szimbolizáló, kék és lila dekorációk sorában. Igazat kell adnunk a fentebb idézett Hubay Miklósnak annyiban, hogy koszorúk és csokrok mellékszereplőiként a biedermeier kor egyszerű kertjeiben, s e kerti virágokat örömmel alkalmazó illusztrációiban kerülhettek legkorábban a középpontba. Bár talán még ez is túlzás: a monostorok szerény növényét leginkább a virágágyások szélein, keretezésnek ültették a díszesebb főúri és a szerényebb paraszti udvarokban is. Sovány vigasz, hogy kékes-lilás árnyalatait legalább a fazekasok felfedezték maguknak: cserépedények alapszíneként használtak alkalmanként ilyen mázakat például a habán műhelyek.

Köszöntőkártya – Glückwunschkarte, 1820 – 1840, Ausztria

Kelet-ázsiai eredetűnek tartotta a holicsi fajanszmanufaktúra sárgára vagy ritkábban levendulakékre alapozott, fehér mezőiben idillikus jelenetekkel díszített kancsóit, táljait Payrné Elefánt Olga művészeti író, múzeumunk egykori könyvtárosa. Mert feltételezhető, hogy a kék máz, mint számos esetben a keramikában, itt is kínai előképekre vezethető vissza. S bár a levendulás színelnevezések alapvetően asszociatív jellegűek, talán nem véletlen, hogy a biedermeier kori termékekkel indult, utóbb az osztrák-cseh üveggyártás főszereplőjévé lett bécsi Josef & Ludwig Lobmeyr cég termékei között találunk gyakran ilyen színárnyalatú termékeket – erre nyitóképünkön mutatunk példát cikkünkben. Persze erről is a kínaiak tehetnek: a kobalt-oxidból nyert kék pigment a 8-9. század óta terjed, főként a keleti porcelánok máz alatti festéseként. Ennek az anyagnak egy újabb alkalmazása a színes üveg, amely eredetileg inkább ibolyakék: ilyenen keresztül kémlelték a forró anyagot a vasöntödékben, s ilyen patikaüvegekben árulták a levendulaolajat a gyógyszerészetek is. A 18. század végén megjelent, porított formájú, forró üvegmasszába keverhető kobaltfesték aztán újabb árnyalatok kikísérletezésére adott lehetőséget: a korszak kedvelt szuvenírjei, a „barátságpoharak” már az ibolyától a türkizen át a levenduláig számos gyönyörű kékes, lilás árnyalatban pompáztak.

Kávéskanna fedéllel, holicsi fajanszmanufaktúra, 1755 – 1770, Holics

Ne feledkezzünk meg azonban arról sem, hogy a levendula – a rózsa, mirtusz, jázmin, narancsvirág és vadmimóza mellett – a 16. század óta az illatszergyártás kedvelt alapanyaga is. Medici Katalin kérésére alapították meg 1533-ban az első illat-laboratóriumot a provence-i Grasse-ban, máig ez a parfüm fővárosa, hiszen e különleges éghajlatú település környékén remekül megteremnek a szükséges növények. A levendula idővel az egész, varázslatos dél-francia vidék jelképe lett: a levendulacsokros ábrázolásokat máig a mesés Provence-hoz kapcsoljuk. A természetes anyagokból készült, egyszerű, pasztellszínű bútorokkal harmonikusan berendezett, felesleges díszítéseket kerülő lakásbelső valóban visszaidézheti e vidék hangulatát – a provence-i stílusnak azonban nem feltétele az, hogy lépten nyomon, minden tárgyon felbukkanjon a kékeslila virág, sőt. Ez már inkább az elmúlt néhány évtized kereskedelmi tárgykultúrájának túlzásaiból fakad.

Anyagában színezett, kék üveg illatszertartó, 19. század vége, Csehország

Szegény, meg nem értett levendula! Bár évezredek óta gyógyítunk, fűszerezünk, illatosítunk segítségével, sokoldalúságában, illatában és színében rejlő szépségét csak az apró finomságokra érzékeny biedermeier kora fedezte fel, s ott sem hagyott maradandó nyomot. 18. századi kedveltsége miatt azonban utóbb kispolgárinak, unalmasnak, nosztalgikusnak bélyegezték, s mire felfedezte magának a tárgyművészet, mit ad az ég: újra az álromantika növénye lett. Most virágzik a diszkrét illatú növény – fedezzék fel maguknak bátran, többet érdemel néhány szelfinél!