Nemzeti stílus megteremtését szorgalmazták a dualizmus kori honatyák, ám végső soron a néprajztudomány fejlődését, a paraszti díszítőművészet terjesztésével pedig a magyaros szecessziót alapozták meg. Huszka József korszakos szerepe után most erről mesélünk!

Mintalap - porcelán étkészlet terve, Hollós Károly, 1895, Budapest

 

Virágos népi díszítményekkel teremtették meg a „nemzeti stílust” a századforduló tervezői, főként Huszka József gyűjtéseiből merítve az ihletet – írtuk legutóbb a néprajztudományra és az iparművészetre is nagy hatást gyakorló rajztanárról. Akinek elévülhetetlen érdeme, hogy vonzóvá tette a népi díszítőművészetet az alkotók és a vásárlók körében – igaz, ennek érdekében szittya eredetmesébe csomagolta az ornamentikát.

De mitől vált ennyire fontossá az országos ízlésformálás, miért éppen szűcsmesterek mintakönyveiből, székelykapuk díszítéseiről másolt minták lettek a kiindulópontjai, s hogyan nyert polgárjogot ez az „ékítményes formanyelv” a századforduló modern művészetében? Huszka áltudományos elméletét bemutató, előző írásunkat árnyalva annyit érdemes előre leszögezni: művészileg indokolható módon, hathatós állami támogatással, precízen kiépített képzési rendszerben formálódott ez a bizonyos nemzeti stílus – vagy párhuzamosan talán több is.

Mintalap - magyaros stílusú pad, Hirschler Mór, 1895

Kultúránk „nemzeti jellegének” kidomborítására az 1867-es kiegyezés után erősödött fel a szándék a hazai közéletben, és nemcsak a hazafias kötelesség diktálta ezt. A forradalom és szabadságharc miatt sokat csúszott az iparosodás és a polgári fordulat, volt mit pótolni a század utolsó évtizedeiben: fejlett, modern, egységes nemzeti társadalom létrehozására törekedtek a Habsburg birodalom színes összetételű, falusiasan elmaradott országában a honatyák. Baross Gábor és Wekerle Sándor működésének fénykora ez, szürke eminenciásaik pedig jól értették a feladatot: ipart, közlekedést, iskolahálózatot fejlesztettek, a szakoktatás segítségével igyekeztek középosztály nevelni, s táplálni a nemzettudatot. A művészi ipar színvonalának emelése, ahogy azt múzeumunk alapítása kapcsán szoktuk emlegetni, alapvetően versenyképességi és nemzetpolitikai kérdésnek számított. „A cél tehát a technológiai modernizáció, a keret pedig a kulturális nacionalizmus volt” – foglalta össze a folyamatot Székely Miklós művészettörténész. A műemlékvédelem és a régészet friss eredményeit, a paraszti kultúra felé forduló érdeklődést mind sikeresen csatornázták be e törekvésekbe, s a közízlés befolyásolására a születőben levő hazai műipar tűnt a legalkalmasabbnak.

Mintalap - kályhacsempék terve, Zsolnay-gyár (Pécs), 1895

Kifejezetten izgalmas végigkísérni, hogyan építették ki politikusok, tisztviselők és művésztanárok közösen ezt a „népművelő” rendszert. Keleti Gusztáv festő és művészpolitikus például a nyugat-európai példákat tanulmányozva jutott arra, hogy egy felsőfokú művészeti iskola nálunk nem szolgálhatja közvetlenül az ipar fellendítését, inkább a művelt vásárlóközönég megteremtésével kell kezdeni – derül ki Katona Júlia izgalmas doktori disszertációjából. Az 1871-ben alapított Mintarajztanoda fő feladatát ezért a rajztanárképzésben határozta meg; az ízlésformálást sürgetőbbnek gondolta Keleti, mint a műiparosok képzését, amely az 1880-ban megalakult Iparművészeti Iskola feladata lett. Mindennek egy fehérgalléros jótevő volt a motorja, a köztiszteletben álló Szterényi József minisztériumi osztálytanácsos, aki Baross Gábor hívására vállalt csak országos feladatot. Koncepciójában az iparfejlesztés, a többlépcsős szakoktatás és a kézművesipar felkarolása együtt szerepelt: a háziipari egyesületek ösztönzésével munkát kínált a tömegeknek, ráadásul életben tartotta a kézműves hagyományokat.

Mintalap - majolika hamutálak terve, Huszka József, 1896, Budapest

„A gép, a technológia mint az esztétikumot meghatározó elemek nem szerepeltek az iparművészeti iskola növendékeinek ismeretanyagában, s így az a művészetfogalom élt (az iparművészetben is) tovább, mely szerint a művészet az anyag egyéni formálása, érzéki és/vagy intellektuális tartalmak kifejezésére” – mutatott rá Keserü Katalin. Az ipari forradalom megkésése, a kézműves kultúra idealizálása együtt vezettek a népművészet felértékelődéséhez. A századvégen gyűjtött paraszti díszítményeket szakiskolákban, rajztanárok bevonásával, központilag terjesztett mintalapokon propagálta az állam. Az 1895-től széles körben terjesztett Mintalapok iparosok és ipariskolák számára például az említett Szterényi József szerkesztésében indult, Edvi Illés Aladár, Györgyi Kálmán és Gaál Károly, az ipari és művészeti oktatás neves tanárainak aktív közreműködésével. Merthogy ezzel párhuzamosan fontos fordulat következett be a művészetszemléletben is. A történeti stílusok díszítőformái eddigre kiüresedtek, másolandó formakészletekké redukálódtak. Mégis, a historizmus korának stílusimitációi, illetve az ornamentika-kutatás nyitották meg az utat azelőtt, hogy a stílust adottság helyett egyénileg alakítható formanyelvként, konstrukcióként fogják fel a tervezők.

Mintalap - szalagok díszítésének terve, Horti Pál, 1897

Az erősen brit orientációjú hazai iparművészetet az Arts and Crafts mozgalom teoretikusa, William Morris funkció- és anyagorientált szemlélete, majd a művészet demokratikusságát hirdető, a népművészet megőrzésére felszólító Walter Crane 1900-as budapesti kiállítása is a változás irányába tolta. Az iparművészeti oktatás ekkorra érkezett meg ahhoz felismeréshez, hogy – Katona Júliát idézve – „a díszítő formák tervezése csak a cél, az anyag és a megmunkáló eszköz hármasának együttes ismeretében lehetséges”. Ez a fordulat a Mintarajztanodában évtizedeken át oktató festő-iparművész Nádler Róbertnél tűnik ki a legélesebben, akit az 1900-as párizsi világkiállítás és az említett Crane-tárlat inspirált arra, hogy az „ékítményes rajz” helyett az iparművészeti tervezést állítsa a képzés középpontjába – s ideális szemléltető eszközként a hazai népművészetet tárja tanítványai elé. „Itt láthatják legjellemzőbben az anyag uralmát, sajátszerűségét, ahol minden dísz az anyagból sarjad ki, mert nem a díszítő az erősebb, hanem az anyag, a munkásszerszám felett való uralmával” – indokolta a változtatást a művésztanár.

Mintalap – hímzésminta, Greguss Gizella, 1899, Budapest

Mindez a fordulat jól követhető a „nemzeti stílus” megteremtésének kísérleteiben is. A kizárólagosan a népies elemek felhasználása mellett érvelő Huszka Józsefé volt az első ilyen próbálkozás, aki iparművészeti és építészeti terveket is jegyzett, de idővel ornamentikával foglalkozó tanárok is becsatlakoztak mellé alföldi szűrök és subák mintáiból, illetve reneszánsz előképekből komponált síkdíszítmény terveikkel. Az 1885-ös országos kiállítás után azonban, ahol már visszaköszöntek e díszek a tárgyakon, lecsengett a virágos ornamentika divatja. Újabb érdeklődést csak a millenniumi országos tárlat már erősen magyaros jellegű, historizáló dísztárgyai keltettek, a kiállítás „magyar falujában” tanulmányozható népművészeti munkákkal közösen. Számos különböző megfejtés született ugyanis ekkoriban a magyaros stílusra, mint például a nemzeti építészetet keleti előképek alapján megálmodó Lechner Ödöné, vagy éppen a Mátyás-templom freskóihoz vagy ötvenféle mintakönyvet, számos ornamentika-elméletet tanulmányozó, s ezek alapján önálló formanyelvet alkotó Székely Bertalané.

Mintalap - széktámla hímzett díszítésének terve, Faragó Ödön, 1900, Budapest

Hogy e stílusalkotó kísérletek egyik legizgalmasabb ága a magyaros szecesszió lett, abban kiemelkedő szerepe volt egy újabb rajztanárnak, Gróh Istvánnak is. Huszkához hasonlóan szintén középkori falfestmények dokumentálása révén csatlakozott a műemlékvédelemhez, ám 1896 után, az Iparművészeti Iskola oktatójaként már egyértelműen az új magyar díszítő stílus megteremtésén fáradozott. Huszkával ellenben nem hitt a vegytiszta, nemzetközi hatásoktól mentes formavilág kialakításában, ezért a magyar ornamentika mellett a történelmi díszítőstílusok beható ismeretét, valamint az önálló tervezést is elvárta tanítványaitól. Magyar stílusú rajzminták című 1904-es összeállítása éppen abban tért el a kortárs mintakönyvektől, hogy a díszítőformákat az iparművészeti tervezés számára alkalmas formában, stilizáltan és leegyszerűsítve adta közre. „A Huszka-féle magyar nemzeti géniusz a korszellemmel kombinálva jutott érvényre az irányítása alatt dolgozó növendékek munkáiban” – írja Katona Júlia arról, hogyan jelentek meg tanítványai tervein a szecesszió nyilvánvaló jegyei.

Mintalap - díszítmények terve, Nagy Lázár, 1901, Budapest

A Kőrösfői-Kriesch Aladár és Nagy Sándor vezetése alatt álló gödöllői művészeknél már ez utóbbi dominált: egy önálló formavilággal kísérletező alkotóközösség ihletforrásává vált a népművészet. Az „all round” tervező Undi Mariska például a Néprajzi Múzeum rajzolójaként kezdte, s később is kutatta a népi hímzéseket és a régi díszítőtechnikákat. Itt érdemes visszakanyarodunk ahhoz, miért beszélünk formanyelvről mintakincs helyett. A motívumgyűjtemények úttörő kiadványa, Owen Jones 1856-os Grammar of Ornament című műve volt a kiindulópontja annak a folyamatnak, amely a történeti stílusokat vizuálisan összehasonlíthatóvá tette, s ösztönözte az eklektikus művészetfelfogást. „Az előképek megfosztása az eredeti kontextustól, az anyagtól, a technikától, a valóságos léptéktől, az eredeti jelentéstől és szimbolikától, a díszítőmotívumokat szabadon újrafelhasználható, új jelentéssel felruházható formákká tette” – mutat rá Katona Júlia. Ami szerinte az ornamensek szerkezetének feltárására irányuló, struktúrákban való gondolkodással együtt vált katalizátorává a századforduló művészeti forradalmának.

Mintalap – síkdíszítmények, Nagy Sándor, 1903, Budapest

Kivételes hatása volt a korábban említett Mintalapoknak ezekre a folyamatokra – cikkünket is a kiadványsorozatban bemutatott, népi ihletésű tervekkel illusztráljuk. Mert bár eddig nem hangsúlyoztuk, de Huszka Józseftől Horti Pálon át Nagy Sándorig szinte minden kiemelkedő korabeli alkotótól és műhelytől fogadtak be mintaterveket a negyedévente megjelenő szaklap szerkesztői. Érdem volt bekerülni, hiszen hasonló szerepre tört a kiadvány a műiparosok ízlésformálásában, mint amilyet a nagyközönség körében vívott ki magának az Iparművészeti Társulat a karácsonyi kiállításokkal. „Mind sűrűbben hallottunk az utolsó években panaszokat, hogy iparosaink számára nincsenek megbízható és eredeti mintáink. E tekintetben a legújabb ideig, egészen ki voltak szolgáltatva a külföldnek, mely kizárólagosan fedezte a folyton gyarapodó szükségletet” – ünnepelte 1895-ben a Mintalapok indulását a népi mintakincs terjesztésében szintén élen járó Magyar Iparművészet folyóirat.

 

Mintalap - csomózott szőnyeg, Körösfői Kriesch Aladár, 1904, Budapest

Az ipari rajziskolák mintalapjait még alig több mint egy évtizede is „feltárásra váró forrástípusként” emlegette Domonkos Ottó és Kemecsi Lajos az Ethnographia hasábjain, hiszen ezek az emlékek a rajzoktatás korai, Mária Terézia és II. József rendeleteihez visszavezethető kezdete miatt kivételes képet adnak a kézművesség és a népi műveltség történetéről. „A helyi hagyományos kézművesértékek konzerválása és a korszerű, esetenként a nemzetközi színtéren is helytálló újítások megismertetése akár egyszerre is kitapintható a fennmaradt iratok alapján” – írják a kutatók. Ennek a szemléletnek már az említett Gróh Istvánnál voltak előzményei, aki saját korára vonatkoztatva vallotta, hogy nem létezhet külső vizuális hatásoktól érintetlen nemzeti ornamentika. S ha ez így van, korszakok és díszítőművészetek egymásra hatásáról, a formanyelv változásáról érdemes inkább beszélni, mint valamiféle idealizált, tiszta nemzeti stílusról.

Mintalap - fadobozra való sablonozott díszítmények, Undi (Springholtz) Mariska, 1904, Budapest

Akit mélyebben is érdekel az ékítmények izgalmas vándorlása, annak Katona Júlia disszertációja mellett ajánljuk Selmeczi Kovács Attila 2015-ös könyvét is (Nemzeti jelképek a magyar népművészetben). Mert a fentiek fényében különösen tanulságos, hogy a népművészet felértékelődése hogyan hatott vissza magára a paraszti díszítőstílusra a 19. század második felében: ekkor vált szerves részévé a hazafiasság kifejezése, s gyakori motívumává például a szűrrózsává alakult országcímer!