Annyira kézenfekvőnek számítanak, hogy sokáig szinte fel sem figyelt rájuk a tudomány – mégis, minden kor stílustörekvéseit, ízlését egyszerű tömörséggel adják vissza a bútorveretek. Ezúttal ezekről az apró díszekről mesélünk, tartsanak velünk!

Bútorveret - Apolló alakjával, 19. század, Ausztria (feltehetően)

Kevés olyan alulértékelt tárgytípusa van az iparművészetnek, mint a bútorveret – még szakirodalma is csak elvétve akad. Pedig tengernyi szépséget rejthetnek magukban ezek a réz- vagy bronz-, ritkábban vas- vagy ólomöntvények. S ami ennél is fontosabb, sokat mesélhetnek saját koruk ízléséről! Nyilvánvaló ugyanis, hogy a bútorok olyan apró dekoratív fémrészei ezek, amelyek meglehetősen korán elveszítették szerkezeti funkciójukat. Utóbbira addig volt szükség, amíg a tárolóbútorok, ládák, zárható szekrények és ajtók egyszerű ácsolt szerkezettel készültek, s a veretek segítettek összetartani az elemeiket. Persze bizonyos értelemben már ez is behatárolja a kort, amelyben születhettek: jellemző anyagukat, a bronzot már a rómaiak alkalmazták bútoraik tartóelemeihez, s ládáikon korán felbukkantak e szerkezetet erősítő alkatrészek is.

Terv - veretes ládika-elölnézet, Höllrigl József, Országos Magyar Királyi Mintarajziskola és Rajztanárképző, 1901, Budapest

Hasonló módon erősítették szabályos, egyszerű formájú, ám gyakran nagy felületet beborító vasalatokkal a román kor templomi bútorait is, a fémrészek másodlagos – dekoratív – szerepe ezzel együtt fokozatosan az előtérbe került. A gótikában például már a stílus jellemző díszítőformáit, aprólékosan megszerkesztett leveleket, virágokat, rozettákat, szalagokat mímelő öntvényeket alkalmaztak bútorvereteknek – alkalmanként piros vagy kék béléssel emelve ki bonyolult, áttört részleteiket. Ahogy a bútorok könnyedebb, keretes szerkezete is egyre kevésbé igényelte az erősítést, nagyjából a 14. századtól, tehát az itáliai reneszánsszal kezdődően szinte kizárólagossá vált eme alkatrészek dekorációs szerepe – s a könnyebben formálható bronz lett a jellemző anyaguk a színvasak helyett. Igaz, már ekkortól vetekedtek ezek a veretek például az intarziával és a fafaragványokkal az elsőségért a bútorok díszítésében.

Bútorveret - női groteszk, 19. század, Ausztria

Más dekorációkhoz hasonlóan ezek is egyaránt reprezentálták a korszellemet, az uralkodó építészeti stílust, vagy éppen magát az építtetőt, tulajdonost. Az itáliai reneszánsz idején felbukkanó bronz bútorveretek a francia barokk bútorművészetben élték virágkorukat. XIV. Lajos korában még nehéz, plasztikus formában alkalmazták e díszeket, s ezt követően kezdtek a bútorok játszi formáit követő, szeszélyes vonalú fémvereteket alkalmazni. Öntésük a késő barokk korra már valódi művészetté fejlődött, s idővel a finom formákra és a cizellálásra helyeződött a hangsúly.
A hétköznapi használati tárgyakat faragó ácsok (menuisier) mellett például egyre fontosabb szerepet kaptak a magas művészi nívójú, gazdagon berakott, veretekkel díszített bútorokat készítő asztalosok (ébéniste) Franciaországban – köztük számos flamand, holland, Rajna-vidéki német mesterrel.

Komód, Antoine Criaerd, 1740 - 1750, Párizs

Flamand származású volt például a 18. század közepén, Párizsban működő Criaerd műasztalos család is, amelynek egyik tagja készítette az itt látható komódot. A bútoron talált mesterjegyek alapján Antoine Criaerd 1740 - 1750 közötti munkájaként azonosították kollégáink ezt a számos különböző eljárással, rózsafa berakással, aranyozott bronzveretekkel, tölgyfa és márvány felhasználásával készült gyönyörű darabot. Az alacsony komód felépítésével még az átmenet korára (Régence-stílus) emlékeztet, fiók-homloklapjainak kagylós bronzveretei és rózsafa intarziái a maguk tükörképszerűen elrendezett, virágos-leveles indáival már telivér rokokó díszítések. (Sokan a kagyló jelentésű francia rocaille kifejezésből eredeztetik a cikornyás, aszimmetrikus díszítőmotívumairól ismert rokokó stílus nevét is). Ez az egyedi kivitelezésű komód jól mutatja azt is, hogyan egészítették ki egymást a korban a különböző – gyakran egészen túlburjánzó – díszítőeljárások a bútorművészetben.

Bútorveret, 19. század, Ausztria

E gazdag és pazar stílust követte már a Napóleon idején kibontakozó empire, amely amellett, hogy a reneszánszhoz hasonlóan előszeretettel ihletődött az antik bútorstílusokból, más meglepetést is hozott a veretek történetében. A bútorok fémdíszeiről ugyanis eddig csak mint kiegészítőkről, reliefszerű, egyszerű domborművekről gondolkodtunk, ám nemigen vettük számításba, hogy a bronzöntvények gyakran tartósabbak voltak, mint maguk a fabútorok – vagyis számolnunk kell ekkor már a másodlagos felhasználásukkal is. A tárgykultúra történetében nem ritka, hogy a régi alkotások értékesebb részeit az eredeti funkciótól eltérő módon, vagy éppen annak ismerete nélkül hasznosítják újra díszítőelemként a későbbi mesterek. Drágakövek, kristályok, számos elefántcsont vagy éppen koralltárgy menekült meg így az enyészettől. Az empire korából eredeztethető a tárgytípus, de valójában már a biedermeier bútorműveseknek köszönhető, hogy hasonló módon kaptak új szerepet a régi bútorveretek az oszlopos órák díszítésében is.

Óra, 1800 - 1810, Magyarország (feltehetően); Ausztria (feltehetően)

Prékopa Ágnes művészettörténész hívja fel a figyelmet e különös jelenségre az Ars Hungaricában publikált 2006-os tanulmányában.
A biedermeier oszlopos órák általános ismertetőjegye, hogy tükrökkel határolt belső „színpadukat” könnyen hozzáférhető figurális bútorveretekkel „népesítették be” az óratokok készítői – ilyen az itt látható, alabástrom felhasználásával készült, az 1800-as évek elejéről származó darab is. Tegyük hozzá, a mélység nélküli, domborműszerű, préselt figurák hiányosságait csak felerősítették a tükörfalak, hiszen láttatni engedték hátoldaluk negatív formáit is. A művészettörténész szerint azonban a látvány ellentmondásossága cseppet sem zavarta a készítőket és az tulajdonosokat, ezek az órák e fogyatékosságuk ellenére is a polgári otthonok egyik fő díszének számítottak.

Bútorveret, 19. század 1. fele, Ausztria

Bár a bútorveretek formai gazdagsága szinte végtelen, természetesen nem véletlen, hogy antik múzsákat, bőségszarut, puttót, Nero császár „aranypalotájában” felfedezett groteszk formákat, virág- és levélmintákat, cikornyás kagylóformákat olyan gyakran találunk közöttük – hiszen ahogy említettük, e bútordíszek mindig is hűen másolták az adott korstílusra jellemző motívumokat. Az már más kérdés, hogy ezeknek az iparművészeti „toposzoknak” a hagyományozódása – ahogyan azt Prékopa Ágnes is kiemeli tanulmányában – kevés konkrét kutatási eredménnyel kecsegtet. Ilyen tipikus bútorveretek rendszeresen felbukkanhattak a gótikától a szecesszióig, s valóban kevesek szántak időt a behatóbb tanulmányozásukra. Üdítő kivétel az egykori stuttgarti múzeumigazgató, a cseh-német Gustav E. Pazaurek, aki az 1920-as években szentelt önálló kötetet a bronz bútorvereteknek. Pazaurek nevét már csak azért is érdemes kiemelni, mert ő volt az a híres művészettörténész, aki az ízléstelenség elleni harc jegyében a világ első giccsgyűjteményét is megalapította, mondván: a közízlés formálása érdekében a csodálatra méltó tárgyak mellett bizony közszemlére kell tenni az ízlésficam jellemző termékeit is!

Bútorveret együttes, Alkotó: Georges de Feure, 1900 körül, Párizs

Ettől most megkíméljük önöket, inkább további gyönyörű veretek tanulmányozását javasoljuk, mint például Georges de Feure itt látható századfordulós munkáit. Az iparművész az Art Nouveau atyja, Siegfried Bing sokoldalú művésztársa volt, ő tervezte például a Bing-pavilon homlokzati és belső díszítéseit az 1900-as párizsi világkiállításra, vagy éppen a híres Le Chat Noir Cabaret dekorációját. A párizsi expón bemutatott enteriőrök közül egy öltözőszoba bútorzatához tartoztak ezek a gyönyörű veretek, amelyet sok más szecessziós tárgy mellett Radisics Jenő vásárolt meg múzeumunknak. Alkotójuk neve onnét is ismerős lehet, hogy ő tervezte a foglalatot Rapoport Jakab híres padlóvázájához is, amely ma a Ráth György-villa előszobájában látható. De Feure bútorvereteinek mintázata a szecesszió összművészeti szemléletének köszönhetően a falat díszítő selyemszövet rajzolatának vonalvezetésére is rímelt a korabeli fotók szerint. Hasonló bútordíszeket a hazai alkotók is előszeretettel terveztek, mint például éppen az említett világkiállítás díjazott magyar pavilonját is tervező Faragó Ödön, akinek több szériányi tervét közölte ezekben az években a Mintalapok – mutatunk is egyet a sorozatból.

Mintalap - bútorveretek, Faragó Ödön tervező, 1904, Budapest

Gyűjteményünk többségében 18-20. századi bútorveretet-kollekciójából azonban kétségkívül a Förk Ernő tervezte, Zsolnay-kerámia-darabok a legizgalmasabbak. Bizony, a Szegedi dóm építészének volt egy másik arca is, hiszen egyúttal kiváló szobrásznak, iparművésznek számított, Steindl Imre például rá bízta az Országház belsőépítészei munkáit. Azt nem tudjuk pontosan, hogy ennek részeként, vagy már egy későbbi megbízásra tervezte meg a Thék Endre által kivitelezett miniszterelnöki dolgozószoba íróasztalának kerámiadíszeit, hiszen hasonló „veretek” már az itt látható, 1899-re datált példány előtt is készültek a pécsi gyárban. Annyi azonban pontosan beazonosítható, hogy a hímzésekről ismert virág- és levélmotívumokat (hiszen számos variáció készült ezekből a bútordíszekből) Huszka József gyűjtéséből merítette a tervező. A kettős szemű tulipánformát utánzó, ékszerszerű apró bútordíszek tehát a magyarság saját, ősi pompájának továbbélését voltak hivatottak ezen a kiemelt helyen reprezentálni – és azt azért kevesen mondhatják el magukról, hogy alkotásaik ennyit forogtak volna miniszterelnökeink kezében!

Kerámia bútorveret - az Országház miniszterelnöki dolgozószobájának berendezéséhez, Förk Ernő tervező, Marchenke Lajos modell, Zsolnay-gyár (Pécs), 1899