Nagyobb volt a gyertya füstje, mint a lángja, mégis évszázadokon át a tárgyművészek kedvence maradt állványzata, a gyertyatartó. Ezúttal gyűjteményünk legszebb, figurális díszítésű darabjai között tartunk seregszemlét.
Ex libris - ipse, Hanns Bastanier, 1931
Ez az igazi tárgyfétis! – kiálthat fel, aki hozzánk hasonlóan belebonyolódik az Iparművészeti Múzeum mintegy félezres gyertyatartó-gyűjteményébe. Mi sem természetesebb, gondolhatnánk, minthogy évszázadok, évezredek kedvelt világítóeszközére ilyen gazdag tárgykollekció emlékeztet. Pedig épp csak pislákol az igazság az előbbi állításban. A viaszgyertya általában vagy túl drágának, vagy túl elavultnak számított a világítás történetében. Mi több, a világ nagy részén a 15. századig az olcsóbb anyagokkal működő olajlámpások számítottak elterjedtebbnek. A gyertyatartó, ez a roppant egyszerű és praktikus találmány azonban bőven túlélte a gyertyavilágítás fénykorát, s a reneszánszkori emlékektől a legutóbbi évtizedekben készült alkotásokig sorra azt tapasztaljuk, hogy mindenekelőtt dísztárgyként szolgált.
Gyertyatartó, 15. század, Flandria
Függetlenül attól, hogy a talpból, szárból és cseppfogó peremmel ellátott csészéből álló forma minden hivalkodástól mentesen látta el feladatát, vagy éppen ellenkezőleg, gazdag figurális díszítésével, különleges anyagával emelkedett ki a tömegből – a gyertyatartó mindig is az otthonok középpontja, az asztal éke volt. Ha másért nem, legalábbis azért, mert a pislákoló gyertyaláng sokszor alig nagyobb területet világított meg, mint a saját állványzatát! Használatának fénykora ráadásul éppen arra az időszakra esett, mikor az emberek amúgy is szimbolikus gesztusokkal és tárgyakkal kommunikáltak, s szívesen vesztek el az apró részletek megfigyelésében.
A reneszánsz és a barokk évszázadok feudális társadalmaiban az életbiztosítással ért fel a közösséghez tartozás, nem csoda, hogy a közös lakomák, az üdvözlési szertartások, s az asztali tárgykultúra kialakulása is ezekre a korokra tehető. Márpedig a teríték gazdagságát, a tálak, kupák, asztaldíszek tömkelegét, no és persze az asztalszomszédok tekintetét is pislákoló fényben csodálta a kor embere – a gyertyafényes vacsora a közösségi életmód részének számított, nem különleges alkalomnak.
Gyertyatartó, 16. század, Itália
Gyűjteményünk legkorábbi, 15. századi gyertyatartói ugyan egyszerű oszlopformájúak, s legfeljebb hengeres állványzatuk tagolása adott lehetőséget a dekorációjukra, már a késő reneszánsz példányok között is jó néhány figurális díszítésűt találunk. Az itt látható, itáliai darabon például meglepő módon az ördög tartja a gyertyát! Bár ez utóbbi szófordulatot ebben a formában csak a norvég krimikirálynő, Karin Fossum sütötte el az ezredvégen a gonoszság allegóriájaként, a fent részletezett okokból már a tárgy eredeti tulajdonosai is hosszan gondolkodhattak a jelentésén. Az ábrázolás persze feltehetően nem számított provokatívnak, s inkább antik faunra gondolhatott a bronzállványzat alkotója, mint a patás ördögre.
A gyertyahasználat nem is olyan hosszú történetében ugyanis a fényforrás sokkal inkább Krisztus jelképeként jelent meg, ahogy relatív drágasága miatt is sokáig inkább a templomi használata volt jellemző. Gyakrabban találkozhatunk tehát olyan típusokkal, mint az itt látható, 17. századi ezüst gyertyatartó-pár, amelynek talapzatát a megrendelő Esterházy Miklós nádor címere mellett Jézus és Szűz Mária monogramjaival, valamint puttófejekkel díszítette alkotója, Lukas Neusser augsburgi ötvösmester.
Gyertyatartópár – Esterházy Miklós nádor címerével, Lukas Neusser, 1630 - 1635, Augsburg
Ha a fényforrás távoli elődeit, a zsiradékba áztatott egyiptomi és antik görög gyékénygyertyákat nézzük, számos hátránya máris feltűnik e használati tárgynak, amely később ugyancsak meghatározta sorsát. Bár praktikusabbnak számított, mint az állandó felügyeletet igénylő, gyúlékony lámpás, a gyertya mindig is gyenge fényt adott, füstölt és kellemetlen szagú volt, ráadásul drága alapanyagot, faggyút és méhviaszt pörkölt el a világítás érdekében. Ókori római előzmények után, elsősorban a liturgikus alkalmazásának köszönhetően terjedt el Európában a középkor végére a faggyúgyertya használata. A fényesebb lánggal égő, kevésbé kormozó, drága méhviaszból készült darabokat azonban csak a leggazdagabbak engedhették meg maguknak - ilyenekkel sokkal inkább az oltáron találkozhattunk, mint a vacsoraasztalnál. Mert fontos hozzátenni azt is, hogy – újabb irodalmi idézettel élve – az 1800-as évek közepéig a gyertyák gyorsan csonkig égtek. A mai, lassúbb égésű viaszgyertya csak 19. századi találmány, s viasznak mondott anyaga valójában sztearin, az állati faggyú egyik összetevője, illetve a kőolajszármazék paraffin.
Feszülettalpazat és gyertyatartó – koponya formájú, holicsi fajanszmanufaktúra, 1765 - 1768, Holics
Bár a gyertyafényt – főként csillárokon és falikarokon – már a 16. századtól igyekeztek csillogó üveggel, kristállyal, tükörrel erősíteni, mire a tartósabb, fényesebb gyertya megjelent, rövidesen terjedni kezdett a gáz-, majd a századvégen a villanyvilágítás. Ebben az értelemben a gyertya mindig is a templomok és az otthonok fényforrása maradt, közvilágításra sosem volt igazán alkalmas. Talán így jobban érthető, miért utal máig intim titok kilesésére az, ha valaki „tartja a gyertyát”. Fényforrásként azonban megörökölte a lámpások, olajmécsesek, fáklyák és társaik szimbolikáját, így egyszerre jelképezi az életadó Napot és az élet bizonytalanságát, az igazság fényét, a feltámadást, s mivel a gyertya magát emészti fel, mindenekelőtt a krisztusi áldozatot.
A keresztény jelképrendszerben még maga a gyertyatartó is önálló jelentést kapott: míg a fényforrás Jézusra, foglalata Szűz Máriára utal. Vanitas-képeken, mint ami a fent látható, a holicsi fajanszmanufaktúrában készült, koponya formájú példány előképe is volt, az emberi mulandóságot szimbolizálja. A főnix- vagy életfa-díszítésű gyertyatartók pedig – értelmezhető így a hétágú menóra is – a feltámadást, isten jelenlétét, utóbbi esetben a jeruzsálemi templomot is jelképezik.
Gyertyatartó – griff alakjával, Josiah Wedgwood & Sons Ltd., 1820 körül, Staffordshire
Nem csoda, hogy figurális díszítésű, gazdag jelentéseket hordozó gyertyatartók még akkor is készültek, mikor fényforrásként kezdett kimenni a divatból a gyertyaláng. Bár jellegzetesek és igencsak mutatósak a háromlábú talapzatra épülő barokk, az antik nőalakokról mintázott, vagy éppen urna formájú klasszicista példányok is, a legizgalmasabb anyag- és formai kísérleteket már a 19. század elején, majd a historizmus és szecesszió korában készült, vagy éppen a 20. századi gyertyatartóknál találjuk. Üssék csak fel galériánkat, kész sztárparádé fogadja önöket. Josiah Wedgwood, a keramika egyik úttörő mesterének műhelyében készült például az itt látható izgalmas, griff-figurás kőcserép állványzat, míg a munkácsi vasöntödében Willaschek Valentin modellőr tervei alapján gyártottak jellegzetes, térdelő női figurás formákat még szintén a 19. század első felében. Izgalmas megfigyelni azt is, hogy a barokk asztaldíszek, például a többkarú meisseni porcelán gyertyatartók formái hogyan köszönnek vissza például az ónból öntött századfordulós, már jellegzetesen szecessziós példányokon, mint például ezen az Albert Köhler által alapított bécsi fémárugyárban készült terméken.
Gyertyatartópár, Albert Köhler & Cie, 1898 körül, Bécs
Hasonló formai megoldásokkal találkozhatunk a Salviati & Co. üveggyár delfines díszítésű, velence-muranói tradíciókat követő üveg gyertyatartóján (korai velencei találmánynak számított a tükörrel felerősített gyertyafény is), sőt, még Kaesz Gyula 20-as években készült art deco példányán is. Gyertyákkal világított termekben minden bizonnyal gyakran hangzott el a Goethének tulajdonított bonmot (már ha annak tekinthetjük utolsó szavait): Több fényt! Ha megfigyeljük a gyertyatartók jellegzetes formai megoldásait, mindegyik ennek fényében született: magas talapzatra emelt, több karú állványokkal, illetve fogantyúval ellátott, kézben hordható típusokkal igyekeztek erősíteni, vagy legalább praktikusan felhasználni azt a kevéske világosságot, amit ideig-óráig a láng adott.
Kézi gyertyatartó, Leon Kann, Siot-Decauville Co. (Paris), 1890-es évek vége, Párizs
Ez utóbbi, kézi gyertyatartók persze már inkább az olajmécsesekre emlékeztetnek, mint például a Siot-Decauville Co. cég az 1900-as párizsi világkiállításra, Leon Kann terve alapján készült gyíkos dísztárgya. De ez már egy másik történet. Ha hozzánk hasonlóan önökben is felgyúlt az érdeklődés, nézzenek körül galériánkban is: ilyen gyönyörű dísztárgyakkal adtak egykor fényt az éjszakában!
---
A Kiscelli Múzeum: A Világ-Város. Mesterséges fények és fénymesterségek a 19. században című kiállításon több mint 20 műtárgyunk tekinthető meg szeptember 29-ig.
