Terv - tájkép két galambbal, Apáti Abt Sándor, 1898 körül, Budapest
A természet mint ihletforrás korról korra megjelenik a művészetekben, ám attól, hogy témáját a vadonból merítette, még nem feltétlenül lett minden alkotó megrögzött természetbarát.
A kirándulások idilli évszakához, az őszhöz közeledve annak próbáltunk utánajárni, hogy lehettek-e valódi túrázok a magyar iparművészet történetében.
Ex libris - Dr. berei Soó Rezső könyve, Radványi-Román Károly, Románia
Nem az üvegházban terem a havasi gyopár – tartja a mondás, amit minden bizonnyal örömmel idéz bárki, aki a természeti élményért hajlandó távolabb zarándokolni a Normafánál. Jelzésértékű, hogyan vált az alpinizmus és ezzel együtt a túramozgalom jelképévé a 19. század második felétől ez az alapvetően magashegységi növény. Olyannyira, hogy bár nálunk legfeljebb díszkertekben fordul elő, a legtöbb hazai turistaegyesület címerében mégis megtalálható. Tobias Scheidegger, a Zürichi Egyetem professzora szerint a hófehér virág misztifikálása az alpinizmust divattá tevő, magasan képzett városlakók műve: a törékeny ám életerős növényben a testről és a természetről alkotott idealizált képüket látták visszaköszönni. A hegylakók számára értéktelen növényt az első városi túrázók igyekeztek a polgári erények szimbólumaként kisajátítani: a havas csúcsokkal együtt az elérhetetlenség, a tisztaság jelképe lett, ritkasága pedig arra a férfias rátermettségre utalt, amit a hegyek meghódítói képviseltek. Bárhogyan is történt, az „ezüst gyopárt” választotta emblémájának az 1873-ban egyesült Német-Osztrák Alpinista Szövetség és az ekkor alapított első hazai turistaegylet, a Magyarországi Kárpát-egyesület is.
Képeslap - Draganvölgyi Turista Találkozó, Radványi-Román Károly, 1935, Románia
Gondolhatnánk, hogy mikor orvosok, tudósok, tanárok és más művelt polgárok adták a hazai turistaklubok magját, s mikor az aktuális korstílusok, modern művészeti mozgalmak is a természet felé fordították az alkotók figyelmét, magától értetődő módon művészek hada kereste az ihletet a hágók között – pedig ez csak erős megkötésekkel igaz. „Az európai embernek a hegyek kétezer éven át csak nyűgöt, fáradságot jelentettek, hiszen terméketlenek, és a közlekedésnek is útjában állnak, ráadásul banditák, eretnekek menedékei. Ezért amikor a 16. és 17. századi köznapi utazók átkeltek az Alpokon, eszükbe sem jutott, hogy gyönyörködjenek a látványban” – magyarázták a tájképről szóló 2006-os tanulmányukban a természethez való viszonyunk változását a Szegedi Tudományegyetem munkatársai, Karancsi Zoltán és Hann Ferenc. Maga a táj fogalma, illetve a természetet a középpontjába állító (tehát nemcsak háttérillusztrációként alkalmazó) tájképfestészet is későn, a 17. századi németalföldi művészeknél jelent csak meg Európában. A természet szépségét igazán már a romantika korának alkotói fedezték fel, akik az érzelmek sokféleségét vélték felismerni elképesztő változékonyságában, s visszaadni festményeiken.
Papírkivágásos kép - juharlevélbe illesztett tájkép, 19. század
Más kérdés, hogy az alkotók sokáig olyannyira ódzkodtak elhagyni műtermeiket, hogy a közvetlenül a természetből merített ihletnek később önálló neve is született a festészetben: plein air. Bár vonzó toposznak számít a festőállvánnyal vándorló művész képe, a sötét szobákban készült történelmi tájképek unalmas évszázada után, főként John Constable és William Turner angol festők korai példáját követve, csak a 19. század végén jött divatba igazán a szabadtéri alkotás. A francia realista tájképfestők (barbizoni iskola), valamint később a naturalisták és az impresszionisták szokása lett túrával összekötni a munkát – a magyarok közül főként Szinyei Merse Pál és a nagybányai iskola alkotói hódoltak a kettős szenvedélynek. Persze a szabadtéri alkotóból még nem lesz feltétlenül megrögzött természetbarát.
Az itt látható Zsolnay-váza tervezőjéről például joggal feltételezhetnénk, hogy betéve ismerte a tóparti tájat, amelyet ilyen gazdag színvilággal adott vissza – pedig ez a darab nem így kapcsolódik a túramozgalomhoz. Alkotója, Apáti Abt Sándor szobrász-keramikus, bár több izgalmas tájképe is ismert (a nyitóképnek választott galambos alkotása ráadásul a műfaj ókori és keleti előzményeire is utal), ez esetben a Ver Sacrum folyóirat egy versillusztrációjához fordult ihletért a mecseki lankák helyett.
Váza, Apáti Abt Sándor tervező, Zsolnay-gyár, 1904, Pécs
Valódi túrázónak sokkal inkább az itt látható váza sötétlila, aranybarna, bíborvörös, zöld és gyöngyház színű lüszteres mázait megalkotó vegyész-keramikusok számítottak, Wartha Vince és Petrik Lajos. Kettejük rivalizálásáról meséltünk korábban: bár egymással versenyeztek az elsőségért a híres reneszánsz máztípus, a gubbiói kerámiák fémes fénnyel irizáló lüszterjének újraalkotásában, a pécsi manufaktúrában folytatott kísérletek eredményét végül Zsolnay Vilmos aratta le. A marketingzseni gyárigazgató a hajnalpír görög istennője, Éósz neve után eosinra keresztelte a reneszánsz előképen is túltevő máztípust – így is vált ismertté a Zsolnay termékeként. A két polihisztorról legutóbb nem írtuk meg, hogy a színjátszó kerámiamázakon túl más közös hobbijuk is akadt: a túrázás és a fotózás természetesen. Wartha Vince például közel egyidőben volt a Műegyetem rektora, a Természettudományi Társulat elnöke, illetve – közvetlenül Eötvös Loránd után – a Magyar Turista Egyesület vezetője is a századvégen. Petrik Lajos, a Magyar Királyi Állami Felső Ipariskola későbbi igazgatója pedig nemcsak pihenni járt a hegyekbe, hanem egyenesen a csúcsra tört: ő mászta meg és fényképezte le elsőként például a 2381 méteres Csorbai-csúcsot a Magas Tátrában, s az említett egyesület lapját szintén ő szerkesztette.
Fényképalbum - a sepsiszentgyörgyi Daczó család képeivel, Fényképészek: Divald Károly, Ellinger Ede, Erdélyi Mór, Goszleth István, Gottermayer Nándor Könyvkötői Műintézet, 1890 körül
A fotózásnak különben is fontosabb szerepe lett a túrázás népszerűsítésében, mint a képzőművészetnek, hiszen akkoriban terjedt el a természethódítás divatja, amikor a rendkívül népszerűnek számító, ezerféle fényképes képeslapról kezdte megismerni az ország népe saját városait, kastélyait és tájait. Ürmös Lóránt 2002-es, a Bélyegvilágban megjelent cikke szerint kölcsönösen segítette egymást a két mozgalom. „Nemcsak a hegyeket és a völgyeket, de a kilátókat, turista ösvényeket és menedékházakat is megörökítették az üdvözlő kártyák. Több viharkunyhó képe csak ezeken maradt meg az utókor számára” – írta a helytörténész-újságíró. Népszerűségük persze abban is rejlett, hogy külön lila gumibélyegző hitelesítette, ha a lapot helyben, az adott látványosságot megmászva adta fel a levélíró. Amatőr fotókiállításokon, előadások illusztrációjaként legalább ilyen népszerűek voltak a természetfotók. A gyümölcsöző lehetőségre a kor legnagyobb levelezőlap kiadója, Divald Károly is rárepült, már 1889-ben belépett a Magyarországi Kárpát Egyesületbe. Nemcsak azért, hogy eladja természetfotóit, hanem mert turistaként egyúttal kedvezménnyel vonatozhatott és hajózhatott vidéki útjain. A szívesen vándorló fényképészről a fentihez hasonló albumok mellett műtárgyfotókat is őrzünk, például a Millenniumi Kiállításról, ahol szintén szerepeltek már fotóikkal a hazai túraegyletek.
Alkalmi grafika - Újévi üdvözlet, Radványi-Román Károly, 1937, Románia
A szabadtéri alkotóból nem lesz feltétlenül megrögzött természetbarát – írtuk fentebb, gyűjteményünkben kutatva sokkal inkább arra lettünk figyelmesek, hogy az összefüggés fordítva igaz. Egyszer-egyszer még lehet véletlenül turista-tematikát választani, de aki rendszeresen ábrázol hátizsákos figurákat a hegyekben, az könnyen lehet, hogy maga is rabja a vadonnak. A nagyváradi születésű, jelentős erdélyi grafikusművésznek, a rusztikus fametszeteiről ismert Radványi Román Károlynak például számos könyvjegyén, alkalmi grafikáján bukkantak fel a vándorok. Soó Rezső botanikus professzornak, a neves ex-libris gyűjtőnek például havasi gyopárt szedő alpinistát alkotott (lásd cikkünk elején). Itt látható újévi üdvözlőlapján pedig a szakadék felett átlendülő, vándorbotos túrázót örökítette meg – hogy csak két jellemző példát emeljünk ki a sokból. Meg sem lepődünk, amikor kiderül, hogy maga is valódi természetbarát volt, a nagyváradi Sasok Turista Egyesülete prominense, aki az egylet Turista Élet című lapját is szerkesztette és illusztrálta egyben. Az ugyancsak tudható, hogy 1935 nyarán, a Drágán-völgyi turistatalálkozón, Erdély addigi legnagyobb ilyen jellegű megmozdulásán, mikor vagy hétszázan indultak együtt meghódítani a hegyeket, a grafikusművész Remec-Szerenádvízesés-Biharfüred-Ördögmalomhoz vezetett emlékezetes túrát – ezt a találkozót örökítette meg aztán a szintén fentebb látható képeslapján a résztvevő egyesületek címereivel.
Terv - kunyhó kis kályhával, Kozma Lajos, 1940-es évek, Budapest
Kozma Lajos építész-iparművészről, aki a műegyetemi Fiatalok Társasága tagjaként fiatalon Kós Károllyal gyűjtötte a népi építészet és a pásztor-faragóművészet emlékeit Erdélyben, szintén tudható, hogy építésztársaihoz hasonlóan erősen vonzódott a természethez. Családjával sokat vízitúrázott a Dunán, s híres Lupa-szigeti nyaralójuk mellett még egy úszóházuk is volt. Hogy a csónak és a stég kényelméből szemlélte csak, vagy gyalogosan is rendszeresen hódította a vadont, arról már nem szól a fáma. Erről inkább a fent látható terv árulkodik a fáradt túrázók álmáról, a minden szükséges kényelmet kínáló erdei kunyhóról. Az erdő és vadjai, a patakból ivó szarvasok, rókák, nyulak a Gödöllői Művésztelep egyik alapítója, Nagy Sándor festő-iparművész munkáinak is állandó témái. Bár tudjuk róla, hogy kalandos utazásokkal telt fiatalkora – társával, Körösfői-Kriesch Aladárral például római ösztöndíja idején, a Palazzo Veneziában ismerkedett meg és kötött életre szóló barátságot. A festészet, grafika és iparművészet számos ágában alkotó művész esetében azonban fontos adalék, hogy nemcsak a szecesszió művészi programja kedvéért vonult ki a városból, hiszen eleve egy bakonyi pusztán, Németbányán nevelkedett, s a művésztelep megalapításáig szintén a közeli Veszprémben alkotott feleségével. A természet tehát az ő esetében fontos gyerekkori emlék, és nemcsak művészi ihletforrás lehetett.
Tárca, Nagy Sándor tervező, Belmonte Leo kivitelező, 1903, Veszprém
Bár a tudatos túrázás rövid történetéből kevés példát találtunk arra, hogy személyes vándorélmények inspiráltak volna az iparművészeket, mégis reméljük, szerény válogatásunk önöket is arra bátorítja, hogy a természetben keressenek felüdülést ősszel. S ha már az erdők, hegyek felé veszik az irányt, javasoljuk, lapozzák át előtte a Révész Kornél által illusztrált Turista tízparancsolatot is – hasznos tanácsok ezek, s egyben kiváló, humoros linómetszetek. Hogy a túrázók egy újabb aranyköpésével búcsúzzunk, áttételesen még arra is figyelmeztetnek a lapok: nem erdőtűznél kell szalonnát sütni!
Alkalmi grafika -Turista tízparancsolat c. kiadvány 1. lapja, Révész Kornél,1937, Magyarország
