Kandallóóra, Jean-Baptiste Balthazar, 1810 - 1820, Párizs

Szeptember 8-án ünnepeljük az írástudatlanság elleni küzdelem nemzetközi napját. Tárgyaink segítségével ezúttal arra igyekszünk rámutatni, miért nem csak ilyenkor, az iskolakezdés időszakában van feladatunk az írással és persze az olvasással.

„Gondoljuk meg: ehhez az egy százalékhoz a reformációtól számítva több mint 400 év, a második Ratio Educationistól számítva 184 év, a népoktatási törvénytől számítva 122 év kellett” – fakadt ki egy 2002-es tanulmányában Csoma Gyula és Lada László azon, hogy csak az 1990-es évekre sikerült egy százalék alá szorítani az írástudatlanság arányát Magyarországon. De miért szükséges küzdeni az analfabetizmus ellen a 21. században, mikor alapvető készségként sajátítják el az írást és az olvasást már 6-7 éves korukban a gyerekek? A választ az idézett tanulmány apropója, a 2001-ben meghirdetett Olvasás éve adja meg. Amelyet az a felismerés hívott életre, hogy nem elég egyszer megszerezni ezeket a kompetenciákat, hiszen gyakorlat hiányában az ismeretek „elkophatnak”, elzárva mindenféle érvényesülés lehetőségétől az embert.

Kisplasztika - Olvasó lány, Herczeg (Weiss) Klára tervező, Bing & Grondahl porcelángyár (Koppenhága), 1938, Koppenhága

Érdemes ezért tisztázni, mit is értünk írástudatlanságon. Szakértők általában háromféle változatát különböztetik meg, s ezek közül csak az elsődleges analfabetizmus az, amelyet egy-két százalék alá sikerült szorítani Magyarországon. A kifejezést azokkal kapcsolatban használják, akik soha nem tanultak meg írni és olvasni. A másodlagos analfabetizmus már nehezebben szűrhető ki, mert azokra vonatkozik, akik több évig jártak ugyan iskolába, de később nem használták, elfelejtették az ott tanult a képességeket. Funkcionális analfabetizmuson pedig azt értik, ha valaki annyira kevés gyakorlattal rendelkezik, hogy olvasni és írni tud ugyan, ám nem képes megérteni és visszaadni egy szöveg tartalmát. Ezen a téren sajnos nem teljesítünk jól, becslések szerint a magyarok negyede-ötöde ide sorolható. Az írni-olvasni tudás működési elégtelenségével, mint munkaerőpiaci hátránnyal az 1970-es években kezdett önállóan foglalkozni a tudomány. Nem sokkal azután, hogy az UNESCO 1966-os konferenciáján kezdeményezték az írástudatlanság elleni küzdelem nemzetközi ünnepének életre hívását.

Terv - Móra Ferenc: Zengő ABC című könyvéhez illusztrációk, Lukáts Kató, 1958, Budapest

Magyarországon az 1990-es évek gyors társadalmi, gazdasági, politikai változásai mutattak rá, hogy a funkcionális analfabetizmus mekkora hátrányt jelenthet. A rendszerváltás vesztesei főként abból a körből kerültek ki, akik – az idézett szakértők szavaival – „a legfontosabb bemeneti követelménnyel, a tanulási képességgel nem rendelkeztek”. E hátrányok nemcsak az akkori magyarság több mint felét kitevő aluliskolázottakat (a legfeljebb nyolcosztályos iskolát végzetteket) érintették, hiszen egy újabb, 2000-es kutatás szerint valójában a felnőtt lakosság mintegy 80 százaléka küzd kisebb-nagyobb szövegértési problémákkal. Az átalakulás okozta nehézségek mégis elsősorban azokon csapódtak le, akik nem tudtak gyorsan alkalmazkodni: elvesztették a munkájukat, és képtelennek bizonyultak bekapcsolódni az átképzések rendszerébe. Magyarországon részben a tartós munkanélküliség sokkja, részben a PISA-vizsgálatokon kimutatott drámai szövegértési hiányosságok vezettek el oda, hogy a szakértők megkongassák a vészharangot, és brit mintára életre hívják az Olvasás éve mozgalmat, nemcsak az olvasás élvezetére, hanem mint az oktatás elsődleges, pótolhatatlan eszközére is felhívva a figyelmet.

Szépírásfüzet, J.Pachmayr,Prag kiadó/Francisc. OEFFNER, Buda, 1830, Magyarország

Az írástudás és az olvasási kultúra minősége közti kapcsolatot persze már jóval korábban, a valódi analfabetizmus korában felismerték eleink: az irodalombarátok első olvasókörei már a 18. század végén, a hazai közoktatási rendszer kezdeteinél létrejöttek. Az írástudás kiterjesztése, illetve az olvasni tudók olvasóvá tétele párhuzamosan futó, egymást támogató törekvések voltak, utóbbi mozgalmak az 1950-es, 1960-as években váltak különösen népszerűvé. Valami azonban mindig hiányzott, s így érthető az idézett szerzők pesszimizmusa. Az 1970-es évekre sikerült két százalék alá szorítani az írástudatlanságot Magyarországon, amit azonban erősen árnyal, hogy az olvasás „társadalmasításában”, mint írják, mégiscsak kudarcot vallottunk. Az alapkompetenciák hiánya vezetett a funkcionális analfabetizmus ekkoriban feltárt jelenségéhez, amelynek későbbi következményei már ismertek. De így jobban érthető, hogy az analfabétizmus kifejezés miért terjedt ki azóta számos olyan esetre (gondoljunk például a digitális vagy a pénzügyi analfabétákra), amikor valamilyen – elvileg – elérhető tudás hiánya miatt szenvedünk hátrányt.

Álló óra - olvasó nőalakkal, Peter Rau, 19. század eleje, Bécs

Miért szükséges még ma is küzdeni az analfabetizmus ellen? Mert nem feltétlenül az iskolázottság, hanem az iskolában tanult alapkompetenciák alkalmazása teszi írástudóvá az embert. A szövegértés terén felhalmozódó hiányosságok pedig nemcsak műveltségi hátrányhoz vezetnek, a munkaerőpiacon is csökkentik az esélyeket, s ennek jól kimutatható gazdasági következményei vannak. Ahogy egy oktatási szakértő a tavalyi ünnep kapcsán megfogalmazta: ahelyett, hogy önálló készségként kezelnék, az írni-olvasni tudást érdemes inkább az oktatás magjának, a folyamatos, önálló és egész életen át tartó tanulás alapjának tekintenünk. Mert ezek szükségesek más, ma már nélkülözhetetlen készségek fejlesztéséhez, mint a hatékony kommunikáció, a problémamegoldás és a kritikus információelemzés. Nem véletlen, hogy az írástudást ma már alapvető emberi jogként kezelő UNESCO a kortárs kihívásokra válaszul az idei alkalmat a többnyelvű oktatásnak szenteli, rámutatva arra, hogy ez az alapképesség hogyan szolgálhatja a kölcsönös megértést és a békét.

Könyv Habsburg birodalmi címeres supralibrosszal - [ Bouchot, Lépold: ] ABC royal, ou l'art d'apprendre a lire. Párizs, 1759, Bécs

A harc az írástudatlanság ellen legalább azóta tart, mióta kevesek kiváltságából tömegek lehetőségévé vált a tudáshoz való hozzáférés. A határvonalat a könyvnyomtatásnál, a nemzeti nyelvű Bibliák korát elhozó reformációnál, s persze a felvilágosodásnál is kereshetjük – bármelyiket is tekintjük kezdetnek, az írástudás terjedéséről pontosan árulkodik tárgykultúránk. Az itt látható ábécéskönyv például még a szabályozott hazai közoktatás előttről való: a bécsi udvari könyvtárból származó, 1759-es kötet a trónörökös II. József nevelését irányító Batthyány Károly József herceg tulajdona lehetett. Egy tavalyi doktori disszertáció átfogó betekintést kínál a korabeli oktatás történetébe: bár egyre többen ismerkedtek a betűkkel, a reformáció korától pedig a könyvek (s velük együtt a formálódó, nemzeti nyelvű világi irodalom is) bekerültek a közemberek háztartásába, mindezek a folyamatok azonban Nyugat-Európához képest nálunk megkéstek. A magyar nyelvű könyvpiac és közönség még a 18. század végén is hiányzott, a felvilágosodás kori főrendi réteg nevelési hagyományait pedig sokáig a német kultúrkör határozta meg.

Divatkép - olvasó nő kalapban, stólával, melléklet, Wiener Zeitschrift für Kunst, Literatur, Theater und Mode, Philipp von Stubenrauch (1784 - 1848), Franz Xaver Stöber, 1826, Bécs

Mária Terézia 1777-es Ratio Educationisa, a népoktatás rendszerét megalapozó uralkodói rendelet tehát egy olyan korszakban vonta állami szabályozás alá az addig egyházi belügynek számtó oktatás egészét (a népiskolától az egyetemig), mikor a hazai, magyar nyelvű műveltség még vallásos jellegű volt, s azon túl irodalmi érték nélküli tömegkiadványok, kalendáriumok, ábécéskönyvek, katekizmusok, széphistóriák szolgálták ki az éledező olvasási igényt. Az írás-olvasás képessége sokáig önmagában státuszszimbólum volt, az olvasmányába temetkező ember ábrázolása – portrén, kisplasztikán, akár még egy kandallóórán is – társadalmi rangra vagy fontos tisztségre utalt. A 17. századtól kedvelt beállításnak számított például levélírás vagy -olvasás közben ábrázolni a megrendelőt, szomorú bizonyítvány az oktatás egyenlőtlenségeiről, hogy az írástudás terjedésével, a 19. századtól ilyen pózban már szinte kizárólag nőket örökítettek meg. Más kérdés, hogy antik öltözetű, olvasó nőalakokkal csodálatos márvány, alabástrom, bronz állóórák készültek a klasszicizmus és a biedermeier korában – erre mutatunk példákat a cikkben.

Könyvkötés - tartalma: szépírásgyakorló füzet, Budai könyvkötés, 1825, Buda

A reformkortól, s főként 1848 után azonban egyre szélesebb körben írtak és olvastak a magyarok, erről a változási folyamatról szépírásgyakorló füzetek tanúskodnak gyűjteményünkben. Mert a helyesírás mellett a küllem és a stílus is árulkodott például arról, hogy mennyit forgatta a tanácsadók mintagyűjteményeit a levélíró. Az írásos kommunikáció esetleges elégtelensége már ekkor egyértelmű hátrányt jelentett, még ha az általános tankötelezettség – s így a kötelező írásoktatás – bevezetéséig még egészen 1868-ig, az Eötvös József-féle népoktatási törvényig is kellett várni. Az ország felét sújtó írástudatlanság drasztikus csökkenése tehát meglehetősen későn indult folyamat, de az olvasás forradalma, a magyar nyelvű világi irodalom és közönség kialakulása eddigre már végbement. A folyamatos Biblia-forgatás helyett ezzel együtt az újabb és újabb könyvek falása, vagyis az extenzív olvasás szokása is elterjedt. A 20. század elején reneszánszát élő ex libris kultúra már azt mutatja, hogy igencsak bővültek a családi könyvtárak, s szinte adott volt, hogy a könyvjegyek leggyakrabban magára az olvasó tulajdonosra utaltak – Kozma Lajos 1909-es munkája remek példája ennek a magyaros szecesszió korából.

Ex libris - Josef Strasser, Kozma Lajos, 1909, Budapest

Lukáts Kató 50-es évekbeli illusztrációi, amelyek a fentebb látható Zengő ABC vagy a Budapest Képes ABC könyv számára készültek, már sokak közös élményei lehetnek. Hasonlókból tanulta, gyakran rigmusokba szedve az első betűket az „olvasó nép”, akiket a korban népszerű könyvbarátmozgalmaknak igyekeztek megnyerni az ügynek. Persze, már ez is csak egy elkeseredett lépésnek számított a teljesség felé – hiszen az igyekezet abból a felismerésből született, hogy az ország írástudó lakosságának (azaz a döntő többségnek) csak alig negyede forgat könyvet, újságot rendszeresen. S az aktív szövegértés hiába vált feltételévé a 21. századra annak, hogy képesek legyünk értelmezni a felgyorsult világot, megbirkózni a hétköznapokkal, ez a teljesség, mint olyan, még ma is ugyanolyan messze van. Lapozgassanak Önök is könyvet, verset az írástudatlanság elleni küzdelem nemzetközi napján – éljenek a határtalan lehetőséggel, amit a sors 6-7 éves korukban a kezükbe adott!

Művészkönyv tokkal - Weöres Sándor: A teljesség felé, László Bandy [Endre], 2005, Százhalombatta