Érdemes néha megkongatni a vészharangot, de a végső üzenet mégiscsak az: sosem szabad megijedni. A népmesék évezredek óta velünk élnek, csak néha újra fel kell fedezni a varázsukat. Benedek Elek születésnapján ezt ünnepeljük gyűjteményünk könyvritkaságai és meseillusztrációi segítségével!

Terv - Emberről és a Faképről c. mesekönyv, Kozma Lajos, 1919, Budapest

Őseinktől kincsekkel teli tarisznyát kaptunk örökségbe, de mintha az utóbbi évtizedekben ezeket a nagyszerű ajándékokat egyre gyakrabban üveggyöngyökre cserélnénk – ezzel a felütéssel indította kezdeményezését 2005 őszén a Magyar Olvasástársaság. Felhívásukra azóta szeptember 30-át, Benedek Elek születésnapját a Népmese napjaként ünnepeljük. Könyvtárosok, pedagógusok, írók és a mesével foglalkozó szakemberek munkáját kíséri ilyenkor kitüntetett figyelem, mindazokét, akik a mesemondás ősi művészetét igyekeznek életben tartani. Ilyen ember volt már a 165 éve született székely példakép, „Elek apó” is, aki meseíróként, gyereklapok és ifjúsági sorozatok szerkesztőjeként, sőt még országgyűlési képviselőként is előszeretettel foglalkozott az ifjúsági irodalom, a népköltészet és a közoktatás kérdéseivel. Gyűjteményeinek, átiratainak népszerűsége a Jókai-regényekével vetekedett!

 

 

Könyv - Székely népballadák. Összeállította Benedek Elek, Jaschik Álmos tervező, Marik Brigitta kivitelező, 1920 körül, Magyarország

Húsz év elteltével már optimistábban fogalmaznak a kezdeményezők is arról, hogyan sikerült gyarapítani ezt a bizonyos kincsekkel teli tarisznyát. Hogy az eredeti figyelemfelhívásuk mégsem volt felesleges, arról leginkább az Eső irodalmi lap 2001-es tematikus lapszáma tanúskodott. Írók, pszichológusok, szerkesztők szemüvegén keresztül adtak pillanatképet a meseirodalom és a mesemondás hagyományának ezredfordulós helyzetéről. A Dörmögő Dömötör akkori szerkesztője, Cser Gábor például úgy fogalmazott: Csipkerózsika-álmát alussza a kortárs meseirodalom. Potenciálisan létezik, és semmivel sem gyengébb színvonalú, mint bármely más korban volt – írta, „csakhogy ezt is körülveszi az üzleti szellem tövises sövénye”. Abban egyetértettek a megszólalók, nem nőhet fel gyerek anélkül, hogy ne hallaná Móra Ferenc és Benedek Elek történeteit. A kortárs műmeséknek azonban nem kedvezett ekkoriban a könyvkiadás, helyettük a külföldön bevált klasszikusok adták a kínálat gerincét.

Könyv - Hans Christian Andersen: Gedichte, Franz Wacik grafikus, 1917, Bécs

Mára jól megférnek egymás mellett a bestsellerek, az ízes népmesék és a kortársak is – a könyvesboltok kínálatának közel harmadát teszik ki a gyerekkönyvek. Van, amin generációk nőttek fel, másoknak lábjegyzetekben kell magyarázni régies kifejezéseit, a frissek viszont jó esetben már egészen a mai gyerekek nyelvén szólnak. Ami nem elhanyagolható szempont. A népmese ugyanis eredetileg az élőbeszéd művészete volt; Rigó Béla, az egykori Kincskereső gyereklap szerkesztője szerint egyenesen az emberi gondolkodás legősibb dokumentuma! „Nemcsak mesékből szereztük tudásunkat, hanem azokban is tároltuk. A nagy kultúrák memóriájában a mesék voltak az első fájlok. Ezek álltak össze egységes mítoszokká” – írta az idézett Esőben. Az élőszóban továbbadott fabulákban hiedelmek, tanítások, nyelvi fordulatok hagyományozódtak át az utókorra, írásbeli rögzítésük éppen ezért nehéz feladat lehetett. Bajlódott vele már Erdélyi János, Arany László és Benedek Elek is. A mesének részese, aki mondja, és az is, aki hallgatja, de attól a perctől, hogy lejegyezték, halványul a kapcsolata közegével – nem véletlen, hogy javarészt saját, kortárs átirataikat örökítették meg már az említett mesegyűjtők is.

Terv - illusztráció a Gyöngyvirág Palkó című meséhez, Lukáts Kató, 1950 - 1970, Budapest

Ezért is fontos, hogy a mesemondás hagyománya fennmaradjon, mert valójában ez volt az, amit az új kötetek mellett annyira hiányoltak az ezredfordulón. „A legtöbb mai szülőnek már nem meséltek. Már a mai szülők gyermekkorát is a tévémesék töltötték ki” – jegyezte meg találóan Mimics Zsuzsa, a vajdasági Mézeskalács szerkesztője. Persze hasonló módon fújtak riadót már száz éve is eleink, ha veszni látták a hagyományt. Egy újabb korszakos látlelet, a Mese folyóirat idén tavaszi, „Visszapillantás” című számának szerkesztői például Mikszáth Kálmán kapcsolódó gondolatait idézik. A nagy palóc mesemondó már 1909-ben a gyerekek fantáziáját féltette attól, ha nem hallanak elég mesét, mert, mint írta, „fantázia nélkül nagy emberek nincsenek, se nagy dolgok”. A kortárs meseírás és adaptáció így is összefügg a hagyománnyal – újakkal gyarapítja a „kincses tarisznyát”, élővé és átélhetővé teszi az ősi történeteket.

Grafika - Éjjel az erdőn (A karácsonyi mesesorozatból), Vadász Endre, Magyarország

Sokáig csak a szűk pszichológus-irodalmár szakma vitázott a népmesék varázsáról, vagyis arról, hogyan hatnak az élőben átadott történetek, ám mára divattá vált terápiás hatásukkal is foglalkozni. A szentpétervári J. V. Propp nevét talán még többen ismerhetik. Eredetileg az orosz varázsmesék szerkezetéről, „morfológiájáról” publikált kismonográfiát 1928-ban az irodalomteoretikus, ám a regék tipikus szerepköreinek, a történetszövés univerzális sémáinak feltárásáért mégis a mesekutatás klasszikusaként tiszteli az utókor. Hasonlóan az osztrák származású amerikai gyerekpszichológushoz, Bruno Bettelheimhez, aki bár alapvetően az autizmust tanulmányozta, mintegy mellékesen a mesék gyógyító potenciáljával is foglalkozott. Meglátása szerint a népmesék az élet nagy kérdéseiről, gyakran éppen a felnövésről szólnak szimbolikusan, a gyerekek mágikus világképének megfelelően. Ezért sem tanácsolta szépíteni a kegyetlennek bélyegzett történeteket – hiszen ezek saját, féktelen indulataik között segítik eligazodni a kicsiket. És akkor még nem is említettük a világ élvonalába sorolható magyar népmesekutatást: Berze Nagy János, Ortutay Gyula vagy Voigt Vilmos nevét például – ezen a napon nemcsak a több tízezer összegyűjtött történetről, hanem a folkloristák jelentős elméleti munkásságáról is érdemes megemlékeznünk.

Illusztráció - Mese, Drahos István, 1955, Magyarország

A népmesék „kincsekkel teli tarisznyájában” ráadásul számtalan további zsákbamacska akad, hiszen az irodalomtudomány és a néprajz mellett a pszichológia, a kulturális antropológia nagyjai is hozzátették a kutatáshoz a maguk elméleteit. A jungi analitikus pszichológia, a mítoszkutatás és a folklorisztika mélységei talán elriaszthatják azokat, akik csak az esti betevő mesekönyvet keresik a boltok polcain, de azért ők se szaladjanak messzire. Mert van ma gyakorló szülő Magyarországon, aki ne ismerné például Boldizsár Ildikó nevét? Bizony, a meseterapeutának és írónak sok más mellett azt köszönhetjük, hogy az elmúlt évtizedekben fogyaszthatóvá gyúrta és napi gyakorlattá varázsolta a mesekutatás számos elméleti eredményét. „Létfontosságú információkat közöl a világ működéséről, az ember életfeladatairól, megküzdési módjairól, arról, hogy a rend elveszíthető és újra megtalálható” – olvashatjuk mesedefiníciójában. Vagy ahogy élőszóban megfogalmazta: nem a mese gyógyít, hanem az a világkép, szemléletmód, amelybe bekapcsol bennünket. Jelképes, hogy meseterápia központját, ahol komplex művészetterápiás modell segítségével igyekeznek betegségeket megelőzni, éppen öt évvel a ma ünnepelt kezdeményezés indulása után, a 2010-es Népmese napján nyitotta meg.

Terv - illusztrációk A kismadár, a kóró, a kecske, a farkas című meséhez, Jaschik Álmos, 1944 - 1948, Magyarország

Nem kell tehát megijedni, nem ég a ház: a népmese velünk él, csak néha újra fel kell fedezni. Hiszen erre is érvényes, hogy a rend elveszítésének és megtalálásának forgatókönyve éppen ott található, a jól végződő történetekben! Nem kell félni a vizuális kultúra egyre erősebb hatásától sem, ahogy az az ezredfordulón volt jellemző: a tévémesén felnövő szülők is lehetnek könyvmolyok és lelkes felolvasók, gyerekeik pedig figyelmes mesehallgatók s egyszerre rafinált gamerek… A fentebb idézett Bettelheim még zavarónak tartotta a gyerekkönyvek képeit, mert ezeknek szerinte a mesehallgatás közben, a gyerekek fantáziájában kell inkább megszületniük. Amiben van ráció, ha irodalmi szövegként kezeljük a mesét, nem élő történetként. De miért ne tekinthetnénk önálló jogú, bizonyos érzelmi tartalmakat a szövegnél is sokrétűbben visszaadni képes képző- és könyvművészeti műfajnak az illusztrációt is? Emellett kardoskodik Révész Emese művészettörténész az idézett Mese folyóiratban. Balázs Géza nyelvész pedig még a „mesepótlékokkal” is elnéző a hagyomány érdekében, mikor azt írja, hogy a gyorsuló emlékvesztés miatt alapvető rítusokat kell tudatosan ápolnunk, sőt rendszeresen újratanulnunk, s „mintha a mese, a mesélés is ehhez tartozna”.

Terv - „ Az Szarkamadárról” -színes mesekönyv, Kozma Lajos,
1919, Budapest

Javasoljuk hát, legyenek készek bármikor újratanulni a mesemondás rítusát, hiszen kincsekkel teli tarisznyát kapnak vele örökségbe. Akik pedig arra is kíváncsiak, kikből lett a cserebogár, hogyan születtek például Kozma Lajos, Jaschik Álmos, Lukács Kató, azaz belsőépítészek, iparművészek, kereskedelmi grafikusok fantáziájából a cikkünkben is látható gyönyörű könyvborítók és illusztrációk, azoknak máris ajánlunk egy tündérmesét – tartsanak legközelebb is velünk!