A zsebkanáltól a doboznapórán át a marokba simuló apró toalettkészletig különös tárgyakkal tömhették tele ruházatukat és csomagjaikat az újkori utazók. Vajon milyen kép fogadna minket, ha átvilágíthatnánk a 16-19. századi poggyászokat? Műtárgyaink segítségével ezúttal hajdani utazásokról mesélünk!

Necessaire, 17. század közepe, Franciaország

Van vámolnivalója? Bár a kérdés ekkoriban még nem így hangzott el, sőt, kérdés nélkül is változatos út-, rév- és hídvámokkal, harmincadokkal sarcolták a szerencsétlen újkori utazókat, a cikkünkben látható tárgyak tulajdonosai ettől függetlenül könnyen fennakadnának egy mai poggyászellenőrzésen. A főúrtól a kereskedőn át az egyszerű földönfutóig mindenki igyekezett kora (s erszénye) lehetőségeihez mérten biztonságossá és komfortossá tenni az utazását, már ha kénytelen volt vállalni az ezzel járó veszélyeket – s ebben praktikus úti holmik egész hada segíthette. „A történelem csupa helyváltoztatásból áll. Különben nem is volna történelem” – írta találóan Tamás István a Népszabadságban, mikor Antalffy Gyula a témában máig sűrűn hivatkozott munkáját, az Így utaztunk hajdanában című történeti útikalauzt 1976-ban beharangozta. Amiből aztán kiderül, hogy a királyok és hadaik mellett kalmárok, követek, papok, színészek, mindenféle nyughatatlan népek rótták éjjel-nappal az ország útjait, akkor is, amikor ezt már biztonságos „delizsánszon” tehették, s akkor is, mikor még haramiák gyűrűjében, toronyiránt vezetett az út.

„A magyarországi utak egészen a múlt század közepéig semmiben sem különböznek a jelenlegi dűlőutaktól, melyek félesztendőn át vagy teljesen járhatatlanok, vagy komoly életveszéllyel jár a használásuk” – jellemezte egy korábbi munkájában Antalffy a reformkori vasútépítés előtti közútállapotokat. A rómaiak mérnöki tökéllyel épített kőútjai csak nyomokban maradtak fenn Nagy Lajos korára, mikor az országos úthálózat egyáltalán kezdett formát ölteni. A nyomvonalaik persze használatban maradtak: a római limes mentén haladó, forgalmas bécsi úton például a légiók után a keresztes hadak, sőt, még a 19. századi postakocsik is közlekedtek. A pesti rév számított az ország fő csomópontjának, itt keresztezték egymást a szekérnyomok, s onnan sugárirányban ágaztak szét a csapások az országhatárok felé.

Miniatűr zsebnaptár - Joseph Riedl könyvkötő, 1812, Bécs

 Szekereket már a honfoglalók is használtak, ám akinek nem kellett súlyos málhát cipelnie, a 15. század közepéig szinte kizárólag lóháton vagy gyalog közlekedett. A kocsit később is inkább a nők, az öregek és a betegek használták, meg aki megengedhette magának a borsos költségeit. A lomha, nehéz batárok, a tengelytörő, járhatatlan utak, a néhány mérföldenként az utazókat feltartóztató vámszedők még sokáig olyan lassúvá tették a szekérutat, hogy azzal gyalogosan is versenyre lehetett kelni.

Kés - úti evőeszközkészlet része, 18. század közepe, Ausztria

Mátyás király forradalmasította elsőként az európai közlekedést, mikor könnyű kocsira cserélte robosztus hintószekerét – ezen váltott lovakkal már éjjel-nappal utazhattak hárman, egy ló gyorsaságával, csak kényelmesebben. A legenda szerint Kocs község híres szekérkészítői a köszvénnyel küzdő uralkodó biztatására készítették el a könnyített járművet, amit – szemben a mázsás szekerekkel – egy ember is kiemelhetett, mikor kátyúba szorult. Annyi biztos, hogy a Magyar Királyságból terjedt el a lovashintók Ferrarija a kontinensen. Ilyen járművekkel szervezte meg Mátyás 1464-ben az első kocsiposta-járatokat is Buda és Bécs között. Herberstein Zsigmond báró feljegyzése szerint, aki 1518-ban követként érkezett II. Lajos udvarába, a járattal másfél-két napra lehetett lerövidíteni ezt az utat, ami irdatlan sebességet jelentett a korban. Hasonló teljesítményre csak évszázadokkal később, a 19. század elején rendszeresített gyorskocsik voltak képesek. Addig még jó lovakkal, fegyveres kísérettel, mentességek birtokában is átlagosan csak napi 60 kilométert tettek meg lóháton a nagyurak – hiszen a lovasoknak pihenniük is kellett. Vágtában a már említett lovagkirály, Nagy Lajos volt a rekorder: oklevelei keltezései alapján, volt, hogy száz kilométereket haladt naponta, ha sietős dolga akadt.

Illusztráció - kocsi típusok: városi kocsi és háromkerekű hajtány, 1830 - 1840, Bécs

Az átlagembereknek azonban hetekre szóló, életveszélyes kalandnak számított nemcsak a külföldi út, hanem akár csak az országot széltében átszelni. Vas Gereben a Régi jó idők című könyvében még a 19. század közepén is azzal humorizált, hogy jobban jár a gazda, ha végrendeletet hagy, mielőtt útnak indul. Tény, hogy a balesetek, elakadások, rablótámadások még azután is gyakoriak voltak, hogy Mária Terézia rendeletben szabályozta a postai kérdéseket, s rendszeres járatok indultak Bécs és Pozsony, illetve Bécs és Buda között. Ezek újdonsága az országot behálózó, bő kéttucatnyi postavonalhoz képest az volt, hogy a küldemények kézbesítése mellett már nemcsak alkalomszerűen, hanem menetrendhez kötötten foglalkoznak személyszállítással is. A batárnak is hívott társaskocsik, nehéz mozgású delizsánszok mellett kezdtek kísérletezni az említett, éjjel-nappal közlekedő gyorskocsikkal az 1820-as évek közepétől – maga az utazás sem sokkal korábban jött divatba. Múzeumunk pedig már rég gyűjtötte az itt láthatókhoz hasonló tárgyi emlékeket, mire a 19. század végén a vasút végleg beelőzte a postakocsit a főbb útvonalakon.

Az utazás kifejezetten költséges műfajnak számított, az említett delizsánszon például egy borjú árért, 11 forintért lehetett megtenni a 36 mérföldnyi utat Buda és Bécs között. Háborúk, járványok idején, zűrzavaros átmeneti korokban pedig még a tehetősebb, hivatalból eljáró főurak is háromszor meggondolták, hogy elhagyják-e otthonukat – márpedig másból sem áll az egész történelem. Nem csoda, hogy az utazókedv a hosszabb békeidőkben, a török hódoltság, illetve a Napóleoni háborúk után lángolt fel csak újra. Míg a középkorban hatalmi okokból rótták az úttalan utakat a királyok és nemesek, s rajtuk kívül kereskedők, kézművesek, papok, katonák néztek csak szembe a közlekedés veszélyeivel, az újkorra már jellemző volt az ismeretszerző célú utazás. A 17. század elejétől szokásba jött, hogy az előkelő családok ifjai európai körutakat tegyenek, a 18. században pedig már tömegek keltek útra a legkülönfélébb rétegekből.

Doboznapóra, Hans II. Tucher, 1630 körül, Nürnberg

Az említetteken túl tanulni vágyó ifjak, tapasztalatot és friss ihletet kereső mesteremberek és művészek például – számukra a praktikus tanácsokat, útleírásokat soroló, az élmények rendszerezésében is segítséget adó művek, az „apodemikák” adtak hasznos ismereteket.

Nem lehet elégszer hangsúlyozni, mennyit számított a kényelem, s mennyire születés és életmód kérdése volt, hogy röghöz kötve, vagy rendszeres utazással folyt le valakinek az élete. Tűzhelyre, fogadóra, ágyra és meleg vacsorára a középkori vándorok még aligha számíthattak, mindent magukkal vittek, ami a túléléshez elengedhetetlen volt. Bár a nomád gyökerű magyaroknak régen természetesnek számított magukkal csomagolni a fél életüket, meglepő, hogy e szokás utózöngéi századokkal később is érezhetők: a hosszabb útra induló nemesek még a 17-18. században is valóságos élelmiszerraktárt vittek magukkal, hintóikat társzekerek, konyha- és pohárszék-kocsik egész sora követte. Takáts Sándor művelődéstörténeti író például Harruckern báró történetét emlegette fel 1921-es művében: Békés vármegye főispánja mintegy háromezer lovat használt 1758-as útja során Bécs, Gyula és Nagykároly között.

Hordozható illemhely (szobatoalett), 19. század vége, Magyarország

Valóságos díszmenetnek számító karavánja 8-10 ló vontatta hintók egész sorából állt, a „bagázsiát” nem is említve. „Kocsiján nemcsak utazik, de abban lakik, rajta étkezik s azon is hál, amikor falutól, várostól távol köszönt rá az este” – hozta fel Gróf Esterházy Antalné példáját Antalffy Gyula az 1700-as évek elejéről, aki az éléskamra mellett ruhatárát, háztartási eszközeit is költöztette, mikor tábornagy férjét a frontra kísérte.

Necessaire, 18. század, Ausztria (feltehetően)

Élelmet és evőeszközt a jóval szerényebb utazók poggyászában is találhattunk – utóbbi olyan személyes holminak számított, mint ma a fogkefe: mindenki a sajátját használta. A reneszánsz idején egységesült asztali készletek tulajdonosuk rangját is kifejezték ekkoriban, de az összecsukható, zsebben vagy övön hordható tokba rejtett evőeszközök még a századfordulón is népszerű ajándéktárgynak számítottak. Akárcsak a necessaire-ek, az utazó asszonyok „svájci bicskái”, amelyek a mai higiéniai csomagoknál jóval többféle holmit magukban rejthettek egy kis díszes tokba zárva. Varróeszközöket például (olló, tűtartó, tűfűző és gyűszű), hogy a megterhelő utazás során is javíthassák, rendben tarthassák az asszonyok a toalettjüket, s mellette zsebkést, tollkést meg persze pipereeszközöket (fogvájó, fülkanál, csipesz, körömápoló készlet, parfüm, apró tükör). A legszebb darabok a francia „étuik” voltak a barokk korban, ezeket gyakran más apróbb tárgyakkal, kulccsal, ollóval, zsebórával együtt derékra akasztva, övhöz vagy a szoknyaderékhoz csatolva hordta tulajdonosa. Apropó zsebóra; a hiedelemmel ellentétben ezek inkább ékszernek számítottak, mint időmérőnek. A módos utazó aranytartaléka volt egy-egy díszesebb, láncon hordott darab: státuszszimbólum és értékes zálogtárgy egyben.

Utazópárna, 1900 körül

Időmérésre sokkal inkább napórákat használtak ekkoriban, azokhoz igazították a megbízhatatlan mechanikus szerkezeteket. A hordozható, dobozzá összecsukható zsebnapórák már a 15. században megjelentek, s egészen a századfordulóig használatban maradtak. Hasznos társai voltak ezek az utazóknak, hiszen többségük iránytűt is rejtett a szerkezet gyors kalibrálása érdekében. Strapabíró ruházat, térképek, útleírások, illetve a postakocsik, hajók járását is rögzítő kalendáriumok szintén nem hiányozhattak az útibatyukból, akárcsak az utazás kényelmét szolgáló pokrócok, párnák. Már Mátyás említett könnyű kocsijaihoz is pehellyel töltött báránybőrök, felfüggeszthető párnázat tartozott. S nem feltétlenül csak a kényelem miatt: az utazás szó szerint annyira rázósnak számított a dűlőutakon bukdácsoló szekerek, hintók korában, hogy a zúzódásoktól, törésektől is védték ezek az utazót. Legalább ilyen fontosak voltak a menedéklevelek, útlevelek, ajánlólevelek, szabadulócédulák – hatásos oklevél nélkül nemcsak botorság volt útnak indulni, a császári postakocsi-járatokon egyenesen kötelezőnek számított. Ahogy pénzt, ékszert, értéktárgyat sem csak a drága útiköltségek, vagy éppen a divatozás miatt hordtak magukkal a vándorok. Jól jöttek ezek váltságdíjul is, ha a minden szükséges előkészület ellenére mégis elrabolták volna őket – mert hát ez is gyakori műfaj volt az újkorban.

Úti toilette- és varrókészlet, 1898 - 1900, Anglia (Nagy-Britannia)

Amikor ma kempingezni indulunk, és sátorral, összecsukható bútorokkal, elemózsiával és főzőeszközökkel pakoljuk meg a csomagtartót, nem is gondolunk bele, hogy ezerévnyi utazás tapasztalatát rejti minden egyes tárgyunk, mozdulatunk. Az más kérdés, hogy díszes hintókaravánok, súlyos útiládák hiányában gyakran két mai kézipoggyásznak megfelelő, legfeljebb 50 fontos, azaz 20-25 kilogrammos kofferbe voltak kénytelenek minden szükséges holmit bezsúfolni az utazók – hiszen utasonként épp csak ennyit engedélyeztek a postakocsikon.