Gottermayer Nándor könyvkötőmester művészetét mutatja be, ám a néhai házigazda, Ráth György bibliofil szenvedélyéről és hazafiasságáról is árulkodik az Iparművészeti Múzeum új tárlata, a Gottermayer-galaxis. Jókai könyvkötője a Ráth-villa időszaki kiállítótermében.

Abban nincs semmi különös, hogy a könyvkötőművészek legjelesebbike értő kortársának, az Iparművészeti igazgatójának is dolgozott. A szakma aranykoráról szóló tárlaton magától értetődően olyan díszes kötéseket is szerepeltetünk Gottermayer műhelyéből, amelyek Ráth megrendelésére készültek. (a vásárlásokról készült számlákat a jobb oldali galériánkban tekinheti meg!) Meglepetés akkor érheti a látogatót, ha 120 évet visszalapoz az időben, hogy még utoljára betérhessen a megrendelő házi könyvtárába a villa földszinti, hátsó traktusában.

„Legtöbb szeretettel utolsó, régi magyar könyvekből álló gyűjteményén csüngött Ráth, melynek párját ritkító kötetei két pompás faragású, gót ízlésben tartott üvegszekrényt foglaltak el fővárosi villájának egyik csöndes szobájában” – írta a „kiváló és sokoldalú amateur”-től búcsúzva 1905-ben a Magyar Könyvszemle. A „párját ritkító” kifejezés nem túlzás, hiszen a közel 2400 kötetet számláló házi bibliotéka polcai valóban gondosan válogatott és ápolt, 1711 előtt nyomott hungaricáktól roskadoztak, köztük majdnem 150, javarészt szintén magyar vonatkozású ősnyomtatvánnyal, a könyvnyomtatás első fél évszázadából származó kiadvánnyal. A kollekcióból a kortárs szakirodalom 90 példányt unikumként, azaz egyetlen darabként tartott nyilván.

Látogatóink körében ismert, hogy múzeumunk első igazgatója nagy műgyűjtő és mecénás hírében állt, aki gyűjteménye javát s ráadásként villáját is szeretett múzeumára hagyta. A Gottermayer-tárlat remek alkalom arra, hogy ezúttal könyvszeretetét állítsuk a fókuszba, s pontosítsunk is ezen a képen. Mert Ráth nem éppen műtárgyak közé született. A szegedi líceumban megalapozott műveltségével emelkedett ki a szerény hátterű jogászhallgatók közül a szabadságharc idején: a 48-as kormány pénzügyminiszteri segédfogalmazója volt, de még önkéntesként is beállt a honvédek közé. 1860-ban már gróf Apponyi György országbíró mellett találjuk Bécsben, majd a pesti királyi ítélőtábla bírája, később tanácselnöke lett – innét vonult nyugállományba 1890-ben. Főrendiházi tag volt, s közéleti szerepvállalásának, kiváló szervezőkészségének, elméleti felkészültségének köszönhette gyakori felkéréseit a művészeti élet területén is. Annak ellenére, hogy már 1881-től ő vezette az Iparművészeti Múzeumot, s művészeti tanulmányok tucatjainak volt a szerzője, valójában csak nyugdíjazása után adta át magát teljesen a műtárgyak iránti szenvedélyének.

„Amateur” volt a kor szóhasználata értelmében, de ettől a kifejezéstől sem kell megijedni, a magángyűjtőt, a szép dolgok kedvelőjét dicsérték így. Ráth kapcsán ezzel nem is tévedtek méltatói, hiszen magángyűjtőként nem múzeumi célok vezérelték. Mikor utódja, Radisics Jenő 1906-ban az Országos Ráth György Múzeum megnyitásakor számba vette a hátrahagyott kincseket, jelentős számú festmény, antik gemma (vésett féldrágakő), bronzszobor, dombormű, érme, puszpángfaragvány, miniatűr, ékszer, porcelán, csipke, keleti szőnyeg szerepelt a lajstromban, a művészi kivitelezésű asztali készletekről, dísztárgyakról, bútorrégiségekről nem is beszélve. Nem egy élet felhalmozott gyűjteménye volt ez, hanem egy élet válogatása, hiszen Ráth bármelyik kollekcióján gondolkodás nélkül túladott, ha jobbat talált helyette. Nem múzeumot épített, hanem magát vette körbe régiségekkel, amelyeket máskülönben rendeltetésszerűen használt – talán ez is vezette az iparművészet felé.

Műbecslő adottságaira az említett gróf Apponyi György figyelt fel, ő bízta meg az első vásárlásokkal Bécsben az 1860-as években, de a fiatal jogász rövidesen már magának is alkudott. Olyan szerencsés szemmel válogatott például a régi rézmetszetek között, hogy néhány évvel később már sokszoros áron bocsáthatta árverésre szerzeményeit. Ekkoriban kezdett könyveket is gyűjteni, s e szenvedélyében szintén jól elkülönülnek egyes korszakok. Előbb editio princepsek, klasszikus művek első nyomtatott kiadásai, később Aldinák, vagyis a velencei Aldus Manutius család nyomdájából kikerült míves kiadványok szerepeltek az étlapon. Ám ezeket is sorra eladta, mikor hungaricákat, magyar vonatkozású nyomdatermékeket kezdett felkutatni – többnyire szintén német és osztrák antikváriusoknál.

Utóbbi esetben ráadásul az sem áll meg, hogy kizárólag a műélvezet vezérelte volna. Saját, 1895-ös adományozó leveléből tudható, hogy olyan ritka, részben addig ismeretlen munkák megszerzésére törekedett, amelyek a hazai könyvtárakból hiányoztak, vagyis nemcsak saját gyűjteményét, hanem a hazai irodalom- és a történelemtudomány forrásait is igyekezett gyarapítani. „Régi óhajtásom, hogy az 1711 előtt nyomtatott hungarikákból álló könyvtáram, mint jelentékeny anyagi áldozatokkal járó, hosszú évi, fáradságos és rendszeres gyűjtés eredménye, halálom után, főbb alkatrészeiben együtt maradjon” –írta, mikor jó előre felajánlotta a Magyar Tudományos Akadémiának könyvgyűjteményét, amelyet báró Eötvös Loránd a testület elnökeként örömmel el is fogadott. Meglepő, de Ráth végakarata ellenére, miszerint hasonló módon igyekezett továbbörökíteni műtárgyait is, a történelem szeszélyei folytán valójában csak a könyvgyűjteményét találjuk meg ma is egyben, amelyet az akadémiai könyvtár máig önálló egységként kezel. Az egykori villájában kiállított kincseit demonstratív céllal az 1950-es években osztotta szét az államhatalom a szakmúzeumok között.

Ráth persze nem csak magángyűjtőként gondoskodott a magyar vonatkozású kötetekről: nevéhez fűződik múzeumunk első szakkiállításainak megrendezése is, melyek közül az 1882-es könyvművészeti tárlat ügyét viselte különösen a szívén. Ezen a történelmi jelentőségű bemutatón középkori kéziratok mellett (mint például a Halotti beszédet tartalmazó Pray-kódex) 25 hazai és 40 külföldről kölcsönzött korvinát (Mátyás reneszánsz könyvtárából származó kódexet) is láthatott a közönség, de külön szekciót alakítottak ki a könyvkötészeti remekeknek is. Gondolom, már meg sem lepődnek azon, hogy itt mutatkozott be a nagyközönség előtt a tehetséges fiatal könyvkötőmester, Gottermayer Nándor, aki aztán rendszeres megbízásokat kapott a múzeumigazgatótól. Ráth György könyvtárának értékét a ritka művek mellett ugyanis az is növelte, hogy – amint azt már a kortársak is megjegyezték – nem tűrt meg polcain piszkos, rongyos fedelű könyveket. Gyűjteményét nagy gonddal javíttatta, vagy ha szükséges volt, újraköttette, s ebben Gottermayer volt az első számú partnere.

Egykori könyvtárából most négy példány is „hazatért” a villába, hogy ezt az együttműködést szemléltesse. Ahogy Darabos Edit főrestaurátor, a kiállítás kurátora írja, a kézi aranyozással díszített könyvek mellett egy a maga korában nagy feltűnést keltő kötet is szerepel a tárlaton, amely Hollós Károly festő tervei nyomán készült. A magyaros ízlésű ornamentikával, csipkeszerű, zöld-kék árnyalatú motívumokkal díszített kötés Szent Pál leveleinek az első, magyar nyelven, Komjáti Benedek fordításában megjelent, 1533-as példányát rejti, amelyet már a millenniumi kiállítás közönsége is láthatott. A tárlatunkon szerepel még Pilcz Gáspár, a 16. századi evangélikus prédikátor könyve, akiről máskülönben Ráth önálló tanulmányt is írt, Conrad Celtes német humanista utazási élményeiről szóló kötete, valamint Beythe András református prédikátor 16. századi Füveskönyve. S hogy további érdekességet említsünk, ezeket egészíti még ki az MTA könyvtárának másik nagy donátora, gróf Vigyázó Ferenc gyűjteményéből származó néhány további könyvritkaság.