Rudolf főherceg öngyilkosságával nemcsak egy népszerű trónörököst veszítettek a magyarok 1889-ben, hanem a Monarchia békés modernizációjának reményét is egyben. Halálának évfordulója, január 30-a apropóján a magyarok „Rezső királyfijáról”, s egy tanulságos kutatásról mesélünk.

Szelence - Rudolf trónörökös fényképével, 19-20. század fordulója, Bécs

„A törpe fenyő, mely föl a havasok jégmezejéig kúszik, a nyír, mely az éjszaki ingoványokban csillámlik, a tölgy, a fenyő, mely sötét erdőkkel fedi hegyeinket, a szőlő, a babér, a cziprus és a pálma mind egy hazát ékesítenek, és ez a haza a miénk.” Nem látja a fától az erdőt, aki e remek sorok szerzőjét, Rudolf főherceget a Monarchia alkonyának gyenge idegzetű, tragikus sorsú mellékszereplőjének tartja. Ahogy számos Habsburg főherceg tette korábban, főszerepre készült volna ő is: valamiféle békés európai együttélésről álmodott III. Frigyes német császárral, VII. Eduárd brit királlyal és a Clemenceau vezette Francia Köztársasággal szövetségben. Persze nem így lett. Hiszen nemcsak Európa, hanem a szövetség mintájául szolgáló, soknemzetiségű Monarchia szerkezete is igencsak recsegett-ropogott már a század utolsó évtizedeire.

Apja, Ferenc József a közvélekedés szerint liberális nézetei miatt tartotta távol a trónörököst a kormányzati feladatoktól. Árnyalja e tényt, hogy a császár hasonlóan mostohán bánt később a kellően régimódi és közismerten magyarellenes Ferenc Ferdinánddal is. Ha már az udvar bizalmát nem élvezhette, Rudolf főherceg mindenesetre talált egy kiskaput, ahol barátja, Moritz Szeps lapjában publikált, névtelen politikai pamfletjein is túl, szabadelvű értelmiségiként dolgozhatott céljaiért az 1880-as évek közepén. Ez volt Az Osztrák–Magyar Monarchia írásban és képben, az a 21 kötetes, nagyszabású földrajzi és néprajzi munka, amely szándéka szerint az összetartozás, egyenértékűség érzését erősíthette volna a Monarchia népeiben és nemzetiségeiben.

[illusztráció] Illusztráció Az Osztrák–Magyar Monarchia írásban és képben című sorozat nyitókötetéből (forrás: Arcanum)

A kiadványsorozat pazarul megvalósult, még évekkel Rudolf halála után is nyomtatták füzetenként megjelenő köteteit, ám az eredendő cél, a nemzetiségek kiegyensúlyozott ábrázolása mégsem teljesült – így a máig forrásértékű munka egy mellőzött trónörökös pótcselekvése maradt. A főherceg szerzőként és szerkesztőként is bábáskodott a kiadványok fölött, mi több, a két nyelven megjelenő sorozat bécsi és budapesti szerkesztőségi üléseit is ő elnökölte. Meglepő józanságra utal, hogy a tőle származó Bécsi-erdő fejezetet leszámítva a birodalom legjelesebb tudósait, művészeit kérte fel a megvalósításra – pedig további passzusok megírása mellett akár még a kötéstáblákon is maga dolgozhatott volna. Rudolf ugyanis, akit egyetemi tanulmányok helyett katonáskodásra, politikai feladatok helyett üres reprezentációra kényszerített a bécsi udvar, nemcsak jó tollú újságíró, hanem mellékesen lelkes ornitológus és gyakorlott könyvkötő is volt.

Aranyozó betűkészlet és betűszekrény, Módli József könyvkötő, 20. század, Magyarország

Ezt mondja a fáma. Tudniillik hosszú hagyománya van annak, hogy hányféle kétkezi mesterséget is gyakoroltak műkedvelésből az egykori uralkodók. II. Rudolf császár az óráival pepecselt, II. Ferenc (Rudolf főherceg dédapja) szívesen kertészkedett, II. Erős Ágost elefántcsontot esztergált, míg kalapos királyunk, II. József ifjú trónörökösként ezüstbetűs kézisajtón gyakorolta a nyomdászatot. Az egykori osztrák színész-író, Gerhard Tötschinger Császár, kertész, kapitány címmel 2010-ben önálló kötetet is szentelt annak a hagyománynak, miszerint minden Habsburg főhercegnek szakmát kellett tanulnia munkaszeretete bizonyítékaként – s kutatása közben bankárt, szemészt, botanikust, sőt még egy hőlégballon pilótát is fellelt a tágabb családi körben.

Kár, hogy az efféle „született” Habsburg kötelességre valójában semmi bizonyíték – ez szúrt szemet a Grazi Egyetem végzősének, Marlene Schrufnak is, aki Ferenc József és fivérei neveltetését kutatva döbbent rá a források hiányára. Diplomamunkájában még egy levelezést is közölt Christoph Schmetterer történésszel, aki bevallotta neki, hogy adatok hiányában ő is csak a szakirodalomban terjedő feltételezést vette alapul, mikor Ferenc József kétkezi szakmájáról írt. Merthogy a császár eszerint szintén könyvkötő lett volna, esetleg nyomdász, vagy talán asztalos… Ám míg a főhercegek taníttatásának minden perce kiválóan dokumentált, „iparos” múltjuknak e gazdag jegyzetekben semmi nyoma, ahogy hiába keresnénk mestermunkáikat is. „Feltételezhető, hogy a főhercegek kézműves tevékenységei inkább értelmes szabadidős elfoglaltságnak számítottak, mint a szakma tényleges gyakorlásának vagy elsajátításának” – fogalmaz óvatosan a szakdolgozat szerzője.

Dísztál fa keretben - Habsburg Rudolf képmásával, Fischer Ignác kerámiagyára, 1885, Budapest

Makacsul tartják magukat a pletykák Rudolf főhercegről, a könyvkötőről is – bár miközben természettudományos vagy éppen politikai-közgazdasági ismereteiről publikációinak sokasága árulkodik, könyvkötői munkásságáról legfeljebb utalásokból tudhatunk. Dávidházy Kálmán, a kiváló debreceni könyvkötő a 20-as évek közepén, a Magyarság című lapban négy évtizednyi távolságból idézi vissza találkozását a bécsi udvari könyvkötő műhelyben Rudolf trónörökössel, aki a cikk szerint „maga is tanult könyvkötőmester volt”. A helyszín kétséges, inkább egy császári és királyi beszállítói címmel kitüntetett műhelyről lehet szó, még sincs okunk kételkedni a találkozás tényében. A leírásban említett könyvkötőmester, Carl Dirnhuber is létező személy, a kor elismert műiparosa volt (Falk Miksa fivérének, a nyomdász Zsigmondnak az apósa máskülönben). Érdemes mégis némi egészséges kritikával olvasnunk a hasonló forrásokat.

Például azért, mert Dávidházy Kálmán szerint a Rudolf rendszerint feleségével, Stefánia főhercegnével kereste fel Dirnhuber műhelyét – amely a látogatások protokolláris jellegére utal. Egyúttal persze példaként szolgál arra is, hogy egy valós információktól elzárt trónörökös hogyan igyekezett személyesen ismereteket szerezni a Monarchia hétköznapjairól. Fontos körülmény az is, hogy Dávidházy visszaemlékezése abból az apropóból született, mikor anyagi nehézségek miatt kénytelen volt bezárni debreceni műhelyét, s kálváriájáról egy szélsőségesen nacionalista napilapban olvashatunk a hasonló változásokra értetlenséggel rácsodálkozó Móricz Pál tollából. Bár a könyvkötészet valóban elismert, művészi rangú foglalatosságnak számított a császári Bécsben, s más magyar források, például Sümegh János könyvkötőmester 30-as évekbeli visszaemlékezése is utal a trónörökös műhelylátogatásaira, egy Habsburgot „mesterként” üdvözölni nem feltétlenül a valós iparosteljesítménynek szólt. Sokkal inkább a pártfogónak, a megrendelőnek, akinek az adott szakmára jellemző erényeit is dicsérhették e tiszteletbeli címek.

Klisével aranyozott mintadarabok (könyvkötés középdísz-motívumai), Gottermayer Nándor Könyvkötői Műintézet, 20. század, Magyarország

Tudható például, hogy Ferenc Józsefet, bár kézműves képzésének nincs nyoma, időnként az asztalosok, az üvegezők és a könyvkötők is céhük tagjaként emlegették. Nem véletlenül, hiszen uralkodásának kezdete éppen a céhrendszer felszámolásának időszakára esett – a teljes birodalomban az 1859-es Gewerbeordnung vezette be a szabad iparjogot, amelyet az 1872-es magyar Ipartörvény csak tovább tágított. Hasonló gesztus lehetett a céhmesterek részéről e „befogadás”, mint a 20-as években könnyek közt visszaidézni a „boldog békeidőket” eltűnőben lévő mesterségek idős képviselőiként. Olyasfajta burkolt kritika ez, tiltakozás az idők változása ellen, amely a Monarchiát és vezetőjét, mint a régi világ letéteményeseit, eleve felmentette a felelősség alól. Ezzel együtt igencsak megörültünk, mikor forrásaink arra utaltak, hogy Rudolf főherceg, Az Osztrák–Magyar Monarchia írásban és képben című sorozat fővédnöke gyakorlott könyvkötő lett volna (tegyük hozzá: akár az is lehetett). Főként, hogy minderről a grandiózus sorozat magyar változatán dolgozó, annak klisével készült kötéseit tervező Gottermayer Nándor egyik tanítványa, Dávidházy Kálmán visszaemlékezéséből tudhatunk. Remek zárlata lehetett volna mindez a mester munkáit és a századelős könyvkötők művészetét bemutató Gottermayer-galaxis című tárlatunknak, ahol az említett sorozat szerepelt a főhelyen. Szép kerek történet – kár, hogy éppúgy bizonyíthatatlan, mint maga a „boldog békeidők” mítosza. 

Kisplasztika - I. Ferenc József és Erzsébet királyné, Bécsi Porcelángyár, 1854, Bécs

A gazdasági sikertörténetet, amely a fél évszázadot megélt dualista államszövetség kétségtelen eredménye volt, a benne élők nem ilyen pozitívan élték meg. Igencsak viharos belpolitika jellemezte például a Monarchia két felét Rudolf felnőttkorában, Eduard Taaffe és Tisza Kálmán végtelenbe nyúló kormányzása idején. Ausztriában a liberális polgárság politikai túlsúlyának megtörése, egyfajta konzervatív fordulat, a Magyar Királyságban a függetlenségi törekvések féken tartása, a rendpárti liberalizmus volt a jellemző. Óvatos modernizáció, rendszerszintű reformok nélkül, miközben a birodalom stabilitását kizárólag Ferenc József személye garantálta. A nemzetiségek kibékítését azonban, amelyben Rudolf a túlélés kulcsát látta, a szövetség mindkét felében beáldozták e kényes egyensúlyért. Taaffe még hajlandó volt regionális alkukra, apró engedményekkel vásárolt lojalitást, Tisza viszont eleve a magyarosításban volt érdekelt. Se nem békés, se nem boldog nem volt e korszak, legalábbis nem mindenkinek, amit remekül illusztrál, hogy ekkor indult meg a legnagyobb kivándorláshullám az Egyesült Államokba – 3-4 millió alattvaló váltott hazát a dualizmus évtizedeiben. Hasonlóan mítoszromboló példa Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben megvalósulása is.

„Az alapkoncepcióhoz képest máris kompromisszumot jelentett, hogy a magyarok ragaszkodtak a külön magyar kiadás megjelentetéséhez – ennek kivívásában Jókai fontos szerepet játszott” – jellemzi Budapesti mesék című írásában Szívós Erika történész, hogyan tükrözte ezt a bonyolult politikai helyzetet a sorozat. A legszembeszökőbb különbség a birodalom két felében megjelentetett változatban éppen a nemzetiségek eltérő ábrázolása volt: míg az örökös tartományokról szóló köteteket, ahol indokolt volt, például cseh és lengyel szerzők írták, addig a magyar fejezetekben hiába is keresnénk ilyet. A horvátokat ugyan államalkotó népként kezeli a magyar nyelvű kiadás, történelmüket, irodalmukat, országuk gazdaságát, társadalmi és politikai viszonyait is tárgyalva, más etnikumok, például az együttesen az ország negyedét-ötödét kitevő románok és szlovákok esetében csak néprajzi jellegzetességeiket említi egy-egy rövid fejezet a Magyarországgal foglalkozó nyolc kötetben.

Maga Jókai Mór is, az egykori 48-as radikális, akit meg kellett nyerni a magyar kiadásnak, hiszen megkerülhetetlen tekintély volt a hazai közéletben, különös módon köszönte meg az időskori felkérést. Ugyan a közös munka során szoros, szinte baráti kapcsolatba került „Rezső királyfival”, az általa jegyzett Budapest fejezet mégis kellően lojális főhajtásnak tűnik Ferenc József előtt, a teljes magyar kiadásból sütő sovinizmussal pedig voltaképp meghiusította a trónörökös eredeti terveit. Ahogy az idézett Szívós Erika jellemzi a Budapest fejezetet, a kötet „egyszerre volt a magyar főváros reklámja és a fennálló államrend melletti tanúságtétel”. Például azzal, hogy Budapestet egy folyton ünneplő világvárosként ábrázolja, s ennek illusztrálására sikerült éppen Ferenc József negyedévszázaddal korábbi koronázási ünnepségét választania! Tegyük hozzá, Jókai a főherceg halála után is végigvitte a Rudolf számára oly fontos vállalkozást, s hát az ő koronázását hiába is várta volna az író.

Szövött kép - I. Ferenc József osztrák és II. Vilmos német császár képmásával, 1914, Ausztria

Miután házassága véglegesen megromlott, apjával kibékíthetetlenül összeveszett, s – ahogy Brigitte Hamann kiváló biográfiájából kiderül – nyilvános kiállásra kényszerült az 1888 nyarán trónra lépett II. Vilmos német császár mellett, aki ellen ekkor már az oroszokkal is kész lett volna szövetkezni, Rudolf kifogyott a lehetőségekből. Az újraéledő francia–porosz ellentéttel, az orosz fenyegetéssel, a párhuzamos nemzetállami és birodalmi törekvésekkel, az erősödő antiszemitizmussal egyre távolodott az esélye annak, hogy a modern Európa a harcmező helyett a tárgyalóasztal mellett szülessen meg. S ha sikerült is volna, milyen jövőre számíthatott abban a soknemzetiségű Monarchia? Azon a sötét mayerlingi éjszakán, 1889. január 29-30. fordulóján, bármiért is irányította maga és szeretője ellen a fegyverét a megtört trónörökös, tulajdonképpen nem a Monarchia jövőjét pecsételte meg, inkább ítéletet mondott a hanyatló birodalom felett. Amely abban az idealizált formában, ahogy azt sorozatnyitó bevezetőjében felvázolta a maga fenyveseivel, pálmáival, szőlőivel, csak Rudolf álmaiban létezett: írásban és képben. Tekintsük ezt a sorozatot, s a belátás képességét Rezső királyfi örökségének.