A bécsi a Hofburg kapujával szemben áll egy tökéletesen dísztelen, máig modernnek ható épület: a Loos-ház. Csakis azért épülhetett oda a konzervatív közízléssel dacolva, mert a császár hagyta – akár jobb meggyőződése ellenére is. Ezúttal annak járunk utána, miért támogatta a Monarchia egykori ura legalább hallgatólagosan a szecessziót.
„Őfelsége I. Ferenc József császár, majdnem úgy, ahogy 1907-ben a Ráth György Múzeum megnyitásakor tette, ismét belép a villa kapuján” – adtunk hírt nemrég a szecessziós kiállítóhelyünkre tervezett élő történelmi sétáról, amelyen egy walesi színész a császár szerepébe lépve eleveníti meg a Monarchia korát. Remek programnak ígérkezik, de felmerült bennünk egy kérdés. Szecessziós gyűjteményünk java már 1907-ben létezett, még ha nem is itt, a villában tettük közszemlére a kincseket. Vajon hogyan fogadta volna a mai gyűjteményt a császár, aki köztudomásúlag ki nem állhatta a modernizmust?
Épületfotó – Ráth György múzeumi főigazgató villája a Városligeti fasorban, 1900 körül
A századvégi bécsi kultúra újrafelfedezését és a szecesszió rehabilitációját meglepő módon egy amerikai kultúrtörténész, Carl E. Schorske indította el az 1980-as években, Fin-de-siècle Vienna című, kultikussá vált művével. Arra vállalkozott a Princetoni Egyetem professzora, hogy az addig főként művészettörténeti szempontból értelmezett kulturális virágzást a szellem és a politika kölcsönhatásán keresztül mutassa be, s ezzel új narratívát kínált a modernizmus eredetéről. A művészet modernizációja eltérő módon, de minden európai centrumban lezajlott. Összevetésüket ugyanakkor nehezíti, hogy a formanyelvi hasonlóságok ellenére az egyes nemzeti törekvések – nevezzük akár szecessziónak, Art Nouveau-nak vagy éppen Jugendstilnek – eredetükben, eszmerendszerükben, s gyakran koncepciójukban is különböztek. Schorske erre a problémára úgy reagált, hogy a műveket társadalmi-politikai krízisek tüneteiként értelmezte.
Írókészlet az Iparművészeti Múzeum épületének ünnepélyes felavatására, Zsolnay-gyár (Pécs), 1895 - 1896
E tudományágakon átívelő megközelítés mentén fejlődött tovább a modernizmus értelmezése, még akkor is, mikor az új felismerések esetleg meghaladták Schorske téziseit. Hanák Péter művelődéstörténész például az osztrák és a magyar szecessziót összevető tanulmányában arra jutott, hogy a hagyomány válsága és a kulturális forrongás egyetemes európai jelenség volt, ezért „a századvégi kulturális felvirágzást nem lehet a Monarchia bomlástermékének tekintetni”. A különbségeket inkább a társadalmi struktúrában és a „szellemi alkatban” látta: Budapest megkésettségének tudható be, hogy itt akkor „lobbant fel még egyszer a liberalizmus fénye”, amikor Bécsben már a német nacionalizmus vált uralkodó eszmévé. A birodalom nyugati felében az 1866-os porosz–osztrák háború veszteségélménye és a német egység feletti kontroll elvesztése, a keleti felében pedig ennek következménye, az 1867-es kiegyezés sikerélménye indított meg elhúzódó társadalmi változásokat. Ám végső soron mindkét folyamat a századvégi virágzást segítette.
Ex libris - Mabel Böhler, Karl Fischer-Köystrand, 1910-es évek, Bécs
„Az osztrák-német középrétegek (…) nacionalista alapon is és szociális indítékból is szembefordultak az állampatrióta, liberális nagypolgársággal” – írja Hanák Péter. Ezzel magyarázza, hogy a bécsi alkotó értelmiség, amely semmilyen szélsőséges eszmével nem tudott azonosulni, végül nem látott más kiutat, mint a kivonulást, vagyis (eredeti jelentésében) a tág értelemben vett szecessziót. A felemelkedő magyar polgári értelmiségnek ezzel szemben nem volt honnan kivonulnia, hiszen sosem volt tényleges részese a politikai hatalomnak. Számukra ezért a magyar identitás vált a társadalmi integráció alapfeltételévé. Az új magyar kultúra központi témájává az ország elmaradottsága, a kirívó szociális igazságtalanság vált. A polgári értelmiség célja ezzel összefüggésben a bevonulás, a közéleti részvétel lett – ők tehát nem a formanyelvéért, hanem lázító szelleméért rajongták a szecessziót.
Enteriőrfotó - I. Ferenc József király az Országos Magyar Iparművészeti Múzeum és Iskola zárókőletételi ünnepségén, 1896. október 25-én, Weinwurm Antal fényképész, 1896
Hogyan kapcsolódik mindez Ferenc József személyes ízléséhez? A művészet modernizációját alakító társadalmi rétegek Bécsben és Budapesten is a soknemzetiségű Monarchia nyertesei közé tartoztak.
A burzsoázia és a polgári értelmiség ugyanis mindkét fővárosban jórészt asszimilált elemekből állt, akik e vezető szerepüket a liberális polgári vívmányoknak, a nemzetiségi jogoknak, az emberek és eszmék szabad áramlásának köszönhették. „A XIX.-XX. század fordulójára Bécs és Budapest igazi kulturális olvasztótégellyé vált” – mutat rá esszéjében Gerő András történész, utalva arra, hogy a Monarchia a civilizatorikus áttörés, a polgári életforma megszilárdulásának kora volt. Más kérdés, hogy az asszimiláció a társadalom szintjén nem, csak a kultúra terén valósulhatott meg. Ahogy Gerő írja, a Schorske–Hanák-féle megközelítéssel szemben – amely a Monarchia magaskulturális teljesítményét hangsúlyozta – ma már sajátos kettősségben látjuk ezt a felfutást. Ugyanezekben az olvasztótégelyekben (legalábbis Bécsben) született meg ugyanis a nácizmus tömegkulturális előképe is.
Akár értékelte a modernizmust, akár nem, Ferenc József olyan korban uralkodott, amikor a kultúra és az oktatás minősége presztízskérdéssé vált. Ekkor, a világkiállítások idejében, a nemzetek nemcsak technikai fejlettségüket és iparukat, hanem kulturális teljesítményüket is összemérték. Ebben az értelemben a császár feltétlenül támaszkodhatott arra a kozmopolita polgárságra, amelyet a Monarchia „termelt ki”, és akiknek a századvégi kulturális virágzást köszönhette. „A nemzetek feletti modern művészet alkalmas lehet arra, hogy Ausztria büszkesége legyen, s mint ilyen, erősítse a birodalom népeinek közös kulturális identitását” – írja Szívós Erika történész társadalomtörténeti munkájában, ezzel magyarázva, hogy a szecesszió támogatása miért tűnt kézenfekvőnek a nemzetiségi konfliktusoktól terhelt osztrák politikában. Hozzájuk hasonlóan a magyar kultúrpolitikusok is hamar felismerték „a modern felfogást és a nemzeti jelleget egyesíteni kívánó stílus” értékeit. A szecesszió így a század elején itt is államilag támogatott irányzattá vált.
Függő - násfa formájú, Tarján (Huber) Oszkár, 1900 körül, Budapest
Ennél forradalmibb kép él bennünk a művészellenzékről, a szakadár művészeti egyesületekről? „Valóban létezett konfliktus az udvar, a kultuszminisztérium és az újítók között, ami hozzájárult a lázadó művészet toposzának kialakulásához” – írja Szívós Erika. Ugyanakkor a kulturális mecenatúra 19-20. századi változásait elemezve arra jut, hogy felesleges eltúlozni e mozgalmak radikalizmusát.
A 19. században a hagyományos mecénások szerepét a művészeti akadémiák vették át. Erről, tehát az állami támogatásról való lemondást a szabad műpiac kialakulása ösztönözte, miután a polgári műveltségeszmény részévé vált a művészetkultusz, és jelentős társadalmi igény mutatkozott az alkotások iránt. A historizáló akadémizmustól való elfordulást nemcsak ízlés- és értékrendbeli különbségek, illetve az újítók elutasítottsága motiválták, hanem a jobb érvényesülés szándéka is, az alternatív kiállítási és értékesítési lehetőségek iránti igény.
Szövött kép - I. Ferenc József osztrák és II. Vilmos német császár képmásával, 1914, Ausztria
A berlini modernizmussal szemben, amely a fiatal és harcias II. Vilmos ellenszenve, valamint a konzervatív közvélemény elutasítása miatt erősen átpolitizálódott, a századvégi Monarchia művészete szabadabban fejlődhetett Ferenc József nyilvánosan semleges, legalábbis nem elkötelezett álláspontja mellett. A császártól távol állt, hogy művészeti kérdésekbe avatkozzon, és erre meg is volt minden oka. Az uralkodó szava – és ízlése – ugyanis törtvény, legalábbis a közvélemény így értelmezte, s konzervatizmusa igencsak befolyásolta a művészeti érvényesülés lehetőségeit Bécsben. Sok más mellett erre volt visszavezethető például Verdi, Wagner vagy ifj. Johann Strauss a vártnál mérsékeltebb fogadtatása és késleltetett elismerése. Ha már a „keringőkirálynál” tartunk, érdemes felidézni, hogy Ferenc József a bécsi Operaház építésekor személyesen is megtapasztalta, milyen tragédiákhoz vezethet, ha művészeti kérdésekben megnyilvánul.
A bécsi városfejlődés fontos mozzanata volt a történelmi központot körülfogó városfalak lebontása, valamint helyükön a Ringstraße historizáló épületsorának kialakítása. A két folyamat az 1860-as években már párhuzamosan zajlott, így történhetett, hogy a régi védművek körüli feltöltés a vártnál magasabb, az épülő Operaház pedig ennek megfelelően alacsonyabb lett – „süllyedő ládára”, esetleg „szunyókáló elefántra” emlékeztetve a kritikusokat. A császár is osztotta nézeteiket, úgy vélte, az épület valóban túl mélyen fekszik – ám szavai sajnos visszajutottak a tervezőkhöz. Az egyikük, Eduard van der Nüll, röviddel később öngyilkos lett, másikuk, August von Sicardsburg pedig szívrohamban hunyt el – ami igencsak józanságra intette a fiatal uralkodót. Az anekdota szerint ezután, ha kiállításokon vagy megnyitókon vett részt, véleményét egyetlen tömör mondatra korlátozta: „Nagyon szép volt, nagyon tetszett”. Ez a semleges hozzáállás később a modernistákkal szemben is visszafogta valamelyest a konzervatív kritikusokat. Persze nem minden esetben.
Ex libris - Vereinigung Bildender Künstler Österreichs Secession, Gustav Klimt, 1900 - 1903
Szemléletes példa erre a Klimt-affér. 1894-ben a bécsi egyetem megbízást adott Gustav Klimtnek, az elismert és ekkor még szalonképes festőnek a filozófia, az orvostudomány és az igazságszolgáltatás allegorikus alakjait bemutató freskósorozatra. Hamarosan azonban Bécset is bevette a keresztény-szociális mozgalom, s a közakarat előtt meghajolva Ferenc József kénytelen volt Karl Luegert, egy hírhedten antiszemita politikust polgármesternek kinevezni. Mikor Klimt, már a Sezession alapítójaként, bemutatta a vázlatokat, az egyetem nem merte vállalni a konfliktust a közvéleménnyel, ezért visszavonta a megrendelést. Ellenpontként álljon itt Adolf Loos osztrák építész esete, aki a Michaelerplatzon, a Hofburg belvárosi kapujával szemben felépíthette híres üzletházát 1911-ben, amely éppen radikális dísztelenségével váltott ki közbotrányt. A legenda szerint Ferenc József ugyan nem használta többé a palota e kijáratát, de a Loos-ház felhúzásába beleegyezett – enélkül nem is igen épülhetett volna meg ilyen jelképes helyen. Ez sokat elmond a korról.
Festmény - az Országos Iparművészeti Múzeum és Iskola távlati képe a zárókő letételének ünnepén, Mirkovszky Géza, 1896
Ha hazai példákat keresünk Ferenc József és a szecesszió kapcsolatára, nem kell messzire merészkednünk, elég a Lechner Ödön tervezte Üllői úti palotára gondolni. A millenniumi rendezvényekre készülve sikerült annyira felgyorsítani az Iparművészeti Múzeum építését, hogy az ünnepségsorozat zárása előtt néhány nappal Ferenc József már átadhatta a félkész palotát. Az 1896. október 25-én, délelőtt 11 órakor kezdődő zárókőletételi ceremónián a császár meghallgatta a köszöntőket, Zsolnay Vilmos erre az alkalomra készített dísztollával aláírta az építéstörténeti okmányokat, majd megtekintette a palotát, s délre vissza is ért a budai Várba. Sietve távozott tehát, de teljesítette kötelességét: a magyar állameszmény ünnepén felavatta a magyar műipar fejlődését hirdető, a magyar szecesszió ikonikus épületének számító Iparművészeti Múzeumot. Hogy aztán az összeverődött vasárnapi tömeg a császár távozása után áttörje a rendőrkordonokat, s a hivatalos megnyitó előtt egy évvel birtokba vegye az épületet.
Mennyire tekinthető korhűnek Ferenc József látogatása a Ráth György-villában? Hogyan fogadhatta volna a szecesszió korának válogatott alkotásait, ha már akkor ez lett volna századfordulós kincseink kiállítóhelye? „Es war sehr schön, es hat mich sehr gefreut” – jó szokásához híven sietős távozása előtt ezzel a tömör mondattal kommentálta volna a látottakat Ráth György özvegyének. Mert mindez mégiscsak az ő hanyatló Monarchiájának messze földön híres kulturális terméke volt, akár szerette, akár nem.
