Lechner Ödön és Pártos Gyula tervei alapján, erőltetett menetben épült az Iparművészeti Múzeum Üllői úti, ikonikus főépülete. Bár megvalósításában akadtak kompromisszumok, az eredmény építészettörténeti jelentőségű lett, amelyre máig büszkék lehetünk.

1890-ben titkos pályázatot írt ki a kormány az Iparművészeti Múzeum és az Iparművészeti Tanoda közös épületére. Lechner Ödön és Pártos Gyula Keletre magyar! jeligéjű nyertes tervsorozata, illetve ami hosszas vitákat követően, az 1893-ban indult építkezésen megvalósult abból, izgalmas képet fest a századvég művészetéről. Lechner úgy teremtette meg az épülettel a sajátosan magyar, nemzeti építészeti formanyelvet, hogy ahhoz egyaránt merített a perzsa, az indiai és a nyugati művészetből, illetve a hazai folklórból. A helyi kultúrákra támaszkodó brit gyarmati építészet irányította figyelmét saját népművészetünkre, s tanulmányai a keleti népek rokon világába vezették tovább – itt talált példákat a népies elemek építészeti alkalmazására. Magyaros ornamentikájú kerámiaburkolatával, színes kupolájával, keleties árkádsorokkal övezett üvegcsarnokával ettől lett az európai szecesszió különleges példája a múzeumépület. Funkció és művészi színvonalon megformált tömeg, egyéni díszítési forma a legkorszerűbb technológiával ötvözve – saját épületük lett a példája az alapítók törekvéseinek.

Átadását azonban korán, még az első kapavágás előtt betervezték az 1896-os millenniumi ünnepségek eseményei közé, s építőit a költségvetés is szorította – Lechnerék többször kényszerültek a palota újratervezésére. A munkálatok megkezdése előtt például lemondott a kormány a Néprajzi Múzeum befogadásáról, amelyet ekkor még egy épületben szándékoztak elhelyezni az Iparművészetivel, később a négyemeletesre tervezett palota két felső szintjétől és a berendezés gazdagságától tekintettek el a megrendelők – bár ez utóbbira így sem lehetett panasz. S ugyan az eredeti dokumentáció még egy négyhomlokzatos, zárt udvaros elképzelést mutatott be, a palota bal hátsó (Hőgyes utcai) sarokszakaszának megépítése elmaradt, cserébe legalább a Zsolnay-gyár homlokzati díszítéséről, a pirogránit burkolatról nem kellett lemondani.

 

Erőltetett menet

A múzeum építéséről kivételesen gazdag forrásokkal rendelkezünk. Tudjuk például, hogy a Zsolnay csak úgy tudta vállalni a burkolat, a mázas tetőcserepek és a díszítmények megrendelését, hogy a szűkre szabott határidőt új égetőkemencék felállításával ellensúlyozta. Lechner a gerinc- és csúcsdíszeket, az ablakkereteket, a párkányokat nemcsak füzetlapnyi vázlatokon, hanem 1:1-es léptékű, több négyzetméteres lapokon is megrajzolta – ilyen tervrajzokat máig őrzünk. Az 1893 őszén indult munkálatok első 168 napjáról még az építkezés napi jelentései is fennmaradtak – ebből derül ki, hogy gyakran éjszaka is dolgoztak a mesteremberek. Már az alapozásnál a tervezettnél mintegy másfél méterrel mélyebbre kellett ásni a teherbíró talajig, de sok gondot okozott az állandó szivattyúzás is. A több mint 350 fennmaradt kiviteli rajz, statikai és gépészeti terv az építkezés szinte minden részletébe betekintést ad. A folyamatot még fotókon is követhetjük, hiszen Weinwurm Antal fényképész az épület ünnepélyes átadása mellett már a munkálatok néhány fázisát is megörökítette 1894-től. Ami viharos tempóban zajlott, hiszen a palota falkoronája már ez év végére elkészült.

1895-ben döntöttek a homlokzati díszítésről – az építészek elszántan lobbiztak a drága pirogránit burkolatért. Ahogy Ács Piroska a múzeum születéséről szóló tanulmányában írja: „a rigorózus »pénzügyi ellenőri« hozzáálláson végül diadalmaskodott a kultuszminiszteri lelkület”. A Zsolnay épületkerámiája a hazai ipar fejlettségéről árulkodott, nem maradhatott le az Iparművészeti Múzeum épületről. A párhuzamosan zajló iparosmunkák összehangolása azonban döcögősen haladt, ezért Wlassics Gyula közoktatásügyi miniszter Fittler Kamill személyében biztost nevezett ki az építési bizottság mellé. Az épületkerámiára korábban nagyvonalúan igent mondó miniszter a belső berendezésen spóroltatta meg az elszabaduló költségeket az építtetőkkel, s bár a szoros határidő is indokolhatta, állítólag még az épület Hőgyes utcai sarokszakasza is anyagi okokból maradt csonka.

Az elfoglalt múzeum

Az építkezés csúszása miatt a tervezett ünnepélyes zárókőletételi ceremóniát kétszer is el kellett halasztani, végül az 1896-os ünnepségsorozat zárása előtt néhány nappal, 1896. október 25-én avatta fel Ferenc József császár a palotát – bár a villanyszerelés, a belső festés és a berendezés még ekkor is hiányos volt. Az építéstörténetet tömören felvázoló okmányt azzal a tollal írta alá, amelyet Zsolnay Vilmos ajándékozott az alkalomra, és egy írókészlet része volt.

A császár máskülönben nem igazán kedvelte a szecessziót, állítólag alig negyven percet tartózkodott csak az épületben: a délelőtt 11 órakor kezdődő ünnepségen meghallgatta a köszöntőket, megtekintette a palotát, s délre vissza is ért a budai Várba. Halasi Andor memoárkötete szerint a vasárnapi ünnepséget ugyanakkor hatalmas tömeg követte az épület előtt, s miután Ferenc József fogata kigördült az Üllői útról, áttörték a rendőri kordonokat, és bezúdultak az előterébe, tolongva szemlélték a palotát.

Ráth György a ceremóniát követően felmentését kérte főigazgatói tisztsége alól, így az intézmény ügyeinek vezetése már teljes egészében Radisics Jenőre maradt. Az átadás után még bő egy évig dolgoztak a múzeum belső terein, amely – immár hivatalosan is – 1897. november 20-án nyitotta meg kapuit a nagyközönség előtt.

 

Az cikk eredetileg az Iparkodunk című bookazinban jelent meg 2024-ben. A “zárva élő” múzeumunkról szóló kiadvány a Ráth György-villában megvásárolható.