Hogyan lehetsz úgy a város része, hogy közben magad is viseled a mintáit?
Szalma Ágnes iparművész olyan női kiegészítőket tervez, amelyek amellett, hogy rendkívül mutatósak, egy másik művészeti ág, az építészet remekeit is beemeli alkotásaiba.
A századfordulón épült Zsolnay épületek tetőmintái játékosan, színesen és bámulatba ejtő bravúrossággal köszönnek vissza munkáin. Az Iparművészeti Múzeum épülete sem maradt ki az inspiráló épületek sorából, ennek kapcsán kérdeztük nem a mindennapi kiegészítőkről.

IMM: Elmeséled hogyan lett a 'tetőből táska'? Sokat kísérleteztél?
Szalma Ágnes: Mindig a felületdíszítő technikák érdekeltek, de egyúttal a szerkezet is, a geometriai játékok is fontosak a táskáimban. A bőrbatikolással kezdtem az Iparművészeti Főiskolán (ma Moholy-Nagy Művészeti Egyetem), közben kutakodtam motívumok után a múzeum épületében és a gyűjteményben is. Úgy fogalmaztam meg magamnak, hogy a tető befed, megóv, beburkol, a táska becsomagol, megőriz, bezár: mindkettő szeparál valamit a körülötte levő világból. Ezt a projektet magamnak találtam ki, a kerámiához, a szecesszióhoz és az építészethez való vonzódásom jegyében. Kerestem hozzá a bőrös technikát, ez a kísérletezés része, hisz mindent egyedileg készítek.

Még mindig kutatom a tetőcserép mintázatokat, gyűjtöm időben és térben, messzire vezet az eredete. De Lechner, Zsolnay és a kortársaik a közvetlen közelünkben is megmutatják ezeknek a szépségét, csak túl magasra kerültek, néhány lentről nem is látható.

IMM: A táskáid már maguk is műalkotások, ehhez kapcsolódik az ikonikus épületek által hozzáadott eszmei érték. Vannak visszatérő vásárlóid, akik pont ezen érték miatt keresik a termékeid?

SZ.Á.:Igen, ha valaki az ikonikus épületek közül valamelyikben dolgozik vagy dolgozott például, az már nyert ügy, vagy jószívvel kapna ajándékba egy ilyen táskát, vagy megveszi, megrendeli magának.

IMM: Tulajdonképpen elmondható, hogy amikor az iparművészeti vásárokon ránéznek a táskáidra az érdeklődők, rögtön felismerik az épületeket, a Zsolnay tetőcserép mintázatokat?
SZ.Á.: Pont ez volt a célom, az ’aha-élmény’ a vásárlóim szemében, amikor megtorpannak a vásárban az asztalom előtt, és leesik nekik, hogy honnan is az inspiráció.

IMM: Készítesz egyedi megrendeléseket is?
Sz.Á.:Igen, folyamatosan. Ezt szeretem, mert a személyes kontaktus, az egymásra hangolódás nagyon sok pluszt ad a tárgyaknak.

IMM: Hogyan írnád le a saját stílusodat három szóban?
Sz.Á.: Kézműves, intuitív, elgondolkodtató.

IMM: Alkotásaiddal élesen elhatárolódsz a mai gyorsan előállított és gyorsan fogyasztható tucatáruk világától. Beavatsz minket abba, hogy mondjuk a fast fashion termékekkel szemben te mennyit dolgozol egy-egy darabon?
Sz.Á.: Nem én vagyok az egyetlen iparművész, aki ezt az utat választotta, egyedileg, sok munkával létrehozva tárgyakat. Én telefonálni, beszélgetni sem tudok varrás közben, koncentrálnom kell, mert tulajdonképpen mindig prototípust alkotok, maximum egy-egy sikerültebb darabból több változatot, vagy újratervezett darabot készítek. Több hétre vállalok rendelést, és nagyra becsülöm a türelmes vásárlókat. Mivel több lábon állok, egész pályafutásom alatt nagyon be kellett osztanom az időmet, nem nagyon van üresjárat az életemben.

IMM: Az Iparművészeti Múzeum textil-és viselet gyűjteményében öt táskád őrizzük. Ezek jelentősen mások színben, mint a mostani alkotásaid, de formabontó kialakításukban ugyanúgy meglepőek és izgalmasak, mint a mostani munkáid. Mi inspirál?
SZ.Á.: 2005-ben Kozma Lajos kézműves iparművészeti ösztöndíjasként készített tárgyaimból vásárolt a múzeum, ami nagy megtiszteltetés, mert egyfajta halhatatlanságot jelent. A Wiener Werkstätte-ben gyökerező vonalritmusos díszítés és a geometrikus játékokra épülő formaalakítás volt akkoriban, ami izgatott, az ösztöndíj pedig lehetőséget teremtett friss diplomásként a gondolkodó alkotásra. Már akkor sem a piaci eladhatóság, hanem az autonóm tárgykészítés és a kultúrtörténeti üzenet volt fontosabb számomra.
Hiszek abban, hogy egy alkotónak vannak korszakaién mára tényleg kiszínesedtem, a decens eleganciából kinőtt valami dekoratív, már-már túl színes, harsányabb portfólió. Most úgy néz ki, ez sem fogja kifutni a maximumot a piacon, a gyárthatóság korlátai miatt, megmarad exkluzív kategóriának, de ezért nem bánkódom. A megfelelő helyeken, rangos hazai textiles és nemzetközi MMA kiállítások állandó szereplője vagyok, ez az erkölcsi siker, az egyedi vásárlók és megrendelések pedig mindig adnak annyi anyagi megbecsülést számomra, amennyi kell.

IMM: Tanítasz is, milyen tanácsot adnál azoknak, akik kézműves vagy iparművész pályára készülnek?
Sz.Á: Mindig több lábon kell állni, hogy ne legyen kiszolgáltatva az alkotó a piacnak. Választani kell, hogy alkotni szeretnék, vagy eladni és tanácsos a lehető legjobban edukálódni mindkét területen, szakmailag is és a marketingben is. Egy biztos, a munka iránti alázat nélkül nem lesz hiteles a végeredmény.

IMM: Melyik munkafázist szereted a legjobban, és melyiket találod a legnagyobb kihívásnak?
Sz.Á: A tervezéstől az anyagválasztáson át az összeállításig mindegyik izgalmas, és folyton döntések elé állít. Persze vannak zsákutcák is. A mintázatos, pikkelyes felület elkészítése, főleg, ha terjedelmes, figyelmet, türelmet igényel. A kész tárgy dokumentálása, fotózása a legjobb, mert olyan, mint amikor hátralépsz kettőt, és onnan nézed meg a tanulmányrajzodat. A részletekből összeáll minden, és több pozícióból tudom megmutatni, mit tud a táska.

IMM: Fontos számodra a fenntarthatóság?
SZ.Á.:Bőrből dolgozom, tartós, javítható, gondozható, nem szezonális divatcikkeket készítek.

IMM: Mi volt eddig a legemlékezetesebb visszajelzés, amit egy vásárlódtól kaptál?
SZ.Á.: Egy barátomnak 35 éve készítettem egy „taxis brifkót”, sokrekeszes pénztárcát, ami mostanában előkerült nála. Olyan hosszan, szeretettel írt róla, a kecskebőr éréséről, a tárgy és az ő életszakasza összefonódásáról, a mintául szolgáló békebeli klasszikus tárcák értékeinek a tovább éléséről az én tárgyamban, hogy meghatódtam. Egy másik szomorúbb, és meghatóbb történet, még az Iparművészeti Múzeum épületében rendezett karácsonyi vásáron történt: egy férfi az asztalomnál válogatva elmondta, hogy a betegsége miatt ő már nem lesz hosszú életű, de azért vásárol tőlem, mert szeretné, ha a gyerekei örökölnének egy tárgyat - ez egy batikolt levéltárca volt - a műhelyemből, mert pontosan érti annak üzenetét.

IMM: Te még sokat állítottál ki a főépületben, amelynek a motívumait is szívesen használod a tárgyaidon. Hogyan értékeled az épületrekonstrukció szóló ígéreteket, vagy éppen azt, hogy a Zsolnay-mintás táskáidnak ma éppen ez, egy régóta halogatott felújítás reménye ad különös aktualitást?

Sz.Á.: Amikor elkezdtem ezt a projektemet, még szikrája sem volt a reménynek, hogy valami megmozdul ez ügyben. Tekinthetjük azért állásfoglalásnak, hiszen az épület ügye minden esetben szóba kerül a vásárlókkal való találkozásaim alkalmával. Amúgy itt hosszú évek alatt fog bármi érdemleges történni, az persze mindenképpen szívmelengető, hogy a köztudatban már létezik ez a probléma, nem csak az érintett múzeumi berkekben hallatszik a segélykiáltás, lásd a Főnix projekt megmozdulásait. A megnyitóra majd biztos, hogy egy ilyen táskámmal a hátamon fogok megérkezni.