Színekre hangolva című kiállításunk nem csupán a múzeum gyűjteményének darabjait mutatja be új nézőpontból, de tanulságos adalékokkal szolgál az intézmény történetéhez, az idő és a környezet műtárgyakra gyakorolt hatásához, valamint a muzeológiai szemléletmód változásaihoz is. Erre az egyik legérdekesebb, mai szemmel nézve igencsak meghökkentő példa egy kék selyemszövettel áthúzott XVI. Lajos-stílusú francia karosszék, valamint annak az ugyancsak 18. századi leánykaruhának a töredékei, amelynek anyagát a karosszék javításához felhasználták.
A szék és a ruha egymástól függetlenül jutott a gyűjteménybe. Előbbit a múzeum még 1893-ban vásárolta Laurent Perdreau párizsi műkereskedőtől, ám eredeti kárpitja már akkor is hiányzott. A ruha Delhaes István (1845–1901) hagyatékából került a múzeumba, erősen sérült és hiányos állapotban, ezért nem volt kiállítható. Amikor 1926 körül az Iparművészeti Múzeum állandó kiállítását újrarendezték és két, 18. századi francia bútorokat bemutató enteriőr-rekonstrukcióval bővítették, a karosszéket – több más korabeli francia bútorral együtt – restaurálták és újrakárpitozták, hogy azokat kiállíthassák az újonnan kialakított „kis francia szobában”. A karosszék ülőpárnáját, valamint hát- és kartámláit az említett kék selyemruhából kivágott szövetdarabokkal vonták be. A karosszék ettől kezdve évtizedeken keresztül szerepelt a múzeum különböző állandó és időszaki kiállításain, és huzata a napfény UV-sugárzásának hatására erőteljesen megfakult. A ruha további töredékei azonban mindeddig nem szerepeltek kiállításon, ezért a műtárgyraktár biztonságában, a fénytől elzárva sokkal inkább megőrizték eredeti színüket.
E tárgyak sorsa – bármily abszurdnak tűnik – korántsem tekinthető egyedi esetnek. Hasonló eljárásra más hazai és külföldi gyűjtemények anyagában is találunk példákat. A fent említett karosszékkel egy időben az Iparművészeti Múzeum további két francia rokokó karosszékét és egy kanapét is új bútorhuzattal egészítették ki. Valamennyi esetben olyan egykorú szövetdarabokat használtak fel, amelyek a Delhaes-hagyatékból származtak.
A bécsi akadémián tanult és a maga korában igen sikeres festőművészként, valamint a Liechtenstein-képtár restaurátoraként Bécsben élő és dolgozó Delhaes István izgalmas alakja a hazai műgyűjtés történetének. Rendkívül gazdag és sokszínű gyűjteményét, metszeteket, könyveket és iparművészeti tárgyakat, végrendeletében a magyarországi közgyűjteményekre hagyta. Hagyatékában szép számmal találhatóak olyan, más gyűjtők által kevésbé értékesnek ítélt apróságok, faragott képkeret-töredékek, bútor- és ajtóveretek, valamint sokszor hiányos ruha- és szövetdarabok, amelyek technika- és kultúrtörténeti szempontból ma már különösen érdekesek. Delhaes gyűjtőszenvedélyét alighanem gyakorlati megfontolások is motiválták: történelmi képek festőjeként e régi tárgyakra mintaként tekinthetett saját műveinek megalkotásakor. (Horváth Hilda: Iparművészeti kincsek Magyarországon. Tisztelet az adományozónak. Budapest, 2000. pp. 38–39.) Az általa drapériaként használt 18. századi szövetek néhány évtizeddel később jó szolgálatot tettek a rokokó bútorok restaurálásán dolgozó múzeumi munkatársaknak. Ám, akárcsak a bevezetőben említett szék és a leánykaruha esetében, a kiállításokon több alkalommal bemutatott bútorokat és a raktárban őrzött szöveteket összevetve látványosan mutatkozik meg a fény bizonyos színezékekre gyakorolt roncsoló hatása.
Hogy e gyakorlat mennyire elterjedt lehetett a 20. század első felében, arra egy a New York-i Metropolitan Museumban őrzött, szintén 18. századi francia női ruha és annak töredékei szolgálhatnak illusztrációként, amelyek Robert Lehman (1891–1969) gyűjteményével együtt kerültek a múzeumba (ld. itt). A sérült és hiányos selyemruha anyagából kivágott mintegy 25 kisebb szövetdarab egykor három egyforma karosszék huzataként szolgált. (Christa C. Mayer Thurman: The Robert Lehman Collection XIV. European Textiles. New York – Princeton, 2001. pp. 228–229.) Másfelől tudható, hogy a koppenhágai Kunstindustrimuseet gyűjteménye számára is tudatosan, azzal a szándékkal vásároltak rokokó ruhákat, hogy azokból bútorkárpitokat készítsenek. (Kirsten Toftegaard: Collecting Practice: Designmuseum Danmark. In: Fashion and Museums: Theory and Practice. Ed. by Marie Riegels Melchior – Birgitta Svensson. London – New Delhi – New York – Sydney, 2014. p. 143)
S.B.
