Vajtartó és hűtőedények fedéllel - Házgyári konyhaprogram-prototípus, Rénes György témavezető tervező, Salgótarjáni Öblösüveggyár, 1974 – 1975, Salgótarján
Lehetett volna mit szépíteni a szocializmuson? A 60-as évek végének kimagasló tehetségű designere tett rá pár kísérletet, az általa megálmodott panelprogram mégis kudarcra volt ítélve. Ezúttal Borz Kováts Sándorról és a Házgyári konyhaprogramról mesélünk!
Mély tál és mélytányérok (készlet része) - Házgyári konyhaprogram-prototípus dekorral, Ambrus Éva keramikus tervező, Péreli Zsuzsa dekortervező, Zsótér László dekortervező, FIM Alföldi Porcelángyár, 1974 – 1975, Hódmezővásárhely
„Az összegyűjtött információk alapján sikerült észszerűsíteni a konyhát. (...) A svéd háziasszonyoknak nem kell többé Kongóba gyalogolniuk egy évnyi főzés alatt. Észak-Olaszországig is elegendő lesz” – magyarázta felméréseik hasznát egy otthonkutató intézet munkatársa a Dalok a konyhából című 2003-as filmszatírában, mielőtt tudományos céllal megfigyelőket küldene magányos norvég férfiak konyháiba is. Aki látta a filmet, annak biztosan kitörölhetetlen emlék maradt a morcos alanyaikat kakasülőkről tanulmányozó kutatók látványa... Hasonlóan abszurd élményben lehetett része azoknak a magyar családoknak is 1973–74-ben, akikhez az újpalotai, a kelenföldi és az óbudai lakótelepeken kopogtattak be a magyar otthonkutatók – vagyis a Házgyári konyhaprogram munkatársai – felméréseket készíteni. A helyszíni felvételek a zsúfolt, igénytelen főzőfülkékről legalábbis arról tanúskodnak, nem igazán számítottak látogatókra az alanyok. S ha mégis, nem lett volna hova eltakarítaniuk a „lomokat” az alig 5-8 négyzetméteres, gyakran ablaktalan helyiségekben – ahol svéd társaikkal ellentétben tyúklépésben botladozhattak csak a magyar háziasszonyok.
Nyeles lábas fedővel - Házgyári konyhaprogram-prototípus, Ásztai Csaba témavezető tervező, Soltész György témavezető tervező, Lampart Zománcipari Művek, 1975, Bonyhád
Mert aki 70 lakótelepi lakást tanulmányozott a 70-es években, az lényegében a fél országot ismerte – a világháborúk és a társadalmi átalakulás okozta lakhatási válságból ugyanis a gyors és olcsó panel jelentette a kiutat. Szovjet házgyári technológiával felhúzott egyentelepek nőttek ki a pusztából szűk három évtized alatt, típuslakások százezreivel – a magyarok ötöde máig ilyenekben él. Ezeket az átgondolatlan, konstrukciós hibáktól terhelt élettereket igyekeztek – a konyhával kezdve a sort – élhetővé tenni az 1972-ben indult kísérlettel. „A házgyári konyhák működését szociológiai vizsgálatokkal mérték fel és elemezték, ezek után megtervezték a konyhában végzett munkafolyamatokat, azok tér- és tárgyszükségletével együtt, melyekhez pontos funkciósémákat készítettek, továbbá kapcsolatokat építettek ki az ipar és a kereskedelem képviselőivel, hogy a létrejövő prototípusok tömegtermékként gyártásba és forgalomba kerülhessenek” – írta munkatársunk, Novák Piroska a négyéves projekt emlékeit gyűjtő válogatás bevezetőjében.
Variálható háztartási edénykészlet, Semsey Gabriella keramikus tervező, Minya Mária keramikus tervező, FIM Gránit Csiszolókorong- és Kőedénygyár, 1975 – 1977, Budapest
A program ugyan a rendszerelvű tervezés első példájaként, a hazai design legjelentősebb vállalkozásaként vonult be a történelembe, eredményét tekintve mégis kísérlet maradt. Az ekkor született, egymásba illeszthető virágmintás lábasok, a magyar „jénai” tálak vagy a minden háztartás kötelező kellékének számító üveg almareszelők (talán ezért olyan erős a gyomrunk) máig ismerősek lehetnek, hiszen az összecsődített szereplők közül azért akadt, aki felismerte a piaci lehetőséget. Az „összetett és progresszív megoldásra” azonban – ahogy a Hype&Hyper magazin visszatekintésében Mayer Kitti és Novák Piroska megfogalmazta – még nem állt készen a rendszer. A designerek jobbító szándéka kevés volt ahhoz, hogy látványos változás történjen az iparban és a kereskedelemben.
Almareszelő - Házgyári konyhaprogram, Kovács Júlia üvegtervező, Salgótarjáni Öblösüveggyár, 1973 – 1975
A kezdeményezők, Borz Kováts Sándor, Pohárnok Mihály és Soltész György ugyanis az 1972 őszén a Fészek Klubban általuk szervezett, Magyar design (10 kísérlet) című tárlat sikerén felbátorodva igyekeztek demonstrálni a programmal a design szerepét. Mindenekelőtt azt, hogy az új iparművésznemzedék már képes megfelelő módon reagálni a kor fogyasztói igényeire – s ez sikerült is. Példájuk nyomán terjedt el az a ma már magától értetődő szemlélet, hogy a felhasználók szükségleteinek felmérése után érdemes tárgyak és rendszerek tervezésébe fogni. Vadas József művészettörténész visszaemlékezése szerint „a nyolc pályakezdő tervező tárlata döntő szerepet játszott mind a design szónak, mind gyakorlatának meghonosodásában.”
Tűzálló edény fedéllel - tojásfőző pohár - Termover-Házgyári konyhaprogram, Suháné Somkúti Katalin üvegtervező, Karcagi Üveggyár, 1974 – 1975, Karcag
Módszereik még az oktatásba is bekerültek, kézzelfogható eredménye ugyanakkor annyi lett a programnak, amennyit a jóváhagyott tárgyakból a Fővárosi Vas- és Edénybolt Vállalat házgyári konyhaszaküzlete néhány évig forgalmazott. No és persze jobb sorsra érdemes tervek, prototípusok egész sora. A kereteken, a panellakások térrendezésén, a beépített konyhabútorok – nyilván minden szabványtól eltérő – méretezésén nem tudtak változtatni. „Ideig-óráig ezt is lehet: kiszolgálni az adottságokat” – írta fanyalogva a program egyik korabeli kritikusa, Fekete Judit, mondván: a csehszlovák iparművészeti tanácsnak bezzeg sikerült elérnie, hogy már a házgyári típustervek kialakításánál formatervezők bábáskodjanak! Persze, ha mi is hasonló kakasülőről nézzük a korszakot, ahogy az idézett film otthonkutatói, ma már látjuk, hogy a konyhaprogram valójában egyfajta demonstrációvá vált: a változtatás képtelenségének bemutatásával indított el apró változásokat. Nemcsak a design lehetőségeire hívták fel a figyelmet a kezdeményezői, hanem akaratukon kívül szakmájuk szűkös kereteire, kiszolgáltatottságukra is. S erre éppen egyikük, a konyhaprogram induló évében váratlanul elhunyt belsőépítész, Borz Kováts Sándor a legautentikusabb példa.
Karosszék, Borz Kováts Sándor tervező és kivitelező, 1971
„A magyar formatervezés talán még Kozmánál, Kaesznél is nagyobb kaliberű tehetséggel lett szegényebb” – írta róla még 1977-ben Vadas József, nem véletlenül emlegetve fel a nagy elődöket. Hiszen az alapelvet, hogy az épített környezet az emberért van, a lakberendezésnek tehát a lakók igényeit kell szolgálnia, lehetőség olcsón előállítható típusbútorok segítségével – éppen az említettek fogalmazták meg pár évtizeddel korábban. „A bútor számára csupán eszköz, hogy felülemelkedve a tárgyak régióján, az embert a lakás használójává, a lakást pedig az emberi használat terepévé tegye” – értékelte Vadas már azt az 1963-as előadását is, amelyben a lakáskultúra helyzetét vázolta Borz Kovács az Iparművészeti Főiskola hallgatójaként. A kézműves dísztárgyak készítése helyett, amelyeket – megélhetési alternatívaként – az iparművészeti boltokban forgalmazhattak pályatársai, már ekkor a gyáripari designban, „a szériagyártás tervezői munkájában” látta a jövőt. De egy szegedi vargabetű után tanársegédként visszatérve megtapasztalta, hogy nemcsak a nagy gyárakból, hanem a főiskolai oktatásból is hiányzik ez a szemlélet. Bútorterveit pénzügyi nehézségekre hivatkozva a BUBIV dobta vissza, oszlopsoros virágtartóit minden lelkesedésük ellenére sem rendelte meg a FŐKERT – végül is azért alapított saját műhelyt, hogy a gyárak helyett kísérletezzen a tömegtermeléssel.
Asztali lámpa - A Vargánya lámpacsalád része, Borz Kováts Sándor tervező és kivitelező, 1966 – 1968, Budapest
A skandináv design ihlette lámpacsaládjait, élükön a Vargányával, a magyar formatervezés akkori legismertebb termékével, sőt csővázas, golyólábú foteljét és asztalát is (amelyekből szintén termékcsalád lehetett volna) nyugdíjas gépészmérnök édesapja és fémnyomó kisiparosok segítségével készítette Tűzoltó utcai műhelyében. Végső soron csak a hasznára vált, hogy a főiskolai felvételi érdekében gépmunkásként szerzett gyakorlatot a MOM-ban! Alumíniumlemezből nyomott, tíztagú, gombaforma lámpacsaládja hazai alapanyagokból, húszönötféle alkatrész variálásával, azonos belső szerkezettel készült. Olyan egyedi, letisztult formavilággal és ökonomikus konstrukcióval lépett a piacra, amelyhez hasonlóval legközelebb egy évtizeddel később, a Felhő lámpacsaládról elhíresült Opteam csoport kísérletezett. Időtálló formájuk és minőségük miatt Vargányái ma is rendkívül keresettek, radikális újdonságnak számító, üvegszálas műanyag bútoraival ugyanakkor csak a prototípusig jutott – legendás piros foteljét és kerek asztalát maga készítette egy hajóépítő üzemben.
Asztal, Borz Kováts Sándor tervező és kivitelező, 1971, Budapest
A sikerek nem kerülték el a kiállításokon és a megrendelők körében, az egykori normafai Hotel Olimpiát például javarészt az ő Vargányáival világították meg – a Művészeti Alap ugyanakkor nem járult hozzá, hogy alkotóközösség indításával lépjen túl a kisüzemi kereteken. Márpedig, ahogy Vadas fogalmazott – „a kis fészek nem pótolhatja a nagyipart”. Borz Kováts Sándor a dísztárgyakra szorítkozó kortárs iparművészet és a formatervezői szemléletre vak ipari termelés közti senkiföldjén ragadt. S a maga félig kézműves módszerekkel készült kisszériás tárgyai – ezzel pontosan tisztában volt –, nem versenyezhettek a tömegtermeléssel. „A designer élen jár, az ipar lemarad” – foglalta össze tömören a történetet Mayer Kitti is a Hype&Hyper egy újabb cikkében, ahol nemzetközi környezetben vizsgálja Borz PVC bútorait, „tűzpiros Ferrarihoz” hasonlított foteljét, amit kortárs tárgyként emelt be 1972-ben a gyűjteménybe múzeumunk. Mindez nem feltétlenül személyes tragédia, inkább a kor szülte ellentmondás volt – s hogy erre rálássunk, még magasabbra kell másznunk a kakasülőn.
Fotel és asztal, Borz Kováts Sándor tervező és kivitelező, Görgényi Judit / kárpitozás, 1969, Budapest
Az „új gazdasági mechanizmus” néven elhíresült, egyfajta versenyszituációt teremtő hazai reformkísérlet végnapjaiban, s már a prágai tavasz után járunk – a kettő összefügg. Ekkora már nyilvánvalóvá vált, hogy a kommunista rendszer békés elfogadtatása csak az életszínvonal emelésével garantálható, a túlzott reformoktól ugyanakkor a rendszer alapjait félthették a vezetők. E felemás konszolidáció egyik abszurd mellékszála volt, hogy lakásművészeti kiállítások egész során igyekezett vonzó jövőképet felvillantani a 60-as években a kádári rezsim. Olyan lakberendezési mintatárgyak garmadával, amelyek tömegtermelésére a tervutasításos logikában zakatoló üzemek még javarészt alkalmatlanok voltak. Ennek az áramlatnak a végét csípték el a házgyári konyhaprogramosok.
Fazék fedővel - Cora-Házgyári konyhaprogram, Ásztai Csaba témavezető tervező, Soltész György témavezető tervező, Lampart Zománcipari Művek, 1975, Bonyhád
Az 1972 tavaszán a Műcsarnokban bemutatott Edénykultúra kiállítás kapcsán parázslott fel a vita, hogy az ott látott modern edénykészletek miért nem kaphatóak az üzletekben. Erre válaszul született a Magyar design (10 kísérlet) bemutatója, s indult tartalmas beszélgetés a formatervezésről. Sorsszerű, hogy éppen azokban a hetekben, mikor Brezsnyev szovjet pártfőtitkár személyesen követelte Kádár Jánosnál a gazdasági reformok leállítását. S mindeközben, 1973 januárjában, két héttel harmincharmadik születésnapja előtt Borz Kováts Sándor, a magyar design akkori első számú mestere belehalt egy síbaleset szövődményébe – a combjában támadt szarkómába. Társai, Pohárnok és Soltész akkor vágtak bele örökségébe, a közösen tervezett Házgyári konyhaprogramba, amikor nyilvánvalóvá vált, nemhogy a kereskedelmet és az ipart megmozgató reformkísérletre, de még egy egyszerű lábas sorozatgyártására sem lesz nyitott a rendszer. A kortárs kritikákat is így érdemes olvasnunk. A korábban idézett Fekete Judit egy eleve kudarcra ítélt kísérletet korholt – de úgy mutatott rá hibáira, hogy közben a játékteret is felvillantotta, amit befuthatott volna.
Kompótos tálak (kisméretű, készlet része) - Házgyári konyhaprogram-prototípus, Házi Tibor témavezető tervező, Ajkai Üveggyár, 1974 – 1975, Ajka
Ha leszállunk a kakasülőről, hogy közelebb kerüljünk alanyunkhoz – ahogy az cikk elején említett filmben is történik, egy folyton a kiutat kereső, s amiről a „Borz” becenevét is kapta, lelkesítő, izgága és gyors észjárású ember portréja bontakozik ki előttünk. Nemcsak méltatlanul korai halálán múlott, hogy javarészt prototípusokat hagyott maga után, s személyében is a magyar formatervezés példaadó tehetsége – maradt. Ott volt számára a kortárs olasz és skandináv design példája, fejében a korszakos elmélet, kezében az anyag ismerete, s persze támogató pályatársak, család, rajongó tanítványok vették körül. Borz Kováts Sándornak mindene megvolt ahhoz, hogy a design eszközeivel tegye élhetőbbé a hétköznapokat – éppen csak a saját kora volt alapjaiban élhetetlen.
Lámpabúra - Félbemetszett fémbúra, Borz Kováts Sándor tervező és kivitelező, 1968 – 1969, Budapest
---------------------
Május 7-én nyílik az Innovating across Borders: Reflections on the Oeuvre of Sándor Borz Kováts (Határtalan innováció - Borz Kováts Sándor életműve nemzetközi kortársai és fiatal mai tervezők tükrében) című kiállítása a brüsszeli Design Museumban. Ez a kiállítás igyekszik több szempontból is bemutatni Borz Kováts Sándor méltatlanul rövid életét és életművét úgy, hogy a kevés utána maradt tárgyat nemzetközi környezetbe ágyazza, másrészt a számára oly fontos campus, a Moholy Nagy Művészeti Egyetem mai hallgatóinak az életművet feldolgozó munkáján keresztül.
