Vízimádatunk az ember-ősöktől az eredetmondákon át a kortárs vizespalack-fétisig végigkíséri az emberiség történetét. Csapjanak a hullámok közé, hűsöljenek vizes műtárgyakkal!

Egy alig százéves teória, a vízimajom-elmélet szerint ősünk az emberré válás folyamatának egy kritikus szakaszán nem szavannai, hanem vízi életmódot folytatott. Lemászott a fáról és két lábra állt, ahogy azt bármely Flintstones-rajongó óvodás kívülről fújja, ám közben talán egy kiadósat csobbanhatott is. Erre enged következtetni sérülékeny, szőrtelen bőrünk, sós izzadásunk és könnyezésünk, vagy éppen a lélegzetünk visszatartásának képessége, mi több: reflexe. No, és persze a bőrünk alatt található zsírszövet, amely a főemlősök körében egyedülálló, a bálnák ugyanakkor – mert az elmélet atyjának, Sir Alister Hardy zoológusnak ez szúrt szemet – rendelkeznek hasonlóval.

Az elsőre bizarrnak tűnő hipotézis azért lett olyan kedvelt (Csányi Vilmos etológus írta az elméletet bemutató szakkönyv magyar fordításának előszavát), mert logikus magyarázatot ad a hiányzó láncszemre, hogy mikor, s milyen körülmények között válhatott el az ember-ős fejlődési vonala a csimpánzhoz és gorillához vezető ágaktól. Erről a lépésről ugyanis a leletek nem árulkodnak, egy bő hárommillió éves időszakból hiányoznak az értékelhető fosszíliák. Annyi biztos, hogy míg legközelebbi majomrokonaink ki nem állhatják a vizet, addig a legkorábbi emberelődeink igazolhatóan a ragadozók látogatta vízpartokon ütöttek tanyát – ami szavannai növényevők körében meglepő vonás. Konkrét leletek híján tehát legfeljebb vízimádatunk tényét rögzíthetjük, mint az embert emberré tevő vonást, azt, hogy a vízforráshoz való közelség számunkra mindig is többet jelenthetett puszta élettani szükségletnél.

Teremtésmítoszaink őselemeként a víz már univerzális anyaméh képében jelenik meg: formátlan, kifogyhatatlan anyagként, amelyből minden kiemelkedik, és amely idővel mindent visszanyel. Vízből lettünk s vízzé leszünk, ferdíthetnénk az igét, mert bár a Bibliában a teremtő tett megelőzi, a mítoszok többségében mégiscsak a víz az őseredet. Az ókori egyiptomi vallásban a káosz sötét vizéből tűnt elő az első isten, ahogy a sumer teremtésmítosz szerint is az ősvíz szülte a földet és az eget – az írott történelemben egyébként itt, a Gilgames-eposzban bukkan fel először az özönvíz leírása is. Őselemként jelenik meg a víz a brahmanizmus és a hinduizmus szent irataiban, az azték és inka mondákban, s a termékenyítő erejű ősi víz előzi meg a világteremtést a babilóniai teremtéseposzban, a görög mitológiában, vagy példaként a Kalevalában is.

A víz gazdag jelképrendszere egyszerre tükrözi a folyadék tápláló és tisztító jellegét, valamint a természeti körforgásban betöltött szerepét: az egyik legismertebb élet- és szerelemjelkép, amelyre nőies (magzatvíz, ősforrás) és férfias (termékeny eső, pusztító ár) tulajdonságokat egyaránt aggatott az emberi képzelet. A víz a zsidó-keresztény hagyományban is az eredetmítoszokhoz hasonló módon keretezi az életet. Őseredőként szerepel a Teremtés könyvében, az élet forrásaként a paradicsom leírásában, ugyanakkor özönvízként pusztítja a bűnt és zárja tengerbe a kiválasztott nép üldözőit. Szenteltvíz vagy rituális fürdő formájában pedig minden fontos életszakaszban megjelenik, tulajdonképpen a születéstől a halálig kísér. Vegyes jelképrendszerére jó példák a gyűjteményünkben sűrűn előforduló szenteltvíztartók, amelyek a keresztelés motívuma mellett gyakran ábrázolják Szent Veronikát, a jámbor asszonyt is, aki a hagyomány szerint a Golgotára vezető úton törölte le kendőjével Jézus vérző-verítékező arcát.

A víz művészi ábrázolásában sokáig a fent idézett bibliai jelenetek domináltak, s ahogy arra korábban a felhők játékánál utaltunk már, hosszú időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy önmaga szépségéért – így például romantikus vagy impresszionista tájkép elemeként – csodálhassuk a vízfelületet. Legszebb szecessziós dísztárgyaink is gyakorta a vízi élővilágot mutatják be apró részletességgel, hiszen a századforduló művészetfilozófiájában a tünékenység, az átmenetiség ábrázolásához e közeg tipikus és képzelt szereplői, a hajnali kertek, virágok, szitakötők, vagy a középkori legendákból kölcsönzött bestiák, mitikus lények, így például a sellők passzoltak a leginkább. A víztükör játékának látványa, vagy éppen az erre emlékeztető díszítőelemek is ekkor kaptak teret a képzőművészetben.

Az persze már inkább filozófiai, mint művészeti kérdés, hogy létezik-e önálló látványa a víznek. Ehhez azonban egy percre megint vissza kell kanyarodnunk az ősforráshoz. A vizet néző ember tapasztalata ugyanis szintén az eredetmítoszokkal rokonítható: a nyugodt vízfelszínen az ég tükröződik, s a kettő a távolban összeér… A víz az első természetes tükör, amelyben magára ismerhetett az ember, így az önreflexió, az öntudatra ébredés elemi eszköze lehetett. Hullámmozgásának variációi, jellemző mintázatai, fénytörési jelenségei ráadásul olyan szemet kápráztató, illúziókeltő tulajdonságok, amelyek ösztönösen megállásra, szemlélődésre, gondolkodásra késztetnek.

Ez a legkülönösebb a vízben: sem önálló színe, sem önálló formája nincs, a víz maga a folyékony fény. Egyetlen megragadható vizuális tulajdonsága sem sajátja, hiszen hűen vagy torzan, de tükrözi a világot, mely körülveszi. Mégis, színét a nyugalom és a békesség érzetét keltő kék, valamint harmóniát teremtő, pihentető hatású zöld árnyalataival azonosítjuk, s már egy kisded is felismeri a hullámformát, amellyel az egyiptomi hieroglifáktól a mai gyerekrajzokig a vizet ábrázoljuk. Bár minden pillanatban máshogy engedi láttatni magát, a műalkotást néző ember szempontjából a víz, tehát maga a tükröződés mégis fontos strukturáló elem: viszonyítási pont, amelyhez képest felismerjük a dolgok helyét a látványban, s ennek segítségével határozzuk meg saját nézőpontunkat, önmagunkat.

Ha kíváncsiak, tegyenek egy próbát, nézegessenek galériánkban vizes műtárgyakat!

Hallgassák meg vizes zenei válogatásunkat ITT!