Kisplasztika (állatfigura) - Bőgő szarvasbika, Porzellanmanufaktur Nymphenburg, 1900 KÖRÜL, München – Nymphenburg

Az urizáló vadászat sokakat irritálhat, ennek ellenére tény, ősi, szinte vallásos késztetésnek engednek az erdőben prédára leső puskás férfiak. A bőgés- és egyben vadászszezon közepén ezúttal a fővad, a gímszarvas iránti misztikus rajongásról mesélünk – s ígérjük, nálunk ma egyetlen állat sem fog sérülni!

Ősz van. A bikák sutákra, a vadászok trófeákra hajtanak – így megy ez emberemlékezet óta, függetlenül attól, hogy a zsákmányszerzés kényszere hajtja a vadászt, netán született kiváltságának, szerzett vagyonának köszönheti, hogy szarvasűzéssel üthesse el az erdőn az időt. Kényszeríteni sosem kellett az embert: aki és amikor csak tehette, nagyvadra ment. Többezer éves barlangrajzok emlékeztetnek rá világszerte, hogy már a prehisztorikus közösségek életének középpontjában e hatalmas prédák, az őstulkok, a vadlovak, a medvék és a szarvasok álltak – őseink az utóbbiaknak tulajdonítottak nagy jelentőséget. Maga a „szarvas állat” összetétel abból az időszakból eredeztethető, mikor a totemként tisztelt zsákmányállat eredeti nevének kiejtését tabu övezte. A „szarvas” és „farkas” szavakban máig felismerjük ezt az eredetet, míg a „mézevő” értelmű „medvedj” kifejezést szláv nyelvekből voltunk kénytelenek kölcsönözni, hogy körülírjuk vele a medvét, a lovat ellenben a nevén nevezzük – ősi örökség ez az ugor korból.

Cserépkályha - A csodaszarvas legendájának ábrázolásával, Cser Jolán, 1941-1942, Budapest

Az ezredforduló környékén Amerika északnyugati részén, a wisconsini Kickapoo-völgy homokkő barlangjának mélyén fedeztek fel kutatók egy olyan barlangrajz-sorozatot, amely konkrét bizonyítéka szarvas és ember szó szerint élet-halál kérdést jelentő kapcsolatának. A szokványosnak mondható, vadászatot megidéző rajzokon hasukban szarvasborjút hordozó példányok is láthatók – ez vezette el a kutatókat a felismeréshez, miért tűnhetett el a 11. századig itt virágzó civilizáció. A vemhes szarvas a tél végére, a kora tavaszra utal, s az, hogy ekkor vadásztak rájuk, a mérhetetlen kétségbeesés jele lehetett. Az ősi embernek nem volt szüksége vadásznaptárra, enélkül is tudta, mikor érdemes becserkészni a rőtvadat ahhoz, hogy még regenerálódhasson az állomány – a szarvast történetesen a párzási szezonban, szeptemberben. A téli-tavaszi vadászat jelenete annak állít emléket, hogy túlnépesedtek, s felélték az erőforrásaikat, ezért halhatott ki az íjat és nyilat az elsők közt használó, így kifejezetten sikeresen vadászó ún. Effigy domb körüli civilizáció.

Váza - Szarvas, hal és ágmotívumokkal díszítve, Gorka Géza, 1942, Nógrádverőce; Magyarország

A hasonló barlangrajzok, ma úgy gondoljuk, a vadászatot segítő szertartások részét képezhették, de egyúttal túl is mutattak önmagukon. A természetre való szoros ráutaltság eredményeként a vadászathoz „olyan kulturális tényezők kapcsolódtak, mint a vallás és a művészet, amelyek később egyre magasabb szintű hiedelmekké, mitologikus hitrendszerré, végül többrétegű rítussá és képzőművészeti alkotásokká fejlődtek” – fejtegeti Prágai Adrienn művészettörténész a 2021-es Vadászati Kiállításhoz kapcsolódó képzőművészeti tárlat katalógusában. Így érthetőbb, miért töltenek be olyan fontos szerepet a hiedelemben és a művészetben is az egykori zsákmányállatok, különösen a nagyvadak. Az agancsát télen elveszítő, majd tavasszal újranövesztő szarvas szinte minden néphitben a ciklikus újjászületés, a termékenység és a bőség, ezzel együtt a legalapvetőbb természeti erő, a Nap szimbóluma lett. Így van ez a germán és a kelta mitológiában, az eurázsiai nomád népek hiedelmeiben, ahonnét a mi csodaszarvas-mítoszaink is eredeztethetők, s így vált Krisztus-jelképpé is a keresztény szimbolikában.

Terv - A csodaszarvas, a „ Magyar hun mondák” egyik illusztrációja, Helbing Ferenc, 1920, Budapest

Mindezek a hiedelmek úgy égtek rá a „fővad” alakjára (Kékessy László 1925-ös vadászszótára jellemzi így az állatot), mint a máz a fent látható nymphenburgi állatszobor porcelánmasszájába – hiszen a mítoszok, legendák szarvasai bőven többek, mint zsákmányállatok. A hun-magyar eredetmondában szereplő, először Kézai Simon 13. századi gestájában megénekelt csodaszarvas (itt szarvasünő) űzése közben talált új hazára Hunor és Magor. A honfoglalás kori és az Árpád-házi királyok mondáiban megjelenő, ebben az alakjában agancsos állat viszont a hagyomány szerint már templom- és várépítések helyét jelölte ki. A néphagyomány másik változata, a csodafiú-szarvas (a szarvassá változott fiú) esete a szellemi elkülönülés, a választás szabadságának jelképe (például Bartók Cantata Profanájában), s az egyházi példagyűjteményekből ismert Szent Euszták-legenda nyomán Krisztus szimbólumává is vált. Az Ószövetségben a híres 42. zsoltár forrásvízre szomjazó szarvasa a hívő lélek istenkeresésének jelképe, míg a vadászok védőszentje, Szent Hubertusz legendájában már konkrét térítőként jelenik meg az állat, szarvai közt a fénylő fesztülettel – hasonlóan ahhoz, mint a régi regösénekekben, ahol a Nap világított az agancsok között.

Üvegfestmény – Artemisz, Róth Miksa, 1910 KÖRÜL, Budapest

A lényeg, hogy a pogány szarvaskultusz a középkor folyamán hézagmentesen olvadt össze a keresztény szarvas-szimbolikával, sőt, miután újra felfedeztük magunknak az antikvitás kultúráját, a görög-római mitológia zsákmányszerző, egyben a vadont védelmező istennői, Artemisz és Diana történeteinek szarvasképével is. Mindazok a gyönyörű porcelánok, grafikák, szőttesek és üvegfestmények, melyeket gyűjteményünk őriz erről az állatról, nehezen értelmezhetők e háttér nélkül.

Tegyük hozzá, Hunor és Magor csodaszarvasa is jó munkát végzett, mikor a Kárpát-medencébe csábította eleinket. Hiszen ezek a hiedelmek az antikvitás szimbolikáját leszámítva egy olyan korszakban forrtak egybe, mikor a zsákmányszerzési célú vadászatnak még kevés korlátja volt a vadban gazdag területen. Az első vadászatot szabályozó, 1092-es rendelet még csak az ünnepnapokon tiltotta a vadászatot, s egészen a 16. század elejéig, II. Ulászló törvénykezéséig kellett várni, hogy az addigra már rég letelepedett, gazdálkodó életmódot folytató jobbágyoktól megvonják e lehetőséget.

Díszedény - szarvas alakú, Melchior Bayr, 1580 – 1590, Augsburg

Az már a török hódítással, a megritkult vadállománnyal, s a vadaskertek szerepének felértékelődésével magyarázható, hogy – hasonló európai folyamatokkal párhuzamosan – Magyarországon is nemesi előjoggá vált a vadászat, ezt egy 1729-es törtvénycikk rögzítette, de valójában ez a korszak is csak 1848-ig tartott. Igaz, az 1872-es első vadászati törvény földtulajdonhoz, tehát lényegében vagyonhoz kötötte a vadászati jogot. E röpke néhány évszázad is elegendő volt ugyanakkor arra, hogy a vadászat a főúri reprezentáció eszközévé váljon, s ennek megfelelően alakítsa a kapcsolódó művészetet – például a szarvasábrázolást.

Grafikák – szarvasvadászat, Stefano della Bella (1610 - 1664), 17. SZÁZAD KÖZEPE, Firenze

A legkedveltebbek a nagyvadak hajtását és leterítését bemutató, harcias jelenetek voltak, a reneszánsz és a barokk művészetben nem ritkán sorozatok formájában mutatták be a folyamatot – erre remek példák a Medicieket és később Richelieu bíborost is szolgáló Stefano della Bella itt látható rézmetszetei. A gondos természetábrázolás, a vadászati kultúra részletes bemutatása mellett a rokokó és a manierizmus alkotói a vadak élet-halál harcának szuggesztív közvetítésére törekedtek, tulajdonképpen ennek volt már az előfutára zsúfolt jeleneteivel az említett itáliai grafikus. De a reprezentációs igény más, sajátos műfajokat is életre hívott. A főúri vadászportrék és a konkrét becserkészést ábrázoló „sporting art” képek mellett ilyenek voltak például a 17. század első felétől terjedő, a kiterített trófeákat dekoratív módon bemutató vadászcsendéletek. Az elejtett zsákmányt gyakran még élőként mutatták a hiteles állatportrékon, de a 19. századra újra divatba jöttek a csoportképek is – hogy még néhány típust említsünk. Utóbbi például a vadásztársaság gyülekezését megörökítő “meet” tipikus műfaja.

Tálca - Szarvasvadászat ábrázolásával, Tatai fajanszmanufaktúra, 1770 körül, Tata

Már az elnevezésekből is sejthető, hogy mindezek a lóverseny kultúrájával egyidőben, brit közvetítéssel jutottak el hazánkba a 19. század középső harmadában, s mindenekelőtt a vadászati szenvedélyükről híres, haladó reformkori arisztokrata családok, a Széchenyiek, a Nádasdyak, az Esterházyak és a Zichyk körében váltak népszerűvé. „Nádasdy Ferenc és Esterházy Miklós József grófok híres falkavadászatait csak Ferenc József diplomáciailag is jelentős udvari vadászatai múlták felül” – olvashatjuk a kiállítási katalógusban. A szarvasbőgés időszaka ráadásul nemcsak a vadászokat, de az autodidakta művészeket is előcsalogatta e korban. A szabadságharcban elhunyt Lamberg altábornagy fiáról, Franz Emerich von Lambergről például tudható, kifejezetten azért járta az erdőt, hogy puska- helyett ecsetvégre kapja a színvaksága miatt grisaille-ban, a szürke árnyalataival festett képein a szarvasokat. Nála már nem a vadászati tehetség, a gazdagság ábrázolásán volt a hangsúly, hanem az istenített zsákmányén – s e motiváció már bőven visszavezet minket a téma ábrázolástörténetének gyökereihez.

Tárca, Nagy Sándor tervező, Belmonte Leo kivitelező, 1903, Veszprém

Bár mindezek a megállapítások elsősorban a képzőművészetre vonatkoznak, ne feledjük, milyen mértékben befolyásolták ezek e néhány száz év tárgyalkotó művészetét. A fent felsorolt festménytípusok adták a mintát a porcelánedényeken szereplő miniatúráknak, az állatportrék a kisplasztikáknak, a csendéletek a trompe l'oeil hatású, vagyis a valóságot a megtévesztésig imitáló fajanszedényeknek. A gróf Esterházy József alapította tatai fajanszmanufaktúrától őrizzük például az itt is látható, a legkedveltebb főúri mulatságot ábrázoló tálcát, vagy éppen a Bécsi Porcelángyár kínálatából egy teljes, vadászjelenetekkel díszített reggelizőkészletet a 18. század második feléből. Gyakran még a tömegesen gyártott, zsákmányállatokat és vadászkutyákat ábrázoló bronzöntvények, levélnehezékek, tintatartók, párkánydíszek előképeit is hasonló festményeken érdemes keresnünk. A 19. században éppen az a Pierre-Jules Mêne francia szobrász volt ezeknek a mestere, akinek a kisplasztikájáról a müncheni manufaktúra nyitóképünkön látható porcelánszobrát is másolták.

Tükör, Mack Lajos, Zsolnay-gyár (Pécs), 1905

Az évezredek alatt kikristályosodó szarvasszimbolika segítségünkre lehet a festményekkel kevésbé szoros rokonságban álló tárgyak értelmezésében is. A fentebb látható „willkommot”, az augsburgi ötvösmester, Melchior Bayr szarvas formájú ivókupáját például hosszan elemeztük már a tárgytípus hátterét feltáró cikkünkben, arra ugyanakkor nem tértünk ki korábban, miért olyan általános, hogy csúszómászókkal, kígyókkal, békákkal, gyíkokkal díszített talpon állnak ezek a fura billikomok. Egy ókori hiedelem szerint a szarvasok kiszippantják a búvóhelyeiről a kígyókat, majd eltapossák őket, mérgüktől pedig az élet forrásának vizével tisztulhatnak meg – hasonlóan ahhoz, ahogy középkori bestiáriumok szerint Krisztus megújítja a világot a sátán eltaposásával. Ezek a jelképek jelennek meg az életfa-ábrázolásokon is: a gyökerek közt kígyókat, a törzsénél szarvasokat, az ágak közt madarakat láthatunk rendszerint. A szarvasok lábánál tekergő férgek persze a részegség egyes állapotait is jelképezték – de ez már augsburgi mesterek különös humorára utal, hiszen tudható, nem igazán maradtak szomjasok azok a nemesemberek, akik hasonló formájú, a szarvasvadászattal az előjogaikra is emlékeztető kupákkal koccintgattak éjszakába nyúló lakomáikon. És nem pont az élet vizét itták.

Kárpit – Őzikék, Bán István tervező, Rábainé Gitta, Iparművészeti Vállalat Gobelin Műterme, 1960

Távoli kulturális hatásokat ötvöző, izgalmas országunkban külön lendületet adott a szarvasábrázolásnak a nemzeti önállóságra törekvés: a 19. század közepétől újra előtérbe került Hunor és Magor története, s a századvégre kialakult „ősmagyar” eszmény ráirányította a figyelmet a szarvasoknak a pogány hitben betöltött szerepére is. Részben a gödöllői művésztelep alkotóinak (különösen Körösfői-Kriesch Aladár közvetítésének) köszönhető, hogy a pogány hitvilág és a nemzeti őstörténet a 20. század művészetének is kedvelt témái maradtak. Válogatásunkban szerepel például a hazai alkalmazottgrafikus-képzés atyja, a Magyar Iparművészet lapszámait is rendszeresen illusztráló Helbing Ferencnek a Magyar hun mondákhoz készült 1920-as akvarellrajza a csodaszarvasról, vagy az említett gödöllőiek közül Nagy Sándor terve alapján alkotott borjúbőr tárca a szarvascsaláddal 1903-ból. De ugyanezen kor terméke a Zsolnay-gyár kiváló szobrásza, Mack Lajos Dianát a szarvasokkal ábrázoló porcelánfajansz tükörkerete is – hogy antik mintákkal operáló ellenpéldát is mutassunk. Mindezzel együtt különös, hogy számos alkotónk, mint például a válogatásunkban egy zsugormázas, karcolt díszítésű vázával szereplő Gádor Géza keramikus, vagy a szintén kerámiaművész Cser Jolán, akinek egy vadászatot megörökítő, a családjának emléket állító mázas kályháját mutatjuk be, éppen a legszörnyűbb háborús években fordult ez az ősi téma felé.

Mézeskalácsforma - vadászjelenet ábrázolásával, 1600 KÖRÜL, Németország

Ennél messzebb azonban már nem merészkedünk e csodás szarvastörténelem sűrűjében. Elégedjünk meg annyival, ősi ösztön hajtja a bőgő szarvast és a vadászt is a szeptemberi erdőben – s e szinte már vallásos kapcsolatról mostantól talán egy picivel mi is többet tudunk.