Az 1900-as párizsi világkiállítás hátterében lezajlott egy művészeti forradalom: az Art Nouveau diadala. Mai szecessziós gyűjteményünket javarészt annak köszönhetjük, hogy egy felkészült múzeumi szakember megsejtette eljövetelét, s közvetlenül születésükkor csapott le a remekművekre… A szecesszió világnapja alkalmából Radisics Jenő századfordulós beszerzéseiről mesélünk – tartsanak velünk!
A küldemény „tökéletes állapotban megérkezett a francia kerámia nagy dicsőségére, mint a Múzeum nagy értéke” – lelkendezett 1901. január 25-én kelt levelében akkori főigazgatónk a francia Bigot cégnek címzett válaszlevelében, mikor a jelzett, 13 tonnányi épületkerámia – köztük egy teljes agyagerkély – kéthónapnyi utazás után végre Budapestre került. Hogy aztán hosszú évtizedekig a múzeum pincéjében porosodjon… Könnyen lehet, ma egészen más hátteret képzelnénk az efféle bespájzolásnak, Radisics Jenő azonban pontosan tudta, mire és miért költi az adókoronákat.
„A párisi kiállítás tanulságairól”, a modern művészi irány győzelméről, no és persze új szerzeményeiről is éppen ezen a napon kezdett előadássorozatba az Iparművészeti közönségének. Alexandre Bigot monumentális építészeti mintakollekcióját, amellyel a francia keramikus a párizsi világkiállítás nagydíját is elnyerte, például közvetlenül a pavilonból vásárolta fel a főigazgató. A Wlassics Gyula kultuszminiszter által engedélyezett, 40 ezer koronás forrásból ötezret csak erre fordított – az összehasonlítás kedvéért: ez utóbbi összeg akkoriban egy polgári iskolai tanár több évnyi fizetésének felelt meg.
Annyiban hadd szaladjunk előre, hogy Radisics ekkori beszerzései mai szecessziós gyűjteményünk magját képezik. Ha kijönnek a hétvégén a fasorba, ellátogatnak a szecesszió világnapján a Ráth György-villába, az előkertben felállított hatalmas molinótól kezdve a legapróbb csecsebecsékig számos olyan iparművészeti remekkel találkozhatnak, melyet ekkor szállíttatott haza Párizsból a főigazgató. Szakmai előtörténete alapján pontosan látható, hogy nem hirtelen felindulásból vásárolt; inkább a megfelelő pillanatra várt, hogy a párizsi rivaldafény előcsalogassa a régóta sejtett új stílus remekeit. Ezt akár szó szerint is vehetjük, hiszen az elektromosság az 1900-as expón külön pavilont kapott…
„Kevesen vagyunk itt a kik e nézetet valljuk, de talán az események igazolni fogják, hogy nem tévedünk. E tárlat a csíra, a melyből ki fog fejlődni a mit immár harmincz éve hiába keresünk: a XIX. illetve a XX. század művészete. Megváltozott a művészet iránya s teremtett újat” – jósolja egy évtizeddel korábban, az előző, 1889-es párizsi világtárlaton vett Gallé-üvegekről beszámoló cikkében. Radisics Jenő ugyanis már jóval 1896-os főigazgatói kinevezése előtt, beosztottként is a gyarapítással foglalkozott: mindenekelőtt külföldi aukciókon, műkereskedőktől, műgyűjteményekből és gyakran Budapestre csábított kiállításokról válogatta össze a fiatal múzeum anyagát.
Sorra járta Európa közgyűjteményeit, széles körű kapcsolatokat épített, számos szakmai fogást eltanult. A britektől vette át például múzeum és az oktatás egybefonásának modelljét (az Iparművészeti Múzeum iskolája még esti kurzusokat is tartott az érdeklődő műiparossegédeknek), sőt konkrét kiállítási technológiát is. „Radisics volt az intézmény „szeme”; kiváló kvalitásérzékének köszönhetően azonmód észrevette az igazi értékeket, és időtálló, máig fontos, reprezentatív műtárgyakat vásárolt külföldi és magyar mesterektől, cégektől egyaránt” – jellemzi Horváth Hilda művészettörténész. A főigazgató maga is számot ad a sietős gyarapítás okairól az Üllői úti épület megnyitásakor írt, programadó cikkében: szerette volna leküzdeni a példaként választott intézményekhez képest tapasztalt több évtizedes lemaradást – gyakran ezek aktív bevonásával is.
Louis Delamarre-Didot, a párizsi Union Centrale des Arts Décoratifs igazgatótanácsának tagja például Radisics felkérésére már 1885-től képviselte Franciaországban a magyar intézményt. Feladatát olyan komolyan vette, hogy sokszor műtárgyakat is adományozott múzeumunknak, például az említett Gallé-dísztárgyakat vagy Christopher Dresser „Clutha” üvegét, de ő segítette a főigazgatót 1900-ban, a Bigot kollekcióért folyó alkudozásban is. Angliában Herbert Minton Cundall művészettörténész volt a megbízott képviselő; neki köszönhetően vásárolhatott közvetlenül William Morristól, az Arts and Crafts mozgalom (lényegében a brit szecesszió) egyik fő alakjának számító iparművésztől textil-mintákat a főigazgató, melyek variánsait ma a Victoria and Albert Museum őrzi.
Radisics Jenő tehát már a századforduló előtt egyetemleges kitekintéssel rendelkezett az európai – és részben az amerikai – művészetre, s gyakorta előbbre is járt koránál. 1898-ban például, amikor a bécsi Secession kiállítótér megnyílt, tehát az érdeklődő hazai közönség elkezdett ismerkedni a szecesszió kifejezéssel, az Iparművészetiben már az új stílus nemzeti irányait érzékeltető, francia, észak-európai, angol, német, és – Tiffany személyében – amerikai iparművészek munkáit bemutató tárlatot avatott a múzeum vadonatúj, ma az európai szecesszió kiemelkedő épületeként számon tartott palotájában. Ugyanitt a neves párizsi La Maison de l’Art Nouveau galéria tulajdonosa, Siegfried (Samuel) Bing is kínált már értékesítésre tárgyakat – benne a japán műtárgyak egyik legismertebb gyűjtőjét és értékesítőjét, lényegében a századelős japonizmus egyik motorját tisztelhetjük.
Az 1900-as párizsi világkiállítás nekünk, magyaroknak ma mindenekelőtt azért olyan emlékezetes, mert először szerepelhettünk önálló államként ekkora közönség előtt. A mintegy 50 millió látogatót vonzó expó (még a második újkori olimpiát is ennek keretében rendezték meg) a művészettől az iparon át a turizmusig az élet minden területére óriási hatást gyakorolt. A magyar történelmi pavilont Alpár Ignác az 1896-os millenáris tárlaton bemutatott historizáló építménye, a Vajdahunyad vára mintájára két fiatal építész, Jámbor (Frommer) Lajos és Bálint Zoltán alkotta meg a Szajna-parti Nemzetek Utcájában – ez az épület adott aztán otthont a magyarság elmúlt ezer évét bemutató reprezentatív történeti tárlatnak.
E rendkívüli bemutatkozás hátterében azonban lezajlott egy másik forradalom is: átütő sikert aratott, ezzel kanonizálódott az Art Nouveau, s az Iparművészeti főigazgatója, aki maga is a magyar történeti kiállítás szervezői közé tartozott, végre jelentős költségvetés birtokában arathatta le a babérokat. Több mint száz darabból álló, kiemelkedő kvalitású műtárgy-együttessel, főként lakberendezési és egyéb dísztárgyakkal gyarapította ezekben a hónapokban a hazai gyűjteményt. De Feure elegáns vonalú és Gaillard bőrrel kárpitozott széke, az expó főépítésze, Charles Plumet öltözőasztala, Lalique csodálatos ékszerei, Jules-Paul Brateau és Maurice Maignan óntárgyai is mind ekkori szerzemények – hogy csak néhányat említsünk gyűjteményünk mai főművei közül.
Nem is beszélve az említett, 13 tonnás épületkerámia-együttesről… A Bigot-cég közös munkája az építészekkel hasonlóan magas szintű együttműködését jelentett akkoriban, mint amilyet Lechner Ödön valósított meg a Zsolnay-gyárral a többi közt az Iparművészeti Múzeum felépítésekor. S bár a monumentális francia mintakollekció bemutatására még majdnem száz évet kellett várni (a párizsi világkiállítás után 1996-ban láthatta csak újra a közönség), a társművészetek összefonódására, a szecesszió központi gondolatává vált „Gesamtkunstwerk” szemléltetésére ma azért rendelkezünk ilyen gazdag anyaggal, mert egy előrelátó szakember erről kortársként gondoskodott.
Ilyen volt a Belle Époque… kóstoljanak bele Önök is a hétvégén, A szecesszió világnapjának rendezvényein!