Az egyik legsokoldalúbb, új stílust képviselő francia szobrász volt Alexandre Charpentier, aktív tagja több előremutató párizsi művészcsoportosulásnak. Számos területen alkotott, szobrai és plakettjei mellett – többek között – bútorterveket, csempedekorációkat, domborított bőrmunkákat és ónedényeket is készített.

Az Iparművészeti Múzeum 1898-ban, A modern művészet címmel szervezett - akkor kortársnak számító - szecessziós művekből álló kiállítást, amelyhez Charpentier-alkotásokat is vásárolt. A Festészet és Szobrászat, Ének és Zene allegorikus gyermekalakjait ábrázoló plakettekkel díszített ajtózárpárral és a szecessziós nőalakkal, illetve mákvirággal díszített ónkancsóval lett gazdagabb a múzeum gyűjteménye.

Charpentier gyakori témája volt a zene, ő maga is játszott hegedűn. Kezdetben a romantika uralta a századforduló zenéjét. Ennek képviselői a következő stílus megszületését készítették elő, a század zenei nyelvét. A zenei impresszionizmus haladó jellegű, utakat és inspirációkat kereső törekvésének az volt a fő célja, hogy megdöntse a német zene szinte kizárólagos hegemóniáját. A muzsika is újjászületett, az irodalom és a képzőművészet friss irányzataival párhuzamosan, amelyeknek bölcsője Franciaország volt. A dallamok fejlődésére legerősebben a francia szimbolizmus hatott irodalmilag, képzőművészeti szempontból pedig a századforduló festészetének fő stílusa, az impresszionizmus. A múlt századihoz képest – a társművészetekkel egyetemben – a zene is „sejtetni kezdett”, a korábbi programzene konkrétabb megfogalmazása helyett pillanatnyi benyomásokat rögzített. Ez a tonalitás lazulásához vezetett, az akkordok hangfoltokká és színhatásokká alakultak, elvesztették egykori jelentőségüket. Az új irányzatban már nem a formán volt a hangsúly: hangulatokat, képeket és érzéseket ragadtak meg, a festészethez hasonló impressziókat ábrázoltak.