Ki nem látta már vagy százszor a Hyppolit, a lakáj című örökzöld komédiát? A bájosan vicces, kispolgárból nagypolgárrá átvedleni akaró család csetlés-botlásán keresztül pillantsunk kicsit be a harmincas évekbeli nagypolgári élet kulisszái mögé!

Pest megér egy estet

Nem túlzás azt állítani, hogy Budapest az 1900-as évek elején vált világvárossá. Szakított a tizenkilencedik század szokásaival, illemszabályaival, beszédstílusával, sokkal gyorsabban, mint Bécs. Budapest fénykora 1900-ban köszöntött be, majd az első világháború után szerényebb keretek között, de az éledező közép- és nagypolgárság életvitelében folytatódott. Kulturális pezsgés: több mint hatszáz kávéház, luxusáruházak, zsúrok, ötórai teák, gramofon és víkendezés.

A társadalom többségének a követendő mintát az úri középosztály adta. A korszak regényei és filmjei is főként velük foglalkoznak. Ennek a rétegnek lételeme volt a külcsín, lakásuk az arisztokrácia diszkrét báját sugározta, értékes műtárgyakkal, bútorokkal, lakberendezési csodákkal vették körül magukat. Itt jön a képbe a mi kedves-döcögős filmbeli Schneider Mátyásunk (Kabos Gyula), akit úriasszony felesége (Haraszti Mici) egy karót nyelt lakáj, Hyppolit (Csortos Gyula) alkalmazására veszi rá. A film bonyodalmai egy puccos estélyben csúcsosodnak ki, amelyre a Schneider-villa hölgyei, a feleség és a lányuk, Terka (Fenyvessy Éva) valószínűleg ugyanolyan műgonddal készülődtek, mint koruk és társadalmi rétegük többi asszonya.

Tükröm, Tükröm

Az első világháború után nyugat-európai mintára Budapesten is megjelent a modern nő: eldobta a fűzőt, diétázott, teniszezett, úszott, körömlakkot használt. 1911-ben francia mintára az Andrássy úton nyitott meg a kor legmodernebb áruháza, a Párizsi Nagy Áruház (volt egy korábbi „változata” is, de az leégett). Itt vásárolt a modern nő, aki szépségét a kávéházban, a korzón és a tengerparton csillogtatta, nagy örömmel járt divatbemutatókra, és a nagyvilági estélyek előtt hosszan elidőzött a hatalmas, kétszárnyú tükörrel ékesített, kecses öltőzőasztala előtt.



Az új szépségideál a harmincas években a karcsú, magas nő lett, aki rendszeresen sportol és vigyáz az alakjára. Az elvárt ideális testsúly 160 cm-es magasságra vetítve 1929-ban 60 kg volt. A fogyókúra-őrület is érthető módon ekkor gyűrűzött be Magyarországra. A Hyppolit, a lakáj egyik legviccesebb jelenete épp az, ahogy a ház kissé molett asszonyát annyira meggyötri a diétával az úri lakáj és a fogadott tornatanárnő, hogy egy este elszökik a sarki kisvendéglőbe, és degeszre eszi magát.
Az 1930-as évek divatjában megjelent a habselyem, az évtized meghatározó eleme pedig a trapézujj és a szőrme volt. A fekete egyértelműen az alkalmi- és estélyi ruhák színe volt, ahogy nem ritkán ma is. A kiegészítőkben a virágminta uralkodott, a gyémántokból, zománcozott üvegekből virágot formázó fülbevalók, nyakékek, karperecek egy úrinő esti szettjének nélkülözhetetlen kellékei voltak.



Érdekesség, hogy a sminkelés viszont csak lassan „kúszott be” a női szépség-fegyvertárba. A szépen fésült, vízhullámmal „ondolált” haj a korszak védjegye, ám a kihúzott szemöldök, a púderezett arc, a rúzsos száj a színésznőknél volt inkább elfogadott.

„A hagymát is hagymával eszem!”

Nos, lehet, hogy ez a dühbe gurult Schneider Mátyás megtehette, de csakis a filmvásznon.
A legnagyobb fényűzést a harmincas évek polgári életformájában a vendéglátás jelentette. Különösen a vacsorával egybekötött estélyek. Ez is a dzsentriörökség része.

Az étkezés helyszíneként szolgáló szalonban legalább tízszemélyesre bővíthető ebédlőasztalnak kellett helyet adni, hozzávaló tálalószekrénnyel, kártyaasztallal és néhány fotellel. Fontos volt a vitrin, amelyben monogramos-címeres ezüsttárgy, néhány ólomkristály-váza, meg altwien vagy herendi porcelán díszelgett. Mindenki számára egyszerre terítettek, tálaltak. A nagypolgári családok általában több étkészlettel is rendelkeztek. Volt egy a hétköznapi használatra, rendszerint cseh, nem túl drága porcelán, és alpakka evőeszközt használtak hozzá. Ünnepnapokon pedig előkerült a meisseni, Rosenthal vagy épp a herendi, az ezüst evőeszközök, és a fényűző, neves üvegművészek által készített borospoharak.

És persze nem maradhatott el a tánc sem, amely az estélyek megkoronázása volt. Sokaknak volt fonográfjuk és egyre gyarapodó lemezgyűjteményük, így az estélyeken hangosan szolgáltatták a talpalávalót az amerikai tangó- rumba- charleston- vagy éppen a divatos, magyar slágerek.
Bár a 30-as évek budapesti, nagypolgári estélyeinek többsége valószínűleg nem végződött olyan kacifántosan, mint a Hyppolit, a lakájban (vagyis botránnyal, ahogy a címben is utaltunk rá), feltételezhető, hogy társasági pletykákban, szövődő szerelmekben, és persze jó hangulatban azért nem volt hiány.