Mai legendája szerint a Lappföldön élő, egész manóhadsereg támogatását élvező Mikulás minden év december elején felszerszámozza rénszarvasait – a piros orrú Rudolfot név szerint is ismerjük közülük –, hogy aztán szuperszonikus sebességgel körbejárja repülő szánján a Föld háztartásait, és december 5–6. fordulóján, az éj leple alatt minden kisgyerek csizmájában, ablakában, zoknijában hagyjon egy kis ajándékot. Már ha „jók voltak” azok a gyerekek – jelentsen ez bármit is a szülői szótárban, hiszen a végén senki nem marad ki az ajándékosztásból. Ha komolyan vesszük a mesét, rögtön kilóg a lóláb, mint virgács a mikuláscsomagból – megteszik ezt helyettünk a történetet kényszerű kiindulópontnak tekintő karácsonyi filmek és rajzfilmek forgatókönyvírói. Tovább bonyolítják a képet azok a városi legendák is, miszerint begombázott számi táltosok vagy cukros üdítők marketingesei állnának e mese hátterében. Bár mindenben lehet egy kevés igazság, logikát egyáltalán ne keressünk a Mikulás legendájában, hiszen az nem fog a csodán, amit a gyerekek ebben is, mint a húsvéti nyúl vagy éppen a fogtündér misztériumában keresnek. Annál izgalmasabb, milyen forrásokból épült fel a mai konzummikulás!

A legismertebb teória szerint a legenda fő forrása Szent Miklós története, pontosabban egy a 3-4. század fordulóján, a római Lycia provinciában található Myra (a mai törökországi Demre) városában szolgálatot teljesítő püspök legendákban kiszínezett alakja volt. A római történelem e viharos időszakában élt Miklós életéről valójában kevés, évszázadokkal későbbi forrás áll csak rendelkezésünkre, melyek hitelességét eleve csorbítja, hogy már ezekben is számos kölcsönzött fordulat szerepelhet, például egy első századi görög filozófus, Tyanai Apollonius amúgy gazdagon feldolgozott életéből. Annyi biztos, hogy létező történelmi személy volt, híres tettekkel, hiszen kultuszának korai nyoma, hogy nem egészen két évszázaddal halála után már templomot emeltetett neki Myrában II. Theodosius keletrómai császár. Egyes források szerint az elárvult fiatalembert azonos nevű, szintén myrai püspök nagybátyja szentelte pappá, és később talán részt vehetett az egyháztörténeti jelentőségű első nikaiai zsinaton is. Minden lényeges cselekedete azonban, ami miatt „csodatévő” jelzővel illeti és szentként, szláv területeken egyenesen védőszentként tiszteli a katolikus, illetve a görögkeleti egyház, már a legenda kategóriájába tartozik. Szent Miklós ábrázolásával mindenesetre gyakran találkozhatunk ikonokon, azaz a keleti egyházak szentképein, melyből számos értékes darabot őriz gyűjteményünk is.

Bár tulajdonítanak Miklósnak olyan cselekedeteket, miszerint képes volt lecsendesíteni a tengert, megmenteni halálraítélteket vagy fellelni elrabolt gyermekeket, legendás akcióinak többsége mégis a szegények megajándékozásához kötődik. Ismert fordulat például, hogy arannyal teli erszényeket dobált be egy szegény ember ablakán (melyek véletlenül éppen egy harisnyába pottyantak bele), hogy az kiházasíthassa lányait. Sőt papi működése állítólag eleve azzal indult, hogy szétosztotta a szegények közt a vagyonát. A palástban, süvegben, pásztorbottal ajándékot osztó ősz apó figurájából ugyan ma már hiányoznak a legendabeli püspök harcos vonásai, aki dörgedelmes szóval vívta ki az igazát, a gyermekek és diákok, s általában a nehéz sorsúak védőszentjére azért máig ráismerhetünk a Mikulásban. A katolikus szent kultusza kereskedők közvetítésével a 10. századra jutott el Németországba, ahol középkori szerepjátékok keretében eleinte a kolostori iskolák legifjabb diákjai, később felnőttek játszották el tetteit. Innét ered az a már Magyarországon is feljegyzett szokás, a „miklósolás”, miszerint Miklós-nap előestéjén piros köpenybe öltözött bácsik járták a házakat, hogy vizsgáztassák, dicsérjék és ajándékozzák, vagy éppen dorgálják és fenyítsék a gyerekeket. E szerepek később megoszlottak a jóságos apóvá formált Mikulás és ördögszerű kísérője között, akivel Krampus, Knecht Ruprecht, Schwarzer Peter és számos további néven találkozhatunk a forrásokban.

Néprajzi feljegyzések szerint egyébként Mikulás napja majd a karácsony csak fokozatosan szorították ki a téli időszak többi ajándékozási alkalmát. Erre korábban Szent Márton napját, majd – a fiúk és a lányok közt megosztva – Szent Miklós és Szent Luca napját tartották megfelelőnek, s csak a 16. században, egyházi rendelkezésre vette át ezt a funkciót az Úr születésének napja, a szenteste, mikor az újszülött kis Jézus lett az ajándékok elhozója. Maga a magyar Mikulás kifejezés is egészen késői eredetű, a keresztnév cseh változatából származik, s írásban 1856-ban bukkant fel először. Az ablakba tett gyerekcipő, illetve az abba csempészett ajándék motívuma pedig közvetlen osztrák kapcsolatra utal, akár csak a krampusz szavunk, vagy a virgács a csomagban – mely a középkorban még a szófogadatlan gyerekek fenyítőeszköze volt. Persze, mint sok keresztény ünnep, ez a nap is rejt magában régi pogány szokásokat: a vessző ütése szerencsehozó jelként is értelmezhető, az eredeti ajándékok – mint alma, dió, gesztenye – pedig valójában az ősz adományai voltak. S ha már itt tartunk: a mai mandarinok a csomagban Miklós elajándékozott aranyérméit szimbolizálják. Máskülönben a téli napforduló környékére időzített ajándékozás szokása is pogány eredetű: a skandináv és germán mitológia szerint egyik legfontosabb istenük, Odin (vagy Woden) száguldott ebben az időszakban ajándékokkal megrakott szekerével az éjszakai égbolton. Persze nincs új a nap alatt, a tüzes égi szekér szinte minden mitológiában, vallásban a főistenek, viharistenek jellemző járgánya volt.

Mikulásunk mindenesetre máig magán viseli a pogány isten kettősségét, s a középkori jelmezes játék egyes elemeit is a mennyekből figyelő, igazságos, de irgalmas püspökkel és rémisztő ördögi kísérőjével. Az ugyanakkor alig bő százéves fejlemény, hogy mindeme szokásokból az ajándékozás vált hangsúlyossá a lánccsörgetős, gonoszűző jelleg helyett – hiszen a 18. század végén kezdték csak tiltani a gyerekek nyilvános Miklós-napi ijesztgetését. Tegyük hozzá, attól kezdve, hogy igazságosztó szerepe háttérbe szorult, már egy, a fogyasztói igényeket szolgáló, Szent Miklós alakjától elszakadt, modern Mikulásról beszélhetünk, amelyet tovább formáltak eltérő kultúrkörök hasonló alakjai. A pogány, késő ókori és középkori gyökerekkel is rendelkező Mikulás története alig fél évszázad alatt, a múlt század közepére keveredett össze az orosz Fagy Apóéval (Gyed Moroz), aki miatt Télapóként is emlegetjük, vagy éppen a manók közt élő, szakállas lappföldi bácsi szintén manószerű alakjával. Bármilyen meglepő, a piros orrú szánhúzó, Rudolf legendája szintén e korból származik: Robert L. May meséje 1939-ben emelte a történet középpontjába a rénszarvas mellékszereplőt. Az már csak hab a tortán, hogy Szent Miklós szerepe számos kultúrkörben egyenesen össze is mosódott a karácsonyi ajándékozóéval, így a piros ruhás, rénszarvasszánon érkező ember már a századelőn felbukkan karácsonyfadíszként, sőt ünnepi képeslapokon is.

Nem mehetünk el szó nélkül két további bizarr teória mellett sem a repülő szános, pirospozsgás bácsi eredetéről. Máig tartja magát a nézet, hogy piros-fehér öltözékét és repülő képességét azoktól az északi sámánoktól örökölte a Mikulás, akik előszeretettel öltötték magukra szent révületet okozó, galócaféle gombájuk színeit – mely egyben kedvelt gombaábrázolásunk archetípusa is. S legalább ilyen makacsul tartja magát az elmélet, hogy a jókedvű, kövérkés Télapó alakját a Coca-cola reklámszakemberei teremtették meg a 20-as években termékük színeinek, tulajdonságainak a Mikulásra vetítésével. Hogy lehet-e ezekben akárcsak egy szemernyi igazság is, témánk szempontjából szinte már érdektelen. Hiszen, ha csokimikulások potyognának az égből, vagy pajkos kis krampuszok gurulnának ki a zsákocskákból, a csodára vágyó gyerekek, a Mikulás misztériumát a lehető legtovább fenttartani kívánó szülők, s az ezt szolgáló iparágak arra is megtalálnák a magyarázatot, azt is integrálni tudnák e modern Mikulás-képbe.

 

Talán sokkal fontosabb, hogy Mikulás alakjában minden kor gyermeke készen kapja a csodát, benne a jó és gonosz harcának, egyúttal az irgalom szerepének tanmeséjével – mert mi másról szólna a garantált ajándék, s egyúttal az igazságra figyelmeztető virgács a csomagban? S talán még hangsúlyosabb, hogy a gyerekek kedvelt szerepjátékai közül, amelyekből lényegében az életet tanulják, a mikulásozás az egyik utolsó olyan típus, amelyben a szüleik is, ameddig csak lehet, feltétel nélkül részt vesznek.

Ajándékként fogadják szeretettel galériánkat, további mikulásos ábrázolásokkal! És hallgassák meg zenei válogatásunkat.