Ugrás a tartalomra
Akadálymentesített változat főoldal
Museum of Applied Arts Hangostérkép

Közös interjú Novák Piroska muzeológussal és Mayer Kitti designteoretikussal a Hype and Hyper magazin Tárgyfétis-sorozatának szakmai hátteréről és koncepciójáról.

1. Mindketten a MOME design- és művészetelmélet szakán, majd a designelmélet mesterszakon végeztetek. Miért választottátok ezt a területet? Hogyan lesz valakiből designteoretikus?

N.P.: 2007-ben indult a design- és művészetelmélet képzés, és akkor még nagyon keveset lehetett tudni a szakról, én az első évfolyammal indultam, Kitti rögtön érettségi után, a másodikkal. Ennyi év távlatából már nehéz pontosan visszaemlékezni arra, hogy miért is választottam ezt a területet. Művészeti szakközépiskolában érettségiztem Kecskeméten, képgrafikával és fotóval foglalkoztam, dolgoztam a Magyar Fotográfiai Múzeumban, egy évet tanultam Szegeden rajztanárnak, a művészettörténetet mindig szerettem, szívesen írtam a házi dolgozatokat Mészáros Marianna óráira – talán ezek így együtt, mind hatással voltak a későbbi pályaválasztásomra. Az egyetemi évek alatt döntöttem el, hogy a tágan értett design fogalmán belül tárgyakkal szeretnék foglalkozni. Viszonylag korán felismertem azt is, hogy a designkultúrában kiemelt szerepe van a specializációnak, annak, hogy egy adott területet – esetemben ez a szilikát anyagú tárgyakat jelenti – mind az elmélet, mind a gyakorlat felől szakértői szinten megismerjek, mindezt azért, hogy minél hitelesebben tudjam megítélni egy tárgy kvalitásait. Természetesen léteznek univerzális érvényű design-elvek, a designer gondolkodásnak is vannak általános vonásai, de ahogyan egy designer sem tud hitelesen alkotni valamennyi területen, úgy egy designteoretikus sem érthet mindenhez egyformán.

A szilikát területét azért választottam, mert egyik nagynéném keramikus, egyetemi docens, aki tanszékvezető is volt az egyetemen, és már gyerekkoromtól kezdve „rámragadt” egy csomó olyan tudás és készség, ami csupán a designelmélet képzésen tisztázódott bennem és épült be a gondolkodásomba. Továbbá az is egy fontos felismerés volt a számomra, hogy ezzel a területtel szűk körben foglalkoztak akkor, a legtöbb szaktársam a média műfajok iránt érdeklődött: kevesen szánták rá magukat arra, hogy Zugligetről „elmerészkedjenek” a Kinizsi utcai kerámia- és üvegműhelyek pincehelyiségeibe, az Iparművészeti Múzeum Kinizsi utcai szárnyába, ahol az egyetem kerámia, üveg és textil szakjai működtek 2017 nyaráig. Az egy épületben két intézmény elve – múzeum és iskola egymás mellett élése – vitt engem is egyikből a másikba és vissza.

M.K.: Azt már a gimnáziumi éveim alatt tudtam, hogy művészettel szeretnék foglalkozni, valamilyen formában. Voltak korábban művészi ambícióim is, de ezek szép lassan kikoptak: úgy döntöttem, jobb, ha inkább gondolkodom róla és csinálom. Írni mindig is szerettem persze, benne voltam az iskolaújság szerkesztőségében, azt nagyon élveztem, és a tanáraimtól megerősítést is kaptam, hogy ezt jól csinálom, van hozzá érzékem. Nekem tehát nem volt semmiféle előnyöm, amikor felvételiztem a MOME-ra, egyszerűen csak beszereztem a kötelező és ajánlott olvasmányokat a pápai könyvtárból, és próbáltam értelmezni a leírtakat: az elején nagyon nehéz volt, mert művészetfilozófiával nem nagyon foglalkoztunk az iskolapadban, szóval azzal egy kicsit meg kellett küzdenem. A designelmélet szak számomra sokkal izgalmasabbnak hangzott, mint egy „sima” művészettörténet vagy a későbbi kurátor szak a Képzőn, hiszen pont azzal foglalkozhattam, ami a legjobban érdekelt: tárgykultúrával. A mindennapi tárgyaink legalább annyira érdekesek, mint a képzőművészeti alkotások, számomra sokkal kézzelfoghatóbbak, és funkciójukból fakadóan konkrét célt töltenek be, valamilyen problémára adnak megoldást. És itt igazából csak jól kell tudni kérdezni, hogy megértsük azt a bizonyos tárgyat. És persze az sem elhanyagolható szempont, ha közvetlen kapcsolatba tudunk kerülni vele, vagyis megtörténik az autopszia – ez Piroska egyik kedvenc kifejezése.

2. Véleményetek szerint mi jellemzi ma a fogyasztói társadalom és kultúra részeként az emberek és a tárgyak viszonyát?

N.P.: Úgy tapasztalom, hogy a vírushelyzet kiélezte azokat a tendenciákat, amik az emberek és a tárgyak viszonyában jelenleg detektálhatóak. Egyrészt egyértelművé vált, hogy mennyire megkerülhetetlen szerepe van az online kapcsolattartásnak, az online ügyintézésnek, az életünk virtuális platformokon történő szervezésének, amihez megfelelő okoseszközök, a kommunikációt segítő tárgyak szükségesek. Másrészt ennek mintegy ellenpontjaként fontossá váltak azok a mindennapi használati és ízlésünket, személyiségünket reprezentáló dísztárgyak, amikkel otthonunkban körbevesszük magunkat. Ezek esetében a jó minőségben, kedvező áron beszerezhető, sorozatgyártott termékekről a figyelem áttevődött az egyedi, kézműves technológiákkal készült tárgyakra. Külföldön jóval szélesebb az a fogyasztói réteg, aki megengedheti magának, hogy kézműves tervezőktől vásárolja nem csupán a tárgyait, hanem lokális, helyi kistermelőktől szerezze be az élelmiszereit is. A kézművesség, a kézműves technikák reneszánsza egy újfajta workshop-mozgalmat indított el az elmúlt években, ahol nem csupán az egyedi tárgyak birtoklása, hanem a készítés élménye válik fontossá (az én szememben ez számos szakmaetikai kérdést generál, különösen, ha a social media felületek hatását is hozzátesszük ehhez az egyenlethez). Harmadrészt a karantén időszaka és a világ lelassulása azt is bizonyította, hogy a slow mozgalmaknak, a zöld és fenntartható gondolkodásnak, a lokális designnak, a bölcsőtől a sírig tartó tervezésnek, a beépített elavulás kikerülésének, az újrahasznosításnak, észszerű és óvatos használat mellett a közösségi közlekedésnek és tárgyhasználatnak igenis van relevanciája és mérhető pozitív hatása a környezetünkre és társadalmunkra.

M.K.: Manapság mindent gyorsan és azonnal akarnak megoldani az emberek. Sokkal türelmetlenebbek vagyunk, hiszen vannak olyan tárgyaink, amelyek lehetővé teszik, hogy rapid módon oldjunk meg problémákat, vagy találjunk megoldást valamilyen kérdésre. A legkézenfekvőbb, ha az internetre vagy az elektronikai eszközökre gondolunk, amivel azonnal információhoz juthatunk, elérhetünk másokat, e-mailezhetünk a metrón ülve, és persze lecserélhetjük a készülékünket egy újra, ami még gyorsabb, még jobb minőségű fényképeket tud előállítani számunkra. A technológia a vizuális kultúránkra is nagy hatással van: gondoljunk csak az Instagram jelenségre.

De azért szerencsére a tudatosság is jelen van az életünkben, a betervezett elavulás persze, még mindig nem kopott ki teljesen, ha tárgyakról beszélünk, de kétszer meggondoljuk, mire költjük a pénzünket: szeretnénk, hogy a tárgyaink kiszolgáljanak bennünket, hosszútávra tervezünk velük, nemcsak a környezetünk, de a magunk kényelme miatt is. Többet akarunk tudni a tárgyainkról, manapság már nem elég, ha egy tárgy csupán szép és praktikus, de az is fontos, milyen alapanyagokból és ki készíti. Egyre fontosabb talán, hogy helyi termelőtől vásároljunk, és hazai tervezőket támogassunk azzal, hogy nem egy bármelyik fast fashion boltban kapható ruhadarabot választunk, hanem azt, amit ő tervezett és készített. Én általában eszerint vásárolok, mert jó érzéssel tölt el, hogy egy hazai kisvállalkozót támogatok a pénzemmel.

F a b u l o n b a b a k o z m e t i k u m3. A Hype and Hyper magazin mellett az Artportálon is olvashatunk tőletek közös cikkeket. Hogyan lettetek szerzőpáros?

N.P.: Az artportal.hu oldalán megjelent „négykezeseink” ötlete a Fiatal Iparművészek Stúdiója Egyesület (FISE) 35 éves jubileumi kiállításán fogalmazódott meg 2017 szeptemberében, én ajánlottam fel Kittinek, hogy szívesen írnék a cikken belül a Kerámia-Porcelán és Üveg Szakosztály alkotóinak munkáiról. Miután megjelent a kritikánk, számos pozitív visszajelzést kaptunk, így további közös írások születtek a Moholy-Nagy László Formatervezési és a Kozma Lajos Kézműves Iparművészeti ösztöndíjasok beszámoló tárlatairól. Szerintem mindkettőnk nevében mondhatom, hogy szerettük/szeretjük ezeket írni, mert együtt bátrabban fogalmazunk meg kritikát, az olvasók pedig egyszerre két nézőpontból ismerhetnek meg egy-egy kiállítást.

4. 2019-ben közösen indítottátok el a Tárgyfétis-sorozatot a Hype and Hyper magazinban.
a. Hogyan kapcsolódik a munkátokhoz? Honnan jött a sorozat ötlete?
b. Miért „tárgyfétis”? Milyen jelentéstartalommal bír ez az elnevezés a számotokra?

N.P.: Korábban is terveztünk egy közös, személyes vagy családi tárgyakról szóló sorozatot, ennek, ha jól emlékszem Házunk tája volt a munkacíme, ám ez nem valósult meg. A Tárgyfétis-sorozat ötletét Kitti vetette fel, amikor elkezdett dolgozni a Hype and Hyper csapatában, hiányzott neki a tárgyakkal való elmélyültebb foglalkozás, a kutatás. Nekem pedig azért tetszett meg egyből az ötlet, mert a múzeumi gyűjteményből kiválasztott tárgyak bemutatásával is fenntarthatjuk a látogatók érdeklődését és figyelmét a nagyrekonstrukció és az ezzel járó zárvatartás alatt, így kapcsolódik közvetlenül a múzeumi munkámhoz. A sorozat címe arra utal, hogy olyan gyűjteményi darabokat választottunk, amik önmagukban is emblematikus tárgyak, egy-egy korszak meghatározó és komplex jelentésrétegekkel bíró, kulturális lenyomatai, emellett pedig személyes kedvenceink, azaz fétiseink. A cím kapcsolódik a fentebb említett, meg nem valósult sorozat ötletéhez is, ahol én például a dédnagymamám csehszlovák esernyőjét szerettem volna elemezni, ugyanis napjainkban ritka az olyan tárgy, ami négy generációt szolgál ki, tehát egy hasznos és jó tárgy, és még személyes, családi emlékek is fűznek hozzá. Sajnos tavaly novemberben a Göd-Nyugati pályaudvar vonalon közlekedő vonaton felejtettem ezt az esernyőt, amit azóta is nagyon sajnálok: fekete alapon, alján fehér szegélyben, türkizkék Paisley-minták díszítették, és igen erős, elnyűhetetlen fémszerkezet alkotta. Ezt a momentumot azért is osztottam meg, mert az a mély és őszinte tárgykötődés, ami mindkettőnket jellemez Kittivel, tetten érhető a sorozatban is.

M.K.: A munkámból fakadóan én folyamatosan pörgök, szervezek, menedzselek dolgokat, eseményeket, és kevés időm jut kutatni, amit pedig nagyon szeretek csinálni. De ez a tempó egyszerűen nem teszi lehetővé, hogy lelassuljak és koncentrálni tudjak mondjuk egyetlen egy tárgyra, vagy annak történetét kikutassam, mert mindig van valami sürgős elintéznivaló. Talán pont emiatt jó, hogy belevágtunk ebbe a sorozatba, mert így legalább saját magamtól jön a nyomás, hogy erre igenis szakítsak időt. Igazából csak annyi volt a célunk, ha jól emlékszem, hogy tárgyakról beszéljünk. Olyan darabokról, amelyek talán ismerősek lesznek majd az olvasók számára, mégis kevéssé ismerik azt a bizonyos termoszt vagy étkészletet, annak a történetét, a használat módját.

A tárgyfétis azt a mániánkat takarja, hogy vonzódunk a kézzelfogható tárgyak iránt. Azt gondolom, ezek legalább annyira meghatározóak tudnak lenni az ember életében (vagy még jobban), mint a képzőművészeti alkotások. A tárgyainkat is meg kell ismernünk, meg kell tanulnunk, mint ahogy megtanulunk képeket, művészeti alkotásokat látni és értelmezni, de ez a tárgyak esetében sokszor megtévesztő lehet, mert nem tudatosan közelítünk feléjük, hanem a használat során szerzünk tapasztalatokat, és rossz szokásaink vagy berögződéseink is kialakulhatnak. A tárgyainkat sokszor nem is vesszük komolyan, nem vagyunk velük szemben kritikusak, pedig nagyon is számít, milyen élmény használni egy tárgyat.

5. A Hype and Hyper magazinnak adott Négykezes designtárgyakra (2019) című interjútokban szerepel, hogy közérthető módon szeretnétek bemutatni és közelebb hozni a tárgyakat, a készítőket az olvasókhoz. Mit jelent a hétköznapi, a minket körülvevő tárgyak esetében a közérthetőség? Mi az a plusz, amit az olvasó tőletek tudhat meg?

N.P.: Számomra, elsősorban, annak az ellentmondásnak a feloldását jelenti, ami szerint a sorozatban bemutatott tárgyakat szinte mindenki ismeri, használta, találkozott már velük, mégis nagyon ritkán tudják, hogy ki e tárgyak tervezője. Az 1945 utáni tervezők kevéssé vagy egyáltalán nem ismertek, Magyarországon nem övezte akkora elismertség a designereket, mint Nyugaton. Jellemző példa erre a jelenségre Ambrus Éva története, aki 1967 és 1984 között dolgozott porcelántervezőként az Alföldi Porcelángyárban, számos sikeres készlet fűződik a nevéhez, amit csak egy szűk szakmai réteg tart számon. Ambrus Éva 1979-ben két hónapos külföldi tanulmányútra mehetett Finnországba, ahol megdöbbenve tapasztalta, hogy nem csupán a világszerte ismert tervezők neve, hanem a legapróbb mokkáscsésze alkotója is fel volt tüntetve az üzletek kirakatában, ilyesmiről itthon álmodni sem lehetett akkoriban. A Hype and Hyper magazinban megjelent interjúban én ezért fogalmaztam úgy, hogy elemzéseink alanyai ismeretlen ismerősök.

A legtöbb tárgyat, amikről írunk vagy írni fogunk, ma már nem forgalmazzák, nem lehet egyszerűen beszerezni őket, ezért fontosnak tartjuk, hogy feltárjuk és bemutassuk azt a szociokulturális és történelmi-gazdasági hátteret is, amiben a tárgyakat megtervezték, legyártották és használták. Mindezt igyekszünk a tárgyakból kiindulva, a tárgyelemzésekre fókuszálva, érthetően megírni, nem designelméleti teóriákba csomagolni gondolatainkat. Emellett arra is törekszünk, ha erre van lehetőségünk, hogy a tárgyak használatáról is írjunk – ezt a következő kérdésben adott válaszomban jobban kifejtem.

M.K.: Mindig igyekszünk alapos munkát végezni, és nem csupán az elégségessel kiegyezni. Sokszor nyilvánvalóan nem pusztán csak az adott tárgyról beszélünk, hanem a készítésének, tervezésének történetéről, a tervező személyéről, arról, például milyen formában találkozott ezzel a tárggyal a vásárlóközönség, milyen átalakuláson ment át az elmúlt néhány évtizedben – rengeteg ajtót kinyitunk, ez sokszor embert próbáló feladat és hatalmas felelősség is, hiszen könnyedén el tudunk veszni a részletekben, de ezek nélkül a részletek nélkül nem tudnánk teljes képet adni a tárgyról. Másrészt a közérthetőség arra is vonatkozik, hogy próbáljunk meg elfogultság nélkül közelíteni a tárgyhoz, legyünk objektívek és tegyünk fel olyan kérdéseket, amelyek a használót/az olvasót is érdekelnék, és olyan válaszokat adjunk, hogy ahhoz ne kelljen külön értelmező kéziszótár.

U N I S E T - 2 1 2  v e n d é g l á t ó i p a r i s z e r v i z6. A sorozatban a górcső alá vett tárgyak az Iparművészeti Múzeum gyűjteményéből kerülnek ki. Hogyan történik a tárgyválogatás? Milyen szempontok szerint döntötök egy tárgy mellett (vagy éppen ellene)?

N.P.: A tárgyakat még 2019 elején válogattuk ki, több körben, több szempont szerint. Először mind a ketten összegyűjtöttünk magunknak olyan tárgyakat, amikről szívesen írnánk. Ezután a múzeumban, a Wartha-szobában a Törzsleltárat böngészve szűkítettük és véglegesítettük a tárgyválogatást. Szempont volt, hogy 1945 után keletkezett, tehát a modern és kortárs design területéhez kapcsolható, magyar származású tervezőtől származó, jellemzően inkább sorozatgyártott, kereskedelemben valaha forgalmazott, publikálásra alkalmas minőségű fotóval rendelkező tárgyakat válasszunk. Azt is szem előtt tartottuk, hogy lehetőség szerint az autopszia módszerével, közvetlenül vizsgálhassuk meg a tárgyakat, ha nem is az eredeti, múzeumban őrzött darabot, akkor egy másikat.

S a f a r i h ő p a l a c k o kMindkettőnk számára fontos a tárgyak kipróbálása, hogy lássuk, megtapasztaljuk, hogyan látják el gyakorlati-használati funkciójukat. Természetesen erre a múzeumi műtárgyak esetében nincs lehetőségünk, ezért is volt emlékezetes, amikor Kitti – hatalmas szerencsével – vásárolt egy Safari hőpalackot, és azt közösen elemeire szedtük, megvizsgáltuk, végül kipróbáltuk. Nekem helyzeti előnyöm Kittivel szemben, hogy a legtöbb kiválasztott tárgyat már láthattam, tapinthattam élőben a múzeumi gyűjteményben, nem csupán fotóról ismerhetem.

Amikor a sorozat 2019-ben megszakadt, majd idén felmerült a folytatás lehetősége, akkor egy olyan tárgyegyüttessel tértünk vissza, ami nem szerepelt az előzetes válogatásban, viszont rendkívül aktuális volt a COVID-19 járvány miatt. Ez az eredetileg Torma Istvánné által 1965-ben tervezett Krisztina asztali készlet porcelánból és a Pöttyöske nevű, élénkpiros matricás dekor Kis Edittől, utóbbi mintái a koronavírusra emlékeztetnek, ezért lett belőle a köztudatban „koronavírus szett”. Ebben a rendhagyó esetben eltértünk az előzetes válogatástól. A múzeum gyűjteményében nincs is ilyen dekorral készült szerviz, viszont a cikk egyik pozitív hozadéka, hogy egy kedves egyetemi szaktársunk felajánlott egy teljes „koronavírus szettet” ajándékként a múzeumnak.

7. Mi a szerepe az Iparművészeti Múzeumnak a hazai dizájntörténetben? Milyen szerepet kellene (kellene-e?) felvállalnia?

N.P.: Ez több szempontból is roppant összetett kérdéskör, és én nem is érzem magam egy személyben alkalmasnak arra, hogy megpróbáljak rá válaszolni.

Nagyon sok bizakodással és reménnyel várom, hogy végre megjelenjen Ernyey Gyula Tanár Úr publikációja az Iparművészeti Múzeum design tárgykörű gyűjtéstörténetéről és az 1975 és 1995 között fennálló Modern- és Módszertani Osztály működéséről. Ernyey Gyula – akit a legtöbben designtörténészként ismernek – hosszú éveken keresztül dolgozott az Iparművészeti Múzeum igazgató-helyetteseként, így belülről és kívülről is jól átlátja a helyzetet, éppen ezért gondolom rendkívül tanulságosnak a kiadás előtt álló tanulmányát a jelen és a jövő számára egyaránt.

M.K.: Fontos lenne, hogy legyen egy olyan hely, ahol a kulturális örökségünk tárgyvilágát megismerheti a közönség. Az iskolai évek alatt mindenkit elvittek a Magyar Nemzeti Galériába, hogy megismerje a nagy magyar festők munkásságát, a különféle művészeti irányzatokat. Az Iparművészeti Múzeumnak is ezt az edukálást kellene elvégeznie, már a legkisebb kortól. És itt nem pusztán a „ki tervezte” kérdésre kellene választ kapnia egy látogatónak. Nagyon sok fehér folt van a hazai designtörténetben, amiről az emberek nem is tudnak, és a kutatókra, a magunk fajta designteoretikusokra vár ezeknek a történeteknek a felfejtése.

Én például nagyon örülnék, ha a mostani tanulmányom folytatásaképp (melyet kivételesen nem Piroskával közösen jegyzünk, hanem Szőnyeg-Szegvári Eszter kutatótársammal) a Design Center történetét is megismerné a közönség, kiállítás formájában. Egyelőre a Moholy-Nagy László Formatervezési Ösztöndíj keretén belül megvalósult tanulmányunkat szeretnénk folytatni és majd kötet formájában megjelentetni, de addig még rengeteg munkánk van az archív anyagok feldolgozásával.

A Tárgyfétis-sorozatban eddig megjelent cikkek:

TÁRGYFÉTIS I 1. rész: Fabulon babakozmetikum
TÁRGYFÉTIS I 2. rész: Safari hőpalack
Tárgyfétis warm-up! – A koronavírus szett nyomában
TÁRGYFÉTIS | 3. rész: UNISET-212 vendéglátóipari készlet, az időtálló
TÁRGYFÉTIS | 4. rész: Tejkiöntő műanyagból

Oldal megosztása

Az oldal címe nyomtatáskor:
http://www.imm.hu/hu/news/view?id=234