Az elhunyt hajának apró emléktárgyakban való felbukkanása, a halál szimbólumainak – a koponya, a kaszás – használata illusztrációként vagy az idő múlását könyörtelenül jelző homokóra jelenléte a polgári enteriőrökben: mind az elmúlt századok talán szokatlannak tűnő viszonyulása a túlvilági élethez. Az elmúlás és a halál gondolata történelmünk során szinte a mindennapok része volt – a járványok, a háborúk vagy a magas számú gyermekhalálozások miatt. A mulandóság allegóriája számos iparművészeti tárgyon fellelhető, ezekből válogatunk most az Iparművészeti Múzeum gyűjteményéből.
A „lölkök napja” az elhunyt lelkek emlékezéseként ismert kifejezés a régi magyar népnyelvben. A halottak napja elhunyt szeretteinkre való emlékezés, az ezt megelőző mindenszentek estétől másnap alkonyatig tart, ekkor gyertyagyújtással, virágok elhelyezésével emlékezünk a túlvilágra költözött rokonokról, barátokról. Az emlékezés másik formája az elhunyt személyhez tartozó vagy személyiségére emlékeztető apró tárgy megőrzése, szemünknek kedves, rá emlékeztető kép elhelyezése mindennapi életterünkben.
Ennek fényében ma már szokatlannak tűnhet az a 19. századi szokás, hogy az elhunyt hajának egy darabját többnyire saját kezűleg készített emlékképekben helyezték el. A haj, mint az egyik legszemélyesebb dolog, a biedermeier korszak barátságkultuszában is szerepet kapott, de a gyász folyamatában is megjelent. Az úgynevezett hajmunkákban az emlék megőrzésének igénye jelent meg, ezek a hajkompozíciók, gyászékszerek arra hivatottak, hogy örökidőkre megőrizzék az elhunyt emlékét. Két feleségére emlékezve, hajukat együttes kompozícióban megjelenítve gyászolta Gerritsen Vilmos (Wilhelm) hajóskapitány két elhunyt hitvesét. Az aranyozott kis keretben látható, saját farkába harapó kígyó – amelyet leveles virágfüzér vesz körül, szintén hajból készítve – az örökélet és örökkévalóság szimbóluma.
Ez a ‘memento mori’, azaz emlékezz a halálra feliratú fajansz kupa a túlvilági élettel való szembenézésre és az elmúlás tudomásulvételére is ösztökél. A plasztikus, koponya alakú edény alján négy csontvég helyezkedik el, a szemgödrökből és a külsű hallójáratok üregeiből két kígyó tekeredik elő, összecsavarodó testük alkotja a kupa fülét. Míg korábban a halál a mindennapok része volt, úgy ez a kupa is beilleszkedhetett a polgári enteriőrökbe, napjainkban szinte ez már elképzelhetetlen.
A homokóra az idő múlására, az időben történő cselekvés szükségességére utal, a keresztény liturgiában a folyamatosan múló idő és a halál szimbóluma. Míves kidolgozásával, gyönyörű formázott üvegeivel igazán a lakás éke lehetett ez az 1700-as évekből származó homokóra.
A Zsolnay gyárban, Mattyasovszky László tervei alapján készült ez a koponyával és rózsafüzérrel ábrázolt imakönyv. A vanitas csendélet – amely az elmúláson való elmélkedést és a földi javakhoz való ragaszkodás hiábavalóságát hirdette –, a 17. századtól, főképp a holland festészetben jelent meg. A vanitasmotívumok alapvető álláspontja, hogy az ember nem ura saját életének, minden Isten kezében van, avagy „Ember tervez, Isten végez”. Legfeltűnőbbek az elmúlásra, illetve az elmúltra utaló olyan képmotívumok, mint a koponya vagy a homokóra. Ez a koponyát ábrázoló kisplasztika a hajnalfényt idéző eozinmázzal készült, amelyet Zsolnay Vilmos tett világhírűvé és fejlesztett tovább. A különleges fényhatás – Éosz, a hajnal istennő után – az eozin nevet kapta, és a manufaktúra művészetét talán semmi nem határozza meg annyira látványosan, mint e különleges máz.
Ezen 18. századból való, feltehetően Ausztriából származó szentkép szintén a mulandóság allegóriája. A kompozíció felső mezőjében Mária, Jézus és József szíve helyezkedik el, alatta római számlapos óra fölött az Isteni előrelátás (Divina Providentia) allegorikus nőalakja ül, kezében jogarral, baljával egy harangot tart Memento mori felirattal. Az óra jobb oldalán a halált jelképező csontváz, jobbjában kaszával, amint kalapáccsal kongatja a harangot. Az óra közepén egy ágyban fekvő haldokló látható, mellette Jézus és Mária alakjával.
