Hatalmas pakkal érkezett szubjektív tárlatvezetésére a Ráth-villába Szabó T. Anna költő. Hozott verseket, kéziratokat, saját ex librisének fotókópiáját, ékszereket, ruhákat, edényt és emlékkönyvet. Ruhája tetőtől talpig William Morris festő mintáit idézte, de vállán lógott kortárs alkotó, Demeter Krisztina szép piros táskája, amelyet egy versért cserébe kapott. Szülőhazáját, Erdélyt pedig piros csizmája képviselte. Aprólékosan párosította saját tárgyait, élményeit, emlékeit, kedves verseit A mi szecessziónk című kiállításhoz.
Szabó T. Anna férjével, Dragomán György íróval nemrég járt Rómában. Amikor kijött a Vatikáni Múzeumból, úgy érezte, művészetmérgezést kapott, sosem akar többet képeket látni. Aztán eljött a Ráth-villába, Horváth Hilda kurátor és Joó Júlia, a szubjektív tárlatvezetések szervezője végigkísérte az Iparművészeti Múzeum egykori főigazgatójának, Ráth Györgynek a házában, és újratöltődött. Mintha nem múzeumban, hanem vendégségben járna. Kortársnak éli meg ezeket a tereket, annyira ismerősök a saját múltjából, jelenéből.
A költő mesélt a látogatóknak Ráth Györgyről, a műgyűjtőről, aki egy eladott Rembrandt-kép árából vette ezt a házat. (Később megkérdőjelezték a festmény eredetiségét, ami azóta sem derült ki, mivel pár évtizede ellopták egy múzeumból.)
Ráth rendkívüli határozottsággal képviselte az iparművészet ügyét, mesélte, és az a paradox gondolat is elhangzott róla: „nem ismert ellentmondást, de meg lehetett győzni.” A műgyűjtő-jogász nem élvezhette sokáig a pompás villáját, mivel 1901-ben vásárolta és négy évvel később elhunyt. Óhaja az volt, múzeum legyen gyűjteményéből, amelyet felesége teljesített is. Az épület emeletén lakott, a földszintet múzeumnak rendezték be, amelyet 1907-ben Ferenc József császár is meglátogatott. „Tehát egy légtérben vagyunk vele” – nyugtázta Szabó T. Anna.
Beszélt a szecesszióról is, a kivonulásról, és jellemző motívumairól, a virágokról és állatokról. Többhöz verset is párosított. Például a katánghoz Weöres Sándortól A napsugár címűt, a varjakhoz sajátját: Így sétálnak a varjak. A ragadozó madarakról a Megölt fekete rigó című verse jutott eszébe, amelyet Juhász Ferencnek dedikált (Az ő verse a Halott fekete rigó.) Anna a saját – szecessziósként emlegetett, dús – kertjében látta ugyanis, amikor egy rigót széttépett egy karvaly. A szecessziós fogadószobában mesélt arról az erotikus verseket tartalmazó kötetről, amelyet férfi álnéven írt, majd játékból egy negatív kritikát publikált róla a Holmiban.
A képtár németalföldi festménye kapcsán felelevenítette gyerekkorát, ahol gyerekként az ágyhoz kötött dédnagymamája felolvasott neki. A szobában ott lógott egy hasonló kép másolata tehenekkel és lovakkal, bár a részleteket nem tudja felidézni. (Anna 9 éves volt, mikor a dédnagymamája meghalt.)
Rámutatott az érmékre is, amelyekkel nagyapja büszkélkedett, művészektől kapta. A francia szobából A fátyoltáncosnő (Loie Fuller) elnevezésű lámpát emelte ki, amelyről Keleti Éva fotója jutott eszébe, ahol szintén úgy lobog a fehér kelme, mint Fuller „szárnyai”. Majd az emeleten megmutatta azt a fényképet is, amelyen Fuller látható a látványtár tapintható asztalán. Kivette a táskájából a saját emlékkönyvét is, amely nyilván teljesen más volt, mint a századfordulós könyvecske. A kis beírások viszont olyanok voltak, mint minden lánynak a nyolcvanas években, akinek volt emlékkönyve: „Titok, ne nézd meg, te piszok”. Elhozta kedvenc gyűrűjét, amelyben hatalmas labradorit kő található, elsőre szürkének tűnik, de más fényben kéken. (Ilyen kő látható több metrómegállóban is, például a Stadionoknál.) Legyezőből is rendes gyűjteménnyel rendelkezik, és a zsebóráról pedig megidézte azt a 100 éves zsebórát, amelyet Dragomán György kapott érettségire, és Anna az érettségi másnapján eltörött. A zsebóratartóról pedig Várady Szabolcs limerikjét szavalta.
Élete legkedvesebb tárgyaként említett egy bokára készült ékszert, amely egy fűszálból állt és két bogyóból – Dragomántól kapta 1989-ben. 15 évesen Velencéből hozott neki egy kis gyűrűt, és írt hozzá egy Ékszerek című novellát, amelyet kétségbe esve keresett a tárlatvezetés előtt, de nem talált. De elhozta a Gyűjtő című írását, amelyet az édesapja írógépén pötyögött két ujjal.
A legszemélyesebb tér az erdélyi rész volt, szinte ebben nőtt fel Szabó T. Anna. Minden tárgynak ismeri az erdélyi megfelelőjét. Kós Károly neki olyan, mintha személyesen ismerte volna. Nagyapjának van egy képe Kóssal, nagyon szerették egymást, mesélte róluk Szabó T. Anna apukája. Az építész-tervező Kós unokatestvére – aki hasonlított a művészre – három barátnőjének a nagyapja, ő nevelte a lányokat. Mérges öregember volt, aki első világháborús szókincset használt.
A tárlatvezetés végén előkerült Szabó T. Anna ex librisének fotókópiája, amelyet egy 93 éves székely művész készített neki gyerekkorában.
