Dekoratív bútordarab – egy négyzetméternyi beltéri tavasz. A jardiniere (ejtsd: zsárdinjér) többértelmű szó, amely főképp erre az úgynevezett virágos asztalkára utal. A jardiniere egyúttal a francia „kertész" női alakja is, de a szakácsművészeti szakszavak között egy zöldséges étel megnevezése is, amelyet tavaszi friss termések keverékével főznek vagy tálalnak. Sőt, általában nagyobb, kültéri növénytartók elnevezésére is használják.

Hogyan is működött ez a kiskertet imitáló bútordarab a lakásban a 19. század elejétől? Az általában tölgy- vagy fenyőfa alapból készült, mahagóni borítással és aranyozással díszített asztalka közepére méretarányos fém virágosládát raktak, ez az elmozdítható fém bélés tette lehetővé, hogy földet, majd élő virágot helyezzenek el benne.

Ezek a dekorációs célt szolgáló virágtartó asztalkák az 1800-as évek elején divatos empire stílusban készültek, az Iparművészeti Múzeum bútorgyűjteményében található darabok feltehetően Ausztriából és Franciországból származnak. Az asztalok aranyozott díszítőmotívuma és formavilága ezt az I. Napóleon császársága alatt (1804-1814) kialakult és uralkodó művészeti stílusirányzat jegyeit viseli magán.

A főképp egyiptomi és antik díszítőelemeket kombináló, jellemzően szimmetrikus ornamentikával dolgozó empire műfaj jelentősen befolyásolta a korabeli bútorművészetet, iparművészetet és divatot. A kor kedvelt, visszatérő motívumai a drapériát tartó női alakok, antik szekerek, puttók, szárnyas kimérák, pálmaágak és babérkoszorúk, amelyeket alapos nézelődés után ezeken az asztalkákon is felfedezhetünk.