Volt, aki a padlóját hasogatta fel, hogy tovább fűthesse a kemencéjét, más a fejedelem haragja elől menekült a porcelángyártásba – tárgyaink segítségével ezúttal az európai kerámiatörténet nyughatatlan elméiről, példaadó mestereiről mesélünk!
Kínai család (Les delices de l'enfance), Johann Joachim Kändler, Meisseni Porcelángyár, 1850 körül
Az európai kerámia története a lázas kísérletezés és másolás krónikája is egyben. Mióta a középkori fazekasok a vágyott etalonnal, a keleti keramikával megismerkedtek, mind szilárdabb és finomabb anyagú, formálhatóbb és csillogóbb mázú eredményre törekedtek – a perzsa ónmázas majolikát másolták, s előképe, a kínai porcelán titkát igyekeztek megfejteni. Miközben persze új minőséget is teremtettek. Ennek a szerteágazó históriának akad néhány megkerülhetetlen figurája: keramikusok, alkimisták és modellőrök, olyan mesterek, akik kíséreteikkel, felfedezéseikkel, újszerű formakultúrájukkal évszázadokon át mintául szolgáltak az utókornak.
Ovális tál - Bernard Palissy modorában, kígyóval, 19. század vége, Párizs
Jelentős fazekasokat már a reneszánsz kor előtt feljegyeztek, ám az első olyan művészt, aki évszázadokon át inspirálta a szakmát, nem az európai majolika őshazájában, Itáliában érdemes keresnünk, hanem Frankhonban, Medici Katalin korában. Bár a firenzei származású királyné nem tartozott a jelentősebb mecénások közé a fejedelmi családban, mégis ő telepíttetett olasz fazekasmestereket Franciaországba. A neves majolikaközpont, Faenza neve után fajansznak nevezett ónmázas kerámia meghonosításával, vagy éppen a provence-i parfümipar megalapításával mégis sokat tett a franciákért. Pártfogoltjai közé tartozott egy természettudományokban jártas, egyszerű származású hugenotta keramikus, Bernard Palissy is, akinek áttetsző színes mázzal bevont, domborműves táljai, kígyóval-békával díszített rusztikus díszedényei máig hivatkozási pontnak számítanak – miközben alkotójuk nem feltétlenül ezt gondolta volna életművének.
Lámpatest - Bernard Palissy modorában, Zsolnay-gyár, 1880, Pécs
Mert eredendően ő is a fehér máz titkát kutatta, kivételes fanatizmussal. Már meglett házas ember volt, mikor Antoine de Pons ferrarai nagykövet gyűjteményében felfedezett egy hófehér csészét – máig vita tárgya, hogy kínai porcelán vagy itáliai majolika lehetett. Mindenesetre a következő tizenhat évét a rejtélyes anyag kutatásának szentelte, lényegi előismeretek nélkül, s közben totálisan elszegényedett. A nyomorból a művészetpártoló Anne de Montmorency herceg mentette ki, aki elsőként ismerte fel az időközben készített, naturalisztikusan mintázott edényei jelentőségét – s pártfogásának köszönhetően jutott egyre rangosabb megrendelésekhez. Palissy, hogy bevételhez jusson, földméréssel is foglalkozott, ő térképezte fel például a saintonge-i sós mocsarakat, miközben korát megelőző hidrológiai és mezőgazdasági ismeretekre tett szert – erről tanúskodnak tudományos művei.
Ovális tál - Bernard Palissy modorában, Victor Barbizet, 1870 körül, Párizs
Edényeinek – mint például a Medici Katalin számára tervezett, „rustiques figulines du Roy” manierista kerámiáknak – éppen az adott sajátos jelleget, hogy természethű díszítményüket a mocsárvilág növényeiről és lényeiről mintázta. Bizarr dísztáljai akkora divatot teremtettek Párizsban, hogy a megrögzötten református Palissyt gyakran hálás katolikus megrendelői rejtegették a vallásüldözés elől. A „fehér arany” receptjét sohasem fejtette meg, helyette fáradságos kísérletekkel kifejlesztett, áttetsző ólommázai lettek híresek. Mindez abból a szempontból érdekes, hogy a hozzá mért későbbi művészek mind hasonlóan nyughatatlan elmék voltak: komoly akadályokat leküzdve bukkantak rá valami olyan új eljárásra, amely felülírta az addigi trendeket. Ilyen áttörés volt például Johann Friedrich Böttgeré, aki bár eredetileg az arany titkát kutatta, száz-százötven évvel a francia mester után, a Drezda közelében bányászott kaolinnal kísérletezve dolgozta ki az európai porcelán receptjét. A kutatás közben elhunyt Ehrenfried Walther von Tschirnhaus báró volt ebben a segítségére, ő terelte a figyelmét a kínai porcelánra, s annak Európában ritkábban előforduló alapanyagára.
Kisplasztika - commedia dell'arte szereplő – Pulcinella, 1710-1715, Meissen
Mert az aranycsinálással felsült Böttgert igencsak sürgette az idő, hogy valami jövedelmező találmányt letegyen mecénása, az egyre türelmetlenebb választófejedelem asztalára. II. Erős Ágost végül megkapta, amit akart, a vívmányra támaszkodva 1710-ben meg is alapította a meisseni porcelángyárat, ami aztán alaposan felforgatta az európai kerámiaipart. Leginkább talán azért, mert forma- és mintakincsüket nemcsak a sorra nyíló bécsi, velencei, berlini stb. manufaktúrák kezdték másolni, hanem a trónfosztott fajanszműhelyek is, hiszen termékeik a nemes kerámiára hasonlító, de elérhetőbb alternatívaként kaptak új szerepet a piacon. Szempontunkból nem is Böttger, a szinte fejedelmi rabságban tartott alkimista a hangsúlyos tehát, hanem azé a szobrászé, aki a porcelándivatot a barokk korban diktálta, Johann Joachim Kändleré. Erős Ágost manufaktúrája kezdetben éppen az itt láthatókhoz hasonló figurák voltak a legkevésbé jellemzők. A porcelán-kisplasztika sajátos műfaját már az 1731-ben Meissenbe hívott modellőrnek köszönhetjük, aki a kor szinte valamennyi divatos témáját feldolgozta, s asztaldíszül szolgáló, pontosan mintázott, visszafogott festésű szobrocskáival vált követendő példává.
Kisplasztika - Columbina és Scaramouche, Johann Joachim Kändler, 1740-1748, Meissen
Mitológiai alakokat vagy kortárs figurákat ábrázoló, életteli alakjaival és szoborcsoportjaival ő honosította meg az európai barokk és a rokokó formanyelvét a porcelánművészetben. Több mint kétezer modellt készített, közülük a páros figurái voltak a legnépszerűbbek. Díszes öltözékű, kordokumentumnak is tekinthető, kecses kisplasztikái gyakran gavallérokat és hölgyeket ábrázoltak változatos udvari kedvtelésekhez öltözve, vadászruhában, tánckosztümben, vagy a szerepjátékoknak megfelelő pásztorviseletben. Számos művét a francia opera vagy – mint az itt látható Columbina és Scaramouche figuráit – az itáliai népszínművek szereplőiről mintázta. Kändler mellett érdemes megemlítenünk még a festő Johann Gregor Höroldt nevét a manufaktúrából, aki amellett, hogy sikerült lemásolnia a Ming kori porcelánokra jellemző, máz alatti kék festést, virágokat, életképeket és tájakat megörökítő miniatúráival az európai porcelánfestészet úttörője lett. Ha nem is közvetlenül tőle, de az ő korszakából származik a híres hagymadekor, a meisseni gyár évszázadokig divatban maradt keleties motívuma.
Csésze aljjal - Antikizáló jelenetekkel, Josiah Wedgwood & Sons Ltd., Staffordshire, 19. század eleje
Kändler kései kortársa volt a staffordshire-i fazekas és vállalkozó Josiah Wedgwood, aki híres elődjeihez hasonlóan egy újabb korszakalkotó találmánnyal, a keménycseréppel formálta tovább az európai kerámiatörténetet. Mesterséges összetételű, magas tűzön tömörre égetett alapanyaga a porcelánhoz hasonlóra volt formázható, de jóval olcsóbb tárgyak előállítására adott lehetőséget – ipari méretekben, s rövidesen ez lett a kulcs. Az új anyagból készült edényeivel a brit keramikus már a 18. század végére letarolta az európai piacokat, s talált egyúttal számos követőre. Pedig Palissyhoz hasonlóan Wedgwood sorsa is kalandosan indult: apja halála után, kilencévesen állt munkába bátyja üzemében, s túlélte a himlőbetegséget – talán maradandó egészségkárosodásának köszönhető, hogy a fazekaskorong helyett inkább a tervezés és a kísérletezés felé fordult. Legjelentősebb találmánya az 1770-es években kidolgozott jasperware (jáspiskerámia) volt: a fehér, de anyagában színezhető alapanyagból az applikált (ráöntött, rásimított, berakásos stb.) díszítésekkel az antik kerámiákhoz hasonló hatást ért el abban a korban, amikor éppen az ókori ideálok felé fordult az érdeklődés.
Tálca - a Wedgwood kerámiák modorában, pompeji figurákkal, 1788, Bécs
Múzsákkal díszített, máz nélküli kaspói olyan népszerűek voltak, hogy az 1770-1800 között kialakított motívumkincsét kis módosításokkal máig alkalmazzák. Persze nem biztos, hogy az alapító eredeti szándékával egyetértésben, hiszen Wedgwood – aki Charles Darwin nagyapja volt máskülönben – nagyon is hitt a fazekasság evolúciójában, termékeivel szorosan igyekezett követni a divatot, például az elsők közt szakított a meisseni minták másolásával. Akkora szerepe volt a kerámiagyártás iparosításában, hogy jó ideig Wedgwoodnak hívtak mindenféle kőedényt, függetlenül attól, hol készült. A brit vállalkozó a nevével fémjelzett, halványkék alapra erősített fehér figurák mellett korai marketingguruként is maradandót alkotott. Miután megrendelői közt tudhatta a királynőt, röviden elérte például, hogy a jól csengő „Queen's Ware” fantázianéven forgalmazhasson termékeket, de önkiszolgáló bemutatótermeivel és termékkatalógusával is jócskán megelőzte korát. Stílusát néha még a porcelánmanufaktúrák is utánozták. Gyűjteményünk őrzi például az itt látható, 1788-ban a Bécsi Porcelángyárban készült, Wedgwood kerámiák modorában díszített tálat, de még a korban népszerű köszöntőkártyák alkotói is szívesen merítettek mintáiból.
Kaspó - A kilenc múzsa alakjával, Josiah Wedgwood & Sons Ltd., 1891-1900
A 18. század végén jöttek megint divatba Palissy rusztikus munkái. Nálunk például a holicsi manufaktúra készített hasonló fajanszplasztikákat, de a tatai, úgynevezett rákos tányérok esetében is palissyi hagyományokra vezethető vissza a „trompe l'oeil” szándék, a megtévesztően valósághű ábrázolásra való törekvés – ezek közül mutatunk itt egy remek példányt. A francia nemzeti örökség részeként Charles Avisseau tours-i keramikusművész kezdte másolni munkáit az 1820-as évektől, s tette divattá szerte Európában a „Palissy modorában” készült tárgyakat – hatása még a viktoriánus majolikáján is visszaköszönt. Ki is alakult két nagy iskola a követői közt: Avisseau mellett a párizsi Georges Pull és köre, például Victor Barbizet is örömmel merített a reneszánsz mestertől, halas-kígyós tálját fentebb láthatják. Népszerűségét nagyban magyarázza, hogy természet ihlette munkáit követendőnek példának találták a naturalizmus, a historizmus, majd a szecesszió korának alkotói is. A legtöbb másolat a fenti példákon megcsodálható, tekeredő kígyóval és mocsári lényekkel díszített, ovális táljáról készült. Valódi technikai bravúrral élesztették újjá Palissy stílusát a Zsolnay gyár historizáló edényei is – Pécsett készült a fent látható, csigákkal és páfrányokkal díszített lámpatest.
Dísztányér - Folyami rákokkal és csigákkal, Schweiger Antal, tatai fajanszmanufaktúra, 1780 körül
Igaz, a 19. század közepéből, második feléből, mikor már Európa-szerte bukkantak fel a kísérletező kedvű alkotók, nehezebb kiemelnünk egyetlen egyet, aki a kerámiaművészetre az eddig felsoroltakhoz hasonló mértékű hatást gyakorolt. Talán egy újabb staffordshire-i figura lenne a befutó, a sok más mellett a ragyogó színű, élénken stilizált csempéiről is híres Herbert Minton, akitől Zsolnay Vilmos a magas tüzű színes mázak ötletét vette? A kémiában jártas, újfajta fajanszokat és kísérleti mázakat kifejlesztő híres franciák, Alexandre Bigot vagy Theodore Deck? Mind igencsak jelentősek voltak az európai kerámia történetében. Radisics Jenő, múzeumunk egykori vezetője például Zsolnay Vilmost emeli Bernard Palissy mellé, mikor azt írja róla: „Palissy és Zsolnay voltak a legelsők, akik felismerték az anyag nemes voltát és ennek a legmagasabb fokig való fejlesztését tűzték czélul. Az eredmény mindkettőnél a magas hőfok által elért művészetben nyilvánult meg.”
Váza - Bernard Palissy modorában, Zsolnay-gyár, 1880, Pécs
Innováció, művészi minőség és egy nagy adag merészség – talán ezek a megfelelő kulcsszavak, ha az európai kerámiatörténet nagy formálóit keressük. A Művészi Ipar folyóirat a magyar fajanszról szóló 1885-ös cikke még úgy fogalmazott, Zsolnay Vilmos merész kísérleteinek sikere „áthidalta a nagy űrt” a fajansz és a porcelán között. Az 1878-as párizsi világkiállítás zsűrijének elismerése után a pécsi keramikus maga is a „porcelánfajansz” kifejezést kezdte használni a manufaktúra kiváló minőségű keménycserepére, amelyet „magastüzű mázakkal” sikerült csodálatos színűvé varázsolni. De ennek persze semmi köze a porcelánhoz – fogalmazzunk inkább úgy, hogy Zsolnay Wedgwoodhoz hasonlóan szintén egy trendérzékeny marketingzseni volt! Vitathatatlan érdeme, hogy találmányaival újra önálló jelentőséget, eredeti művészi minőséget adott az alapanyagnak. S hagyta velük a manufaktúra híres dekortervezőit és modellőreit, Zsolnay Terézt és Júliát, Sikorski Tádét, vagy később Apáti Abt Sándort és Mack Lajost alkotni – ebben állt zsenialitása.
Virágtartó díszedény – Nőalakkal, Mack Lajos, 1905, Pécs
