Védőital. Folyékony orvosság. A magyar virtus szesze – szinte már a vérünk! A pálinkáról mesélünk ezúttal, de csak szőr mentén érvelnénk a fogyasztása mellett. Mert olyan hungarikum ez, amit ritkán érdemes csak elővenni a vitrinből. Emeljük poharunkat, tartsanak velünk!
Butykos – Szíven ülő galambpár alakját ábrázoló színes zománcfestéssel, 18. század, Erdély (feltehetően)
„Nincs olly munka, foglalatosság, de ünnepélyes dolog is, mellyben a’ pálinka fő szerepet ne játszan, mindenhez a’ mit az ember kezd, vagy lendít, pálinka kell” – akadtunk rá az idézetre egy 1845-ös értekezésben, amit akár használati utasításként is olvashatnák a magyarok kedvenc snapszához, pedig egyáltalán nem az. Gróf Széchenyi István, aki a hiteltől a gőzhajózásig, a lóversenytől a hídépítésig számos téren igyekezett szakértőként fellépni, a magyarok szeszesitalfogyasztásán is elmélázott egy sort – mit sort, közel 60 oldalt – a reformkor honfiúi hevületében. Bár lehet, hogy túlzás hevületről írni, hiszen meglepően kijózanító sorok ezek. Ízes magyarsággal írt, gazdasági adatokra és személyes észrevételekre alapozott írásában egyenesen „veszedelmesnek” bélyegzi a pálinkafogyasztást. Olyan bajnak, ami alig néhány emberöltő alatt harapózott el a borfogyasztó magyarok közt, s amit mielőbb orvosolni kell. Az égetett szesz ismert volt már bőven Széchenyi kora előtt is. Ám tömeges elterjedése valóban az 1840-es évekre tehető, amikor a törkölypálinkánál és a szilvóriumnál (ilyet hirdet ez a kártya is) jóval olcsóbb burgonyapárlat alapélelmiszer lett, s olyan össznépi alkoholizmusba taszította az országot, amelyből máig nem tértünk magunkhoz egészen.
Céghirdető kártya - Árdánházai szilvórium, 1900 körül, Budapest
Mielőtt magunkra zúdítanánk a népharagot, hadd jegyezzük meg, nem a tiszta gyümölcspárlat ellen érvelünk – van olyan alkalom, amikor megengedhet magának egy kupicával az, aki kedveli az efféle élvezeteket. Főként, ha a kuriózumnak számító, Magyarországon termett gyümölcsből, itthon főzött és palackozott, ízesítés és színezés nélküli, tiszta párlatról beszélünk, ami bő tíz éve gyarapítja a hungarikumok gyűjteményét. Ettől függetlenül tény, hogy csak a legutóbbi időkben kezdtük szigorúan venni a pálinka fogalmát, s ahogy a reformkorban, úgy a statisztikák szerint ma sem jellemző, hogy bevárnánk a koccintással a megfelelő alkalmat. Túlságosan is kapaszkodunk a butykosba, amit már „a legnagyobb magyar” is érzékelt – hiszen eredetileg névtelenül publikálta vitairatát a pálinkafőzés és értékesítés szigorú szabályozásáról. Mert, hogy ne legyen „tüske” a szemünkben, a gróf a gabona- és burgonyapárlatok betiltására, a gyümölcspálinkák alkoholfokának korlátozására, s egyúttal borfogyasztásra buzdított egészségügyi és gazdasági érvekkel. Valódi hungarikum lehetett volna ez az ital már korábban is, ha javaslataiból nem csak a megadóztatását fogadták volna meg kortársai!
Csiszolt üveg pálinkás pohár (készlet része), 1860 körül, Magyarország
Bár a századfordulón indult antialkoholista mozgalmak ellenére máig pusztítjuk agysejtjeinket a pálinkával, egyvalamit mégis köszönhetünk a tüzes víznek: a kupicákat és a butykosokat – ezekből mutatunk itt válogatást. A tömény ital nem romlik meg, s már kis mennyiségben is energiát, melegséget ad – aminek persze megvan az ára. Tárolása és fogyasztása azonban olyan népszerű palack- és pohártípusok kialakításával járt, amelyek velünk maradtak századok óta, sőt át is mentettek bizonyos archaikus formákat, mesterségbeli fogásokat az utókornak. Mert nincs pálinka butykos – vagy más néven butélia, butella – nélkül. Utóbbin még érződik az üvegpalack jelentésű „bouteille”, vagyis a kifejezés francia eredete, hiszen eredetileg üvegformát utánzó ónmázas cserépedényt takart a név. Formája egészen változatos lehet, ám a kis kerek szájáról egyértelműen felismerhető ez a hordozható palacktípus – máskülönben könnyen elillanna belőle az ital. Lehet lapos, hengeres vagy hasáb alakú, könyv (zsoltárbutella) vagy éppen ember formájú edény (miska). De mintájára butykosként hivatkoztak később mindenféle palackra, ami tömény italt rejtett.
Öntött díszítésű ón pálinkás butykos, 18. század, Erdély
Erre szép példa a nyitóképünkön látható, szíven ülő galambpárral díszített erdélyi üvegedény, oldalán a vizsolyi Bibliából vett zsoltáridézettel: „Istentől van minden földi javunk” – lám, még a pálinka is.
Szintén érdemes megcsodálni ezt a belsőzsebbe rejthető, császári címerrel, koronás kétfejű sassal dekorált, öntött díszítésű ón butellát – hát mondják, hogy nem a síelők kedvenc laposüvegeinek a rokona! Ám hogy a síkra visszatérjünk, jegyezzük meg, azért mégiscsak az alföldi fazekasközpontokban készültek a legdíszesebb cserépbutykosok. Mivel kialakításuk kifejezetten „babramunka” volt, többnyire megrendelésre gyártották olyan gyakorlott fazekasok, akik otthonosan mozogtak a kerámiaművészet minden ágában.
Készültek ilyen palackok a millenniumi kiállításon feltűnt mezőtúri fazekas, a népies agyagművességet művészetként átmentő Badár Balázs műhelyében, sőt, hogy egy újabb érdekességet mutassunk, még Gorka Géza is alkotott hasonlót a háború idején.
Zománcfestésű pálinkáspalack – magyaros díszítéssel, Giergl Henrik cég (Budapest), 1880 – 1890, Budapest
Az ital értő fogyasztásról azonban inkább már az otthonokba szánt üvegpalackok árulkodnak. A 19. századi pálinkás készletek jellegzetes típusa a hengeres testű, hosszú, csőszerű nyakban végződő palackforma volt. Ezek közül a híres pesti üveggyáros, Giergl Henrik műhelyében készült az egyik legszebb darab: az itt látható, zománcfestésű díszítéssel, historizáló-magyaros virágdekorációval ellátott palack. S hogy beszámoljunk a butykosok evolúciójáról, nézzék meg ezt az izgalmas designpalackot Fürtös György keramikus korai munkái közül, amelyet kevéssel a Zsolnaynál való elhelyezkedése után készíthetett a 60-as évek elején. Sőt, megér egy kattintást a Ferenczy Noémi-díjas keramikus, Tihanyi Zsuzsanna tavaszias díszítésű, gömbölyded formákkal operáló készlete is, amelyet a bécsi Augarten Porcelánmanufaktúránál töltött gyakornoki idejében tervezett 1990-ben.
Porcelán pálinkás palack (készlet része), Fürtös György formatervező, Zsolnay-gyár, 1960 – 1963, Pécs
S végül nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy nem maradhat örökké butykosban a pálinka! A mértékre ezúttal figyelmeztessen minket az, hogy a „pohárka” jelentésű, szerb-horvát eredetű kupica szavunk eleve egy kicsinyített forma: a kupa kifejezésünk unokaöccse. Míg a nyitóképünkön látható erdélyi kupica még vizespohárra emlékeztet, a pozsony-várteleki zsidó ötvösdinasztia sarja, Becker Fridericus által készített ezüst pohárka már tartja a szabályt, miszerint pálinkát legfeljebb féldecis ivóedényből illik fogyasztani. Nem férhetett több abba a csiszolt, csillagokkal mintázott üvegpohárkába sem, amelyet készlet részeként mutatunk fentebb az 1860-as évekből – a mellette látható söröspohár, és a talpas boroskehely érzékelteti leginkább az ajánlott mennyiségeket. Arra azonban legkorábban a 19. század végén találtunk példát gyűjteményünkben (ráadásul likőröspohár formájában), hogy úgy kezdene keskenyedni a kupica szája, mint a ma divatos pálinkáspoharaknál. Pedig, ha valami, akkor a kis űrtartalom és az ital párolgását gátló, szűkülő szájkiképzés utal a leginkább arra, hogyan vált alapélelmiszerből alkalmi különlegességgé az ital.
Talpas likőröspohár ún. gillos technikával díszítve – testén magyar címerrel, szalagban „BIZALMAM AZ ŐSI ERÉNYBEN” felirattal, 19. század vége, Magyarország
„Bizalmam az ősi erényben” – hirdeti szalagfeliratában az itt látható, magyar címeres kupica. Nos, már Széchenyi is bízott abban, hogy nem feltétlenül a mennyiségtől éled fel bennünk a magyar virtus... Intsünk tehát pát a féligazságoknak, hogy orvosság, szíverősítő vagy védőital lenne a szesz – s fogyasszuk a jó magyar gyümölcspálinkát, szó szerint, egészséggel!
