Ugrás a tartalomra
Akadálymentesített változat főoldal
Museum of Applied Arts Hangostérkép

Legősibb virágdíszünk úgy bukkan fel koronként az iparművészet történetében, ahogy a mintájául szolgáló szent növény, a lótusz is virágát bontja reggelente a zavaros víz felett. Ezúttal is mélyre merültünk gyűjteményünkben, hogy megtaláljuk „a Kelet rózsája”, a lótuszábrázolás gyökerét.

Egy legenda szerint mikor Buddha megszületett, hét lépést tett és lábai nyomán lótuszvirágok fakadtak. Ez a szimbolikus, de igencsak megindító ábrázolás pontosan szemlélteti, hogy mennyire nem evilági jelenségnek tartották ezt a tündérrózsára emlékeztető (bár azzal nem közeli rokon), sekély, mocsaras vizekben tenyésző növényt. Persze a lótuszvirág már jóval Gautama Sziddhártha kora (i. e. 5-6. század) előtt a megtisztulás és az újjászületés spirituális jelképe volt az ősi keleti vallásokban. Egyiptomban a napot és a teremtést jelképezte, illetve az alsó és a felső királyság egységét, a hinduizmusban a jólétet és az örökkévalóságot, ezért hitték, hogy a teremtés istene, Brahma lótuszból született és az volt a trónja is. Aphrodité és Venus virágának tekintették a görög-római mitológiában, de évezredes a kultusza Kínában és Japánban is. Nyilvánvaló szépsége és bódító illata mellett különleges életciklusának köszönheti kitüntetett szerepét „a Kelet rózsája”, hiszen képes nap mint nap a zavaros vízből kiemelkedni, makulátlan fehér vagy rózsaszín virágait a víz fölé emelve kibontani, hogy aztán estére bezárulva újra a sötét tófenéken térjen nyugovóra. Ezért is lett a buddhizmusban az emberi világból való kiemelkedés, a megvilágosodás szimbóluma.

A tökéletességet, bölcsességet, szerelmet is reprezentáló növénynek Ázsia-szerte hasonló szerepe és jelentése van a művészetekben, mint Európában a rózsának és a liliomnak – mi több, még stilizált ábrázolásuk is összefonódik. A keleti kultúrákban nemcsak a növénytermesztéshez kapcsolódó mágia, hanem később az emberábrázolást tiltó vallási előírások is arra sarkallták az alkotókat, hogy növényi ornamentikával fejezzék ki magukat, amely aztán több hullámban hatott az európai művészetekre is. Ahogy a vörös virágokról szóló írásunkban korábban kifejtettük, a virágábrázolás évezredeken át továbbélő alaptípusai mind ókori, közel-keleti eredetűek: a népművészetben virágtővé szelídülő életfa, a levélcsokor megörökítésére szolgáló oldalnézetes ábrázolás (liliom- és tulipánmintáink forrása), illetve a fölülnézetes lótusz-motívum, amely rozetta- s egyben rózsaképünk elődje. Ez utóbbi ráadásul az egyik legősibb ismert virágminta, hiszen négyszirmú változatai már az i. e. 4. évezredből adatolhatók. A párnavégek hímzett mustrájától a reneszánsz miseruhák, századelős kerámiák, mai tetoválások ornamentikáján át a kortárs dizájnig számos esetben ismerhetünk rá olyan mintákra, amelyek ebből a forrásból erednek: a lótuszvirág ősi ábrázolására vezethetők vissza.

Nem csoda, hogy e „mintavándorlás” tárgyi tanúi gyűjteményünk teljes spektrumát felölelik a 12. századi, hajóroncsból mentett cseréptárgyaktól a kortárs ékszerekig. Az itt látható, máz alatti kobaltfestéssel készült apró porcelántégely például több szempontból is különleges ezek közül, hiszen nemcsak dekorációja, de bimbóformája is a szent növényre utal, s egy hetven méteres mélységben szunnyadó, sokat fosztogatott hajóroncsból mentették ki a Dél-kínai-tengerből, többezer társával együtt a '90-es évek közepén. Lelőhelye, a Hoi An hajóroncs azért is számított izgalmasnak a régészek körében, mert az első olyan szakszerűen feltárt hullámsír volt, amelyben kizárólag vietnámi árukat találtak a 15. századból. Hasonló, főként kínai és thaiföldi eredetű, lótuszmintás kerámiatárgyat többet is őriz múzeumunk, de a 14. századtól már itáliai és török selyemszöveteken, és szintén az Oszmán Birodalomból származó dísztőrökön, szőnyegeken, takarókon is követhetjük a lótuszminta hódító útját. Európában részben bizánci közvetítéssel, főként a keresztes háborúk után terjedt el a keleti, díszítő funkciójú növényi ornamentika, amelyet elsőként az olasz iparművészet fogadott be, kerti virágokká értékelve át a lótuszhoz hasonló motívumokat, amelyek aztán mintalapok, mintakönyvek formájában terjedtek tovább Európában.

Magyarországon szélesebb körben itáliai hatásra, a „virágos” reneszánsz idején vált közkeletűvé a növényi díszítmény a 14. századtól, de a stílust a hódoltságkori török kapcsolatok is gazdagították. Ha belegondolunk, hogy az Árpád-kortól kezdve a hazai előkelőségek díszruháit, de részben még az egyházi méltóságok miseruháit is bizánci, itáliai, török eredetű selymekből, damaszt- és bársonyszövetekből varrták, gyakran más funkciójú darabok, például diplomáciai ajándéknak szánt török kaftánok (hilát) átalakításával, akkor könnyen elképzelhetjük, hogy hány forrásból érkezhettek ezek a növényi mustrák a középkori királyságba. Gyűjteményünkben találunk olyan 14. századi, az itáliai selyemszövés egyik központjaiban, Luccában készült selyemszövetet, amely motívumkincsében és komponálási módjában a beáramló kínai selymek hatását tükrözi, a gyergyószentmiklósi örmény katolikus templomból származó, kék alapon arannyal mintázott selyem miseruhát (ebből mutatunk is egy részletet), amelynek alapanyaga feltehetően szintén hilátként érkezett az Oszmán Birodalomból, sőt egy másik török eredetű, bársonyborítású, hímzett nyílttartó tokot is. A közös pont, mint sejthetik, e luxustermékeket ékesítő lótuszvirág – amely mintául szolgálhatott később a hétköznapibb viseletek díszítményeihez is.

Az egyik legszebb példa ezek közül az itt látható ún. Oláh Miklós-mente. A tíz év körüli gyermeknek szánt kabátféle (ennek a hátrészét mutatjuk meg közelről) a 16. század második felében készült török udvari selyemlampasz szövetek (kemha) legdrágább, arany- és ezüstfonallal átszőtt változatának szép példája. Természetesen ez is egy korábbi viselet átalakításával készült, de mint a későbbi textiltörténeti kutatások kiderítették, Oláh Miklós nem viselhette gyerekkorában – vélhetően a családi gyűjtemény rangját szándékozták emelni eredeti tulajdonosaik, az Esterházyak azzal, hogy az esztergomi érsektől eredeztették ezt a különleges mentét. Analóg darabok alapján azt feltételezzük, hogy a korszak török szöveteire jellemző ún. „saz stílusú” mintája a 16. század közepén a szultáni palota műhelyében működő perzsa textiltervezők, miniatúrafestők nevéhez köthető. A saz stílusú mintának ez a „négyvirágos” változata szegfűt, rózsát, tulipánt és lótuszvirágot fog egybe, igencsak hasonlatosan ahhoz, ahogy később a hazai népi mintakincsben kapcsolódott egymáshoz a szegfű, a gránátalma és a tulipán hármasa. A virágos díszítés a 16-18. század folyamán szivárgott le a magyar népművészetbe, leginkább a parasztságnak dolgozó iparosok közvetítésével, s a növényi ornamentika idővel már megállapodott, legfeljebb chinoiserie (kínaias) elemekkel gazdagodó mintakincse a háziiparosok által készített faragásokon, hímzéseken, fazekastermékeken is uralkodó maradt.

Témánk szempontjából persze a rózsáktól duzzadó szerelmi ajándékok helyett sokkal izgalmasabb az, amikor a lótuszábrázolás újra önálló jogon tért vissza a századforduló művészetében – leginkább a szent növényhez hasonlóan árnyas, mocsaras vidékeket kedvelő szecesszionisták körében. Az itt látható, első blikkre magyaros ornamentikájúnak tűnő kulacs persze még furcsa átmenet, de annyi biztos, hogy díszítése mintájául a bazsarózsák mellett valódi lótuszvirágok szolgálhattak. Ezt onnét tudhatjuk, hogy a színes mázakkal festett mintán gyönyörűen felismerhető a növény jellegzetes, zuhanyrózsához vagy az öntözőkanna csőréhez hasonló termése, amely a rendkívül ellenálló, csírázóképességét akár ezer évig is megőrző, makkszerű magokat őrzi. A kulacs nem meglepő módon a Zsolnay-gyárban készült, csakúgy, mint az a teáskészletet, mosdókészletet, süteményestálat is tartalmazó Lótusz-sorozat, amellyel nemrég önálló cikkben foglalkoztunk. Zsolnay Vilmos lányai, Teréz és Júlia munkáin a nemzeti arculat kialakítására való törekvés, valamint a korban divatos iszlám-perzsa motívumkincs beemelése egyaránt jól megfigyelhető. A Lótusz-sorozatnak pontosan ismerjük az ihletforrását is: Zsolnay Júlia még 1880-as párizsi útján, a Louvre egyiptomi kiállításán figyelt fel a később mintául szolgáló, összefont szárú, lótuszbimbót ábrázoló műtárgyra.

A bódító szépségű virág ugyanis könnyen elterelheti a figyelmünket a növény másik tulajdonságáról: egy szára általában két virágot hajt, melyek a víz felszínén ugyan önállónak tűnhetnek, de a mélyben összekapcsolódnak, szétszakíthatatlanok. Mélyen az iszapban rejtőző gubója ráadásul több szárat hajt, s így a lótusz valójában mocsári növényláncot alkot. Ahogy korábban említettük, az ókori Egyiptomban ezért is lehetett a lótuszvirág a két királyság egységének szimbóluma, illetve ezért válhatott általában a keleti kultúrákban a szerelem, sőt bizonyos esetekben a zabolázatlan nemiség jelképévé is – a kínai gáláns költészetben például a női nemi szerv kifejezésére használták, s a kurtizánokat is lótusz néven emlegették...

Az újjászületés, a megvilágosodás és a szerelem szimbólumaként mindenesetre úgy bukkan fel korról korra e gyönyörű, s különleges tulajdonságokkal rendelkező növény a művészetekben, ahogy virágzása idején a valóságban is napról napra kidugja bimbóját, s virágát bontja a zavaros vizek fölött. Legújabb reinkarnációként kortárs dizájntermékek közt akadtunk rá a lótuszvirágra: Sütő Erika porcelán- és ékszertervező lámpatestként álmodta újra a virág formáját 2011-ben, Király Fanni ötvösművész pedig pergamenből készült, 2016-os ékszersorozatában készített lótuszihletésű darabokat. De a Kelet rózsája inspirálta Csala Zsuzsa üvegtervező 2002-ben készült ólomüveg kelyheit, és kevéssel korábban Stomfai Krisztina ötvösművész itt látható gyűrűjét is.

Ha kíváncsiak rá, hol bukkant fel még a lótuszvirág az iparművészet történetében, csodálkozzanak rá szépségére galériánkban is!

Oldal megosztása

Az oldal címe nyomtatáskor:
http://www.imm.hu/hu/news/view/627,A+Kelet+r%C3%B3zs%C3%A1ja