Retro, szocreál vagy vintázs? Pontatlan és homályos jelzők, mégis, mert ilyen plasztikus a köznyelv, jól érzékeltetik, mennyire ambivalensen viszonyulunk a múlt század középső évtizedeinek lakberendezéséhez. Ezúttal egy mester és tanítványai megidézésével, s ami a lényeg: fotelekkel, karosszékekkel mesélünk a kor bútorművészetéről.
Építészet és lakberendezés, forma és funkció összhangjára törekedtek a múlt század középső harmadának hazai belsőépítészei. Akár kedveljük a minimalista, az emberi test vonalait követő bútordesignt, s 21. századi környezetünkbe átemelve retrónak, újabban vintázsnak becézzük, akár szocreálnak csúfolva mosolyogjuk meg dísztelenségéért, uniformizáló jellegéért, annyi biztos, hogy a stílus, amelyet egy kalap alá veszünk e jelzőkkel, korántsem egységes. A szocialista bútordizájn és a tervezők motivációi ráadásul nehezen érthetők a Rákosi-, majd a Kádár-kor ideológiája, tervgazdasága, kultúrpolitikája nélkül. Fontos tájékozódási pont, hogy kibontakozási lehetőséget leginkább a nagy állami tervezőirodák kínáltak ekkoriban, a nevesebb belsőépítészeket tehát olyan vállalatok munkatársai között érdemes keresnünk, mint például a Középülettervező Vállalat (Közti). Szintén segítheti az eligazodást, hogy nagy többségük a MOME jogelődjénél, az Iparművészeti Iskolában (később Főiskolán) szerezték meg a klasszikus modern bútortervezésből, lakásművészetből táplálkozó alapismereteiket – Kaesz Gyula tanítványaként.
A mester
Korábbi írásainkból, mikor az art déco és a modernizmus korának nagy hatású iparművész egyéniségeit emlegettük (mint például a bútortervezőként és grafikusként is nagyot alkotó építész Kozma Lajos, vagy éppen a polihisztor tanárember Jaschik Álmos), inkább csak terjedelmi okokból maradt ki Kaesz Gyula neve. Belsőépítész volt, bútorok, s azon túl könyvek, plakátok tervezője, de mindenekelőtt nevelő, aki legendásan emberközpontú szemléletet képviselt a lakberendezésben és a pedagógiában is. Iparművész, festő, építész tanítványai rendszerint bűbájos, türelmes, végtelenül segítőkész emberként emlékeztek rá. Alapelve volt, hogy az épített környezet az emberért van, a lakberendezésnek tehát elsősorban a lakók igényeit kell szolgálnia. Elvetette a garnitúrák használatát, sokkal inkább olyan, egyesével összevásárolható bútorokat tervezett, amelyekkel könnyen lehet követni a folyamatosan változó szükségleteket. Ülő- és tároló bútorai, amelyeket a lakás legfontosabb kellékeinek tartott, az emberi test arányainak pontos ismeretéről árulkodnak. Előszeretettel alkalmazott kényelmes, kivehető, s könnyen tisztítható hát- és ülőpárnákat a kárpitozott bútorokon, foteljei gyakran léces háttámlájúak, amelyekből változatos elrendezésű enteriőrök alakíthatók ki a „lakószobák” sarkaiban – utóbbi kifejezést is ő propagálta a funkcionális helyiségek, mint a nappali vagy a háló helyett.
Bár Kaesz Gyula eredetileg a kézművesmunka becsületét hangoztató bécsi Werkstätte-gondolatból vezette le elveit (feleségével, K. Lukács Katóval gyönyörű intarziás bútorokat is készített), azzal a praktikus szemlélettel, amely idővel eluralta munkáit, mégis termékenyen hatott a II. világháborút követően, a bútorgyárak államosítása idejében induló tanítványaira. Az utóbbi évek szakkönyvei közül talán a Közti történetét feldolgozó kétkötetes munka mutatja be a legátfogóbban ezt az időszakot. Ebből derül ki, hogy bár Rákosi alatt a szocreál követését várták el a tervezőktől (s így halt el Kozma Lajos és Kaesz Gyula a bútorgyártás művészi rangra emelését célzó, az 1948-as „Típusbútor-szép lakás” kiállítással indult kezdeményezése), meglepő módon mégis szabadabbak voltak, mint Kádár idejében. Merthogy a típustervek majd a házgyári panelépítés korában az automatizált építőipari folyamat (benne a szovjet mintára komoly gépesítéssel megtolt bútoripar) kiszolgálóivá próbálták lefokozni a tervezőket. A háború után az újjáépítésen volt a hangsúly, majd az új megyeszékhelyeket kellett fejleszteni, a Ratkó-korszakban óvodák, általános iskolák tömegére volt szükség, s mikor beindulni látszott a turizmus, szállodák, vendéglátóegységek tervezésébe fogtak a vállalat építészei és belsőépítészei, akik a tervgazdaság „üresjárataiban” algériai, nigériai, közel-keleti exportmunkákon is edződtek.
Tanítványok
Évtizedeken át a Köztinél tervezett Kaesz egyik legsokoldalúbb tanítványa, Mikó Sándor, aki a ma is népszerű, Pozsonyi úti Dunapark Kávéháztól a valutamágnes Hotel Royalon (azaz a mai Corinthián) át egészen a moszkvai KGST-palota büféjéig kávézók, cukrászdák, hotelek és vendégházak berendezésének és belső tereinek tucatjain hagyta ott keze nyomát. Belsőépítészetét a funkciót követő esztétikus formakultúra, az építészeti rendhez igazodó téralakítás és a változatos anyaghasználat jellemzi – korabeli enteriőrfotóiból ma is bátran inspirálódhatnak a tervezők. „Munkánkkal olyan atmoszférát igyekeztünk teremteni, amelyben jól érzik magukat az emberek, és színvonalas körülmények között pihenhetnek és szórakozhatnak” – olvashatjuk 2007-es, múzeumunkban rendezett életműkiállításához írt életrajzában. Ismerős gondolatok, ugye? A mesteréhez hasonlóan szintén az Iparművészetin tanító Mikó Sándornak két izgalmas ülőbútorát, egy presszóba tervezett karosszékét, valamint sorfoteljének egy elemét is őrizzük.
A maga idejében szintén a legjobbak közé tartozott a következő tanítvány, Bedécs Sándor is, aki haláláig a Közti munkatársa volt, s elsősorban nagy hotelek, pártüdülők, középületek, mint a Budavári Palota, a balatonfüredi Marina Szálló, a Dél-pesti Kórház, vagy éppen a Vidám Színpad reprezentatív enteriőrjeiről ismert. Bedécs egyedi bútorokat is tervezett és forgalmazott az Iparművészeti Vállalaton keresztül. Egyike volt azoknak az alkotóknak, akik Kozma és Kaesz említett kezdeményezése után, az Ernst Múzeum 1956-os kiállításán elsőként tudtak újra modern formavilágú bútorokkal megjelenni (mint például Hornicsek László, aki ekkoriban Kaesz tanársegédje volt, vagy a többnyire kollégiumok, könyvtárak belső tereit tervező Moess Tibor). Ugyanakkor a Kozma irodájában tapasztalatot szerzett Gábriel Frigyes kivételével, akinek hajlított technológiára tervezett, 1958-as székét milliós példányszámban gyártotta le a vicces nevű Szék- és Kárpitosipari Vállalat, ezek a bútorok még széles körben nem terjedtek el, hiszen a tervezőket csak a nagyüzemi gyártásra átálló bútoripar kezdte újra felkarolni a 70-es évektől. Bedécs Sándor talán legismertebb, ívelt formákból építkező, nemzetközi díjat nyert, kagylószerű fotelje maga a retro esszenciája. Mi most mégis egy a belsőépítészetére inkább jellemző, szikárabb vonalvezetésű karosszékkel emlékezünk meg bútorművészetéről pályája késői szakaszából.
Adósok vagyunk még az említett nagyüzemi, szériagyártású bútortervezés egyik legjelentősebb alakja, Bodnár János bemutatásával, aki vízszintes és függőleges irányban növelhető, többfunkciós bútoraival szintén Kaesz Gyula óráiról vitt tovább pár fontos gondolatot. Szabadon variálható szekrényfalairól volt ismert, mint például az 1962-es Panni-fal, amely a fém tartószerkezetbe illesztett „lebegő” tárolóelemeivel nemzetközi viszonylatban is korai, izgalmas kísérletnek számított. 1969-től a Budapesti Bútoripari Vállalatnál dolgozott, az ekkoriban készült egyszerű formavilágú, olcsó lapelemekből szerkesztett, összelegózható szekrényfalai a nagyüzemi bútorgyártásnak köszönhetően már generációk közös emlékezetében élnek – bár kétségkívül nem ezek a legszebb emlékeink. Fontos tudni, hogy Bodnár esetében leginkább a faanyag szeretetén, a józan tárgyformáláson, a jó használhatóságon volt a hangsúly, amelyet remekül illusztrálnak gyűjteményünkben őrzött, esztergált használati tárgyai, vagy izgalmas vonalvezetésű foteljei, mint például az itt is bemutatott, 1977-es Andy.
Szintén említésre érdemes a korból a Faipari Gyártás és Gyártmánytervező Iroda fiatal belsőépítésze, Burján Judit 1959-es Erika széke majd fotelje, vagy a szintén nemzedékek közös emlékezetében élő Garzon szekrénysor alkotója, az öntörvényű Király József Tér ’75 nevű bútorsorozata, esetleg a LEHEL hűtőszekrénycsaládot és házgyári lakások térelválasztó elemeit is megálmodó Palócz Sándor variálható irodabútora és fotelje – ha csak a Kaesz-féle kézműves szemléletből is táplálkozó, de a nagyipari körülményekhez alkalmazkodó szocialista bútortervezés e szálát vizsgáljuk.
A 60-as, 70-es évekbeli enteriőröket, bútorokat, amelyek emlékezetünkben egyfajta magyar retro lakberendezésként mosódnak egybe, még hosszan lehetne sorolni. Ha kedvet kaptak a témához, ajánljuk az említett „Közti 66 (42+24)” kiadványt, vagy a Magyar Belsőépítész Egyesület a korszakról szóló, online is böngészhető szakmai katalógusát. Komolyabb érdeklődés esetén pedig olvassák Somlai Tibor „Távol és Közel. Belsőépítészet a háború után 1945-1970” című könyvét, amely a téma egyik leggazdagabban illusztrált feldolgozása.
Addig is helyezkedjenek el kényelmesen, merüljenek el velünk retro magyar fotelekben!