Évszázadokon át vakított el minket a „fehér arany”, a kínai porcelán, de a Kelet mesés kincsére igazán csak akkor derült fény, mikor a múlt század utolsó évtizedeiben százezerszámra kezdték menteni a tárgyakat a Dél-kínai-tenger történelmi hajóroncsaiból. Vitorlát bontunk, s ezúttal egy térben és időben is távoli történetet mesélünk el tárgyaink segítségével.

„Bő 260 éve, 1743 márciusában a Göteborg I. nevű Kelet-Indiába induló kereskedelmi hajó kényelmesen pihent egy védett öbölben a nyugat-svéd szigetvilágban, közvetlenül Styrsö szigete mellett, ahol most ülök és e sorokat írom. Kora tavasz volt, és azokra a szelekre várt, amelyek útnak indíthatják az Északi-tengerre.” – kezdte lelkes beszámolóját Jan-Erik Nilsson svéd műgyűjtő a kínai kerámiaemlékek általa alapított szakértői fórumán, örvényként rántva magával az olvasót egy egészen kivételes történetbe. A Svéd Kelet-Indiai társaságot a sikeres brit, holland, francia és dán elődök mintájára, 1731-ben alapították Göteborg kikötővárosában. Bár működése nem volt hosszú vagy különösebben eredményes, a régi városközpont máig őrzi az emlékeit: a Kelet mesés gazdagságáról a Ming- és Csing-kori porcelánoktól zsúfolt régiségboltok mesélnek, a tengeri kereskedelem veszélyeiről pedig az a hajóroncs, amely hosszú ideig a kikötő látványossága volt: az említett Göteborg torzója.

A társaság 11. expedíciója látványos kudarcba fulladt, mikor az East Indiaman típusú hatalmas tengerjáró harminc hónapnyi kalandos utazást követően, száztonnányi porcelánnal a gyomrában, alig 900 méterre a névadó kikötőtől zátonyra futott és félig elsüllyedt. A rakomány javát (a porcelán mellett teát, fűszereket és selymet) közvetlenül a hajótörés után, majd újabb körökben az 1860-as és az 1900-as években kimentették, az impozáns monstrum maradványait azonban szép fokozatosan betemette az iszap és a feledés. Mígnem egy svéd búvár, Anders Wästfelt kutakodni nem kezdett a helyszínen a nyolcvanas években, s kiderült, az „üresnek” vélt roncs még kész kincsesbánya – a hajó rakterében pihent az itt látható, virágokkal díszített porcelántányér is. Wästfelt kezdeményezéséből indult a fent idézett Jan-Erik Nilssonhoz hasonló önkéntesek, s később szponzorok százait vonzó vállalkozás, melynek eredményeként 2006 nyarán a kínai Kantonban köthetett ki a Göteborg III., az elsüllyedt hajó modernkori replikája. Bár ez az eset teljesen egyedülálló, mégis jól szemlélteti, hogyan vált fokozatosan kincskeresésből örökségvédelmi munkává az ázsiai kerámiát rejtő hullámsírok, főként a Dél-kínai-tenger történelmi hajóroncsainak feltárása a múlt század utolsó évtizedeiben.

Persze a történet kezdetéhez valamivel távolabbra kell hajóznunk a múltba. Kína már a Római Birodalommal is élénk kereskedelmet folytatott, s értékes porcelánjuk – főként arab közvetítéssel – már korábban is befolyásolta az európai ízlést (gondoljunk csak a hispano-mór keramikára vagy az itáliai majolikára), nagyobb tételben azonban csak az Afrikát megkerülő hajóúton, spanyol és portugál felfedezőkkel kezdett beáramlani Európába a „fehér arany” a 16. században.
Az első kereskedelmi állomást a század közepén alapították a portugálok Kantonban – késő Ming-kori, kék-fehér exportporcelánjuk „kraak” néven vált ismertté, feltehetően az óceánhajózásra épített, 3-4 árbócos karakk hajótípus neve után. II. Fülöp spanyol király Anglia ellen küldött flottája, a híres spanyol armada 1588-as veresége fordulópontot jelentett a tengeri hadviselés történetében, így a 17. század elejétől, az első Kelet-indiai Társaságok létrejöttével a brit és a holland jelenlét vált dominánssá a Dél-kínai-tengeren. A hollandok a Jáva szigetén alapított batavia-i (ma Jakarta) központjukból uralták egy évszázadon át a régiót – ide tartottak azok a kereskedők is szerte Délkelet-Ázsiából, akik velük szerettek volna üzletelni. S minderről rengeteget elárulnak a térségben feltárt hullámsírok.

A gyarmatosítók viharos viszonyáról tanúskodik például az 1625-ben odaveszett Wanli, a Malajzia keleti partjainál felfedezett portugál bárka roncsa: a kínai „porcelánfővárosban”, Jingdezhenben készült árut szállító hajót feltehetőleg holland ágyúgolyók, majd egy hatalmas robbanás szakították darabokra – kész csoda, hogy az itt látható, vízparti sziklán álló madarakkal díszített tányért ilyen épségben sikerült kimenteni a rakományából. Ugyan a hasonló összetűzések nem voltak ritkák, többnyire a Dél-kínai-tengeren jellemző heves monszunviharok, a fa vitorláshajókon gyakori tűzesetek, s nem egyszer a túlrakodás okozta a legénység és a rakomány vesztét. „A Longquan 1350-1400 között süllyedt el 120-150 ezer porcelántárggyal a gyomrában, a Nanhai sziámi hajó 30 ezer darabot szállított 1440-1470 körül, a Hatcher kínai hajóról 20 ezer kék-fehér porcelán került elő 1645-ből, a Geldermalsen holland hajó 1752-es katasztrófáját 160 ezer kék-fehér porcelán élte túl” – jellemezte a kereskedés volumenét egy 1999-es kiállítás kapcsán a Magyar Iparművészet szerzője. Mikor egy múzeumi séta során az itt bemutatotthoz hasonló porcelántálakat látunk sorakozni a vitrinekben, könnyen megfeledkezhetünk arról, hogy többségük délkelet-ázsiai hullámsírokból került elő: olyan hajókról, amelyek nem feltétlenül Kínából és nem kizárólag Európába indultak – ráadásul sokszor a porcelán volt a legkevesebb, ami velük együtt odaveszett.

Az egyik legjobban dokumentált tengeri katasztrófa a kínai Hsziamen kikötőjéből 1821 decemberében útnak indult Tek Sing esete – ritka kivétel, hogy a hajó nevét is ismerjük. Az 50 méter hosszú, 10 méter széles, súlyosan túlterhelt dzsunka (Kína partjai mentén kialakult hajótípus) helyi piacokra szánt rakománnyal szelte a viharos vizeket, mikor a kapitány, Io Tauko valami miatt úgy döntött, hogy egy zátonyos területen átnavigálva rövidíti le Bataviáig az utat. Két nappal később hajózott arra a Kalkuttából érkező brit Indiana, melynek parancsnoka, James Pearl először homokzátonynak nézte azt a hatalmas törmeléket, amely a szerencsétlenül járt dzsunka helyén maradt – a romló időjárással dacolva végül 190 embert tudott kimenteni a habokból.

Mint utólag kiderült, a porcelánt (mint például az itt látható dupla tégely), értékes teafajtákat, selymet, gyöngyházat és tömjént szállító hajón sokkal értékesebb rakomány is utazott: mintegy 1600 nő, férfi és gyermek zsúfolódott a fedélzeten – kínai vendégmunkások, akik a jobb élet reményében vállalkoztak a veszélyes útra kevéssel az első ópiumháború kitörése előtt. Talán nem túlzás, hogy a Tek Singet ma a Kelet Titanicjaként emlegetik. Hasonlóan járt kevéssel korábban a Kínába ópiumot, Európába porcelánt szállító brit Diana is a Malaka-szorosban Malajzia partjainál. Az első tiszt hezitált, hogy felébressze-e a lázas beteg kapitányt, mikor észlelte a veszélyt, így a hajó végül az éjszaka közepén zátonyra futott. Néhány mentési kísérlet után a legénységet ugyan a vízbe parancsolta a robajra magához térő Alexander Lyell, s igyekezett a part felé navigálni a léket kapott hajót, a Dianát azonban a mélybe rántotta a porcelánrakomány – ebből származik ez a hal alakú vízcseppentő is.

Még az Iparművészeti Múzeum mai gyűjteményében is legkevesebb kéttucatnyi különböző hajóroncsból őrzünk ázsiai kerámiaemlékeket, s hasonló történeteket a 9-19. századból. Laikusként talán azt a legfurcsább megérteni e tárgyakon keresztül, hogy a „fehér arany”, amiért évszázadokon át kereskedők és arisztokraták vetekedtek, amit számos európai uralkodó komoly költségen, saját porcelánmanufaktúrában igyekezett másoltatni a 18-19. században, s ami a delfti fajanszműhelyektől a magyar háziiparosokig Európa-szerte befolyásolta az ízlést, javarészt kontinentális piacra termelt, a mi ízlésünkre szabott kínai exportárú volt, a valódi kínálat töredéke. Már a korai portugál felfedezők is gyakran minták alapján rendelték az árut, holland és angol kereskedők által hozott makettek, metszetek szabták meg a formát és a díszítést, melyek közt mitologikus és keresztény jeleneteket, erotikus motívumokat is találunk, nem beszélve az európai megrendelők címereiről. A „kínaias” kivitelezésű, barokkosan dús vagy épp klasszicista módon letisztult dekorációk alapján szinte évtizedes pontossággal belőhető e porcelánok kora, s feltűnő, hogy a tárgytípusokkal hogyan követték a dél-ázsiai műhelyekben a nyugati lakberendezési trendeket, miközben az európai stílusokra – leginkább a rokokóra – is nagy hatással volt a kínai formatervezés és motívumkincs.

A hajóroncsokból feltárt porcelánokban az a legizgalmasabb, hogy pontos képet adnak a hazai és a nemzetközi piacra gyártott választékról, a dél-ázsiai fazekasműhelyek elképesztő alkalmazkodási képességéről az európai felfedezők korát megelőzően is. A 830 körül az indonéziai Belitung-sziget partjainál elsüllyedt dhow (klasszikus arab vitorláshajó) a Tang-dinasztia legnagyszerűbb kerámiagyűjteményét őrizte meg, s az innét mentett tálakon, korai, máz alatti kobalt festéssel készült edényeken buddhista lótuszszimbólumokat, perzsa motívumokat, Korán-feliratokat is találtak. A Szingapúr közelében felfedezett Turiang thai, vietnami és a híres Longquan-kemencékből származó, szeladonmázas kínai kerámiát szállított az indonéz szigetvilágba a 14. század közepén. A Vietnám középső partszakaszánál odaveszett Hoi An javarészt 15. századi vietnami kerámiát rejtett, s emiatt számított csemegének a régészek körében, míg a Manilától északra, Santa Cruz település közelében feltárt roncs rakománya a Fülöp-szigetek részvételét bizonyította a regionális kereskedelemben a 15. század végén. Miközben tudjuk azt is, hogy a legkáprázatosabb kék-fehér máz a Jüan-dinasztia (13-14. század) idején, szintén külső igényeknek megfelelve, a szeldzsuk-török udvarok megrendelésére bukkant fel a porcelánokon, s vált a belső piacon is népszerűvé a 15. századtól. Előtte inkább a karcolt, nyomott mintákkal díszített, halvány zöld, fehér és kék mázas, a 18. századtól pedig a többszínű, illetve a pazar árnyalatú egyszínmázas porcelán volt inkább a kínai módi.

Noha mindezek a leletek évezredek tárgykultúrájára, ősi világok bonyolult kapcsolataira világítottak rá, s rég elfeledett műhelyeket tettek fel újra a művészettörténet térképére, mégis úgy tűnhet, mintha alig néhány évtizedre nyílt volna meg, s engedte felfedezni kincseit az óceán. A nagy roncsfeltárások java ugyanis a múlt század hetvenes-kilencvenes éveire esett. Az okok összetettek, de annyi biztos, hogy a búvárrégészet technológiai fejlődése, a fosztogatókkal és ezzel egyidőben az ipari halászattal folytatott versenyfutás, illetve a víz alatti kulturális örökség hatékonyabb védelme (2001-es az erről szóló UNESCO-egyezmény) keretezte ezt a néhány évtizedet. A Hoi An roncsáról például úgy szereztek tudomást a vietnami hatóságok, hogy csempészeket kapcsoltak le a reptéren, bőröndjeikben a helyszínről származó kerámiákkal – a jelek szerint barbár módon fosztogatták a rakományt, horgonyokkal „verték fel” és hálóval fogták be a tengerfenékről a tárgyakat. A Longquan hajó rekorder roncsmezője pedig eredetileg egy embermagasságú, 30 méter hosszú kerámiadombként bukkant fel a búvárok előtt, ám amíg készültek a tervek a szakszerű feltárására, mélytengeri halászok szántották fel súlyos vontatóhálóikkal a helyszínt, megtizedelve a leleteket. Ahogy Tóth János Attila búvárrégész egy blogbejegyzésében írja, napjainkra jószerével már csak a mélyebb vizekben maradtak még olyan „kincses” hajók, amelyeket eddig nem fosztottak ki, miközben a 70-es évek vége óta tízezerszám a kereskedelmi forgalomba kerülő porcelántárgyak leverték az árakat, a roncsok „kitermelésének” magas költségei pedig veszteségessé tették az iparágat.

Mert azt azért látni kell, hogy a kincsmentésre komoly kereskedelmi társaságok álltak rá, s valóban ipari jelleget öltött ebben a pár évtizedben. A brit felfedező és tengeri mentő Michael Hatcher például arról híres, hogy különösen nagy mennyiségű porcelánt mentett ki s adott el – ma már vitatható módon – a Nanking roncsából a Christie's 1986-os amszterdami aukcióján, míg alkalmanként érték kritikák a máskülönben kifejezetten elismert, tíz térségbeli hullámsírt (a többi közt a Longquant, a Turiangot és a Royal Nanhait) feltáró Sten Sjøstrandot is. A három éve elhunyt tengeri régész a hatvanas évek végén döntött úgy, hogy unalmas lenne számára egy közönséges svéd mérnök élete, ezért egy átalakított busszal három év alatt átszelt két kontinenst, s Szingapúrban letelepedve futott be építészkarriert, mielőtt beleszeretett volna a roncsmentésbe. Kalandosnak hangzik, ugye? Pedig még csak most jön a történet vége, hiszen egy hasonlóan nagy vargabetűvel rövidesen újra Göteborgban találhatjuk magunkat, mint anno a kikötővárosról elkeresztelt hajó.

Ugyanazokban az évtizedekben, mikor a roncskutatások java zajlott, egy 1956-ban meghurcolt győri evangélikus lelkész lánya, Bácsi Magda elismerésre méltó karriert futott be hegedűművészként: éveken át a milánói Scalában, majd a Svéd Királyi Operában játszhatott. Egy hongkongi turnén futott bele abba a porcelánkiállításba, ami aztán örökre megváltoztatta az életét. Eleinte kedvtelésből vett néhány tengerből mentett példányt árveréseken, néha akár zenekari próbákról kiszökve, de – saját bevallása szerint – mindenféle szakmai koncepciót nélkülöző válogatása idővel egy szenvedélyes és értő gyűjtő tekintélyes kollekciójává gyarapodott. A segítséget éppen Göteborgban találta meg, ahol rendszeresen válogathatott a tengerből mentett porcelánokra specializálódott kereskedőknél. Magángyűjteményét 2011-ben mutatta be az Iparművészetiben, amelyből több részletben, összesen mintegy négyszáz tételt ajándékozott a következő években múzeumunknak. 2021 nyarán Győrben, a Magyar Ispitában láthattott a közönség egy kiemelkedő válogatást gyűjteményéből. Az I. világháború óta ez volt a legnagyobb értékű, magánembertől származó műkincsadományunk – s ennek köszönhetően mesélhetnek most e tárgyak arról a korról, mikor megnyílt alattuk az óceán.