Hímzés (töredék) - pávával, jégmadárral és pillangókkal, 19. század, Kína

Árgus szemmel vizsgáljuk a pávatollat, mégsem áll össze a kép. Hogyan lett a pávaszem a magyar szecesszió kedvenc díszítménye? Milyen kihívás elé állította az utánzása az alkotókat, s mennyi köze lehet a népművészethez? Ezúttal egy valódi díszmadár nyomába eredünk – tartsanak velünk!

Siegfried Bing párizsi műkereskedő – az Art Nouveau névadója – szerint Tiffanyt, a híres New York-i üvegművészt oly mértékben ragadta magával a pávatoll motívuma, hogy egy teljes éven át kísérletezett a madár irizáló (fémesen színjátszó) tolldíszének visszaadásával. Arra a megoldásra jutott kollégáival: ha egy kobaltkék színű, fújt üvegedényre a hegyikristállyal rokon kvarcásványból, aventurinból készült vékony üvegszálakat fektet, majd tovább hevíti a felületet, a fémes csillogású anyag mintaként olvad az üvegbe. Az így kialakult felület nemcsak a toll erezetét utánozza, de hasonló szivárványos átmenetekkel reagál a változó fényre is, mint az ihletadó, türkiz-arany hatású pávatoll, azaz „élő” anyagként viselkedik. Híres Páva-üveg (Peacock) sorozatának díszvázái ennek köszönhetően szó szerint uralták a szecessziós enteriőröket. Ebben is emlékeztettek előképeikre, az egyiptomi, iraki, perzsa lüszteres kerámiákra, amelyeket szintén szimbolikus természeti elemekkel, vízzel, gyöngyökkel, virágokkal, szivárványszínű rovarokkal és madarakkal, gyakran pávákkal díszítettek egykori alkotóik.

Díszüveg – Páva, Louis Comfort Tiffany, Tiffany & Co, 1898 körül, New York

Mert az nyilvánvaló, hogy a Dél-Ázsiában őshonos kék pávát, India nemzeti madarát nemcsak a századforduló iparművészei fedezték fel maguknak – udvarlásra szolgáló, szemkápráztató faroktollainak köszönhetően már az ókorban is díszállatként tartották a hímjét. Tollait használtak a kínai mandarinok (tanácsosok) rangjának jelölésére, Cicero Rómájában legyezőket formáztak belőlük, míg Nagy Károly korában lovagok és hölgyek díszéül szolgáltak. A madár előkelő szerepet kapott az egyiptomi, kínai, hindu mitológiában, akárcsak később a keresztény ikonográfiában. A halhatatlanság, az uralkodói méltóság, a feltámadás jelképe volt, mielőtt a hiúság megtestesítője lett volna.
A reneszánsz Raffaello legalábbis e jelentésében alkalmazta már a gobelin technikával szőtt Medici-kárpitokon, melyek 17. századi másolatából láthatják itt a pávás részletet. A legizgalmasabb szerep mégis a görög mitológiában jutott a madárnak a legfőbb olümposzi istennő kísérőjeként.

Falikárpit - ún. Medici kárpit-Puttók játékai IV. (puttók pávával), Raffaello Sanzio, Raffaello Santi, Barberini kárpitszövő manufaktúra (Róma), 1633 -1635, Róma

A történet szerint Héra a földanya óriás fiára, a sokszemű Agoszra bízta a tehénné változtatott Ió felügyeletét. Ám miután megölték az óriást, Héra a páva tollait, más értelmezésben az égboltot díszítette a szemeivel. A legyezőszerű tolldíszt tehát már a görögök is a csillagos éggel rokonították. Ha pedig „árgus szemmel” vizsgálunk valamit, ma is az óriás mindent látó képességével ruházzuk fel magunkat...
Az örökkévalóság és a teljesség kifejezőjeként a pávakakas jelentősége a szarvaséval vetekszik a keresztény szimbolikában is – ha együtt ábrázolták az állatokat, az szinte kivétel nélkül a kozmosz kicsinyített mására, az Édenkertre utalt. Szűz Mária társaságában a mennyei örök élet jelképe volt, míg a pávaszemek, a faroktoll mintái ekkor már a mindent látó egyházat jelentették. Nem is kérdés, hogy miért tartotta és ábrázolta az ember évezredek óta ezt a gyönyörű madarat. A mából nézve sokkal inkább az az érdekes, hogyan adták vissza hímzésen, csipkén, mázas kerámián, festett porcelánon vagy nyomaton a pávatoll szemkápráztató látványát a művészek.

Roletták, 19. század közepe, Felvidék

A nyitóképünkön látható, 19. századi kínai hímzéstöredéken például olyan módszerhez, az ún. „tűfestéshez” folyamodott az ismeretlen alkotó, amellyel hagyományosan a festmények hatását igyekeztek imitálni – keleti munkák mellett jellemzően a 16-18. századi egyházi kelméken alkalmaztak ilyet. Valódi kihívás ez a kézimunkázóknak, hiszen a szivárványos színhatás kulcsa, hogy egy egyenetlenül „fogazott” laposöltés réseit kell újabb és újabb színekkel, váltakozó hosszúságú varratokkal kitölteni, míg az ecsetvonásra nem kezd hasonlítani a mintázat – bár a technikát később gyakran színátmenetes fonal segítségével egyszerűsítették. Hogy e szálnál maradjunk, Fáy Aladárné története is a pávához kapcsolódik: az arisztokrata asszony a sárközi fehér hímzések megoldásait és a magyar népi mintákat kezdte csipkére átmenteni a századfordulón. Így született meg a Hunnia, melynek kikísérletezésére, a bonyolult szálvezetés kialakítására éppen a nagy kreativitást igénylő madár motívumát tartotta alkalmasnak. „Ez a páva azzal keltett feltűnést, hogy ilyen szabadabb formának vert csipkében való kivitelét addig lehetetlennek tartották” – írta büszkén az alapötletről a Muskátli kézimunkaújságban 1936-ban.

Legyező-csipke, Dékáni Árpád, Markovits Mária, Halasi Csipkeműhely, 1906 körül, Kiskunhalas

A kitárt faroktollak kézenfekvően kapcsolódnak a legyező formájához is – persze akadt példa arra, hogy trükkös módon, közvetlenül pávatollból készüljön ilyen alkalmatosság (lásd galériánkban), de jóval jellemzőbb volt díszként az aprólékosan kidolgozott motívum. Dékáni Árpád rajztanár tervezte a századelő egyik legszebb pávalegyezőjét, amelyet az általa alapított, a Hunniával kortárs Halasi csipkeműhelyben valósított meg Markovits Mária színes lenfonalból. A kiemelkedő tehetségű varrónő – mint emlékezhetnek – szokatlan módon szövőöltést, azaz stoppolást alkalmazott a mintaelemek kiemelésére. Ezzel, pontosabban a munkában való alkotó részvételével tette egyedivé a halasit. Az ő esetükben merült fel elsőként az a kérdés is, hogy népművészetnek vagy iparművészetnek tartjuk-e a csipkét. Magyaros munkáik (a formák és a módszerek tekintetében is) szecessziós alkotásoknak tűnnek, a válasz tehát az utóbbi. De ha már itt tartunk, nem kerülhetjük meg azt a kérdést sem, hogy egyáltalán népi mintának tekinthető-e a páva?

Dísztányér - magyaros dekorral, Darilek Henrik, Zsolnay-gyár, 1905, Pécs (Mack)

Túl szép, hogy igaz legyen az a teória, miszerint azért lett a nemzeti stílus kialakítására törekvő hazai iparművészek kedvenc mintája a pávaszem a szecesszió korában, mert a páva a magyar díszítőművészet hagyományos motívuma volt. A folytonosság elmélete vonzó, de nem ebben a formában igaz. A megkülönböztető faji jegyekkel ellátott madarak ritka kivételnek számítanak a népi ornamentikában, közülük is kiemelkedik a rendszerint párosan megjelenő páva. Levéltári adatok már a 16. századból említik úri hímzéseken, népi textíliákon pedig a 18. századtól jelennek meg a szerelem madaraként, vagy – hasonlóan, mint a rabénekekben – az örök élet reményeként. Nem jellemző azonban, hogy valódi megfigyelésen alapulnának e népi ábrázolások, inkább a különböző előképek, a hagyományba beépült stilizálások újrafogalmazásai. Pávát máskülönben az udvarházakban tartottak ekkoriban, ott is elvétve, de az egyszeri szűcs aligha figyelhetett meg ilyen „csodabogarat”!
A pávamadár tehát valóban hagyományos motívumunk, de a toll dísze, a pávaszem, nos, hamis barát.

Asztalterítő - páva alakjával, 19. század 2. fele, Magyarország

Történt ugyanis, hogy egy újabb rajztanár, bizonyos Huszka József, aki eredendően a magyar középkori és kora újkori művészet emlékeivel foglalkozott, az 1885-ös országos kiállítást követően elkezdte sorra felkeresni az ott bemutatkozó néprajzi csoportokat – így jutott el a matyókhoz, a hétfalusi csángókhoz, s járta be gyűjtőkörútján az Alföld számos települését. Az ekkor látott szűcs- és szűrhímzéseket dokumentálva alkotta meg azt a máig forrásértékű, Magyar ornamentika című, gazdagon illusztrált munkáját, amely aztán a hazai iparművészek kedvenc olvasmánya lett a századfordulón. Huszka – minden érdeme mellett – azonban egyre inkább foglya lett saját elméletének: véletlen formai megfelelésekből következtetett arra, hogy e motívumok, különösen a pávatoll, a honfoglalás előtti időkből maradhattak fenn, s keleti, indiai eredetűek lehetnek.

Ékszerterv – függők, Horti Pál, 1901, Budapest

Története kísértetiesen hasonló ahhoz, ahogy a „pávatoll-mintát” sűrűn alkalmazó Horti Pál gabalyodott bele Közép-Amerikában a magyarság eredetkutatásába. Azzal a különbséggel, hogy Huszka túlélte saját tévedését, s a rózsabimbó 18-19. században kialakult, belső fejlődésű motívumváltozatát, amit ősi eredetű pávaszemként hirdetett, más népi díszítményekkel együtt sikeresen terjesztette építészek és iparművészek körében. Annak ellenére is, hogy a néprajzosok már ekkor sem tudtak őszintén mosolyogni egyre vadabb elméletein. Ezt a mintát látjuk visszaköszönni az említett Horti könyvdíszein, Darilek Henrik fentebb megcsodálható Zsolnay-dísztányérján, Lechner Ödön épületeinek dekorációin, Thék Endre, Róth Miksa és Giergl Henrik munkáin – hogy csak egy gyors, de korántsem teljes seregszemlét tartsunk. Gyűjtése mindenesetre találkozott a nemzeti jelleget kereső alkotók érdeklődésével. A sors fintora, hogy maga megvetette a „kozmopolita” irányzatot. Bata Tímea e cikkben sűrűn idézett tanulmánya szerint a néprajztudomány és mások felől ért kritikákon megkeseredve egyenesen támadta a szecessziót, amely tőle vette a hazai ihletet.

  Ex libris - Erdey Aladár, Helbing Ferenc (1870 - 1958), 1907 körül, Magyarország 

A büszke pávát díszes tollazata miatt az ókor óta előszeretettel ábrázolták – mégis a szecesszió idején vált igazán kedvelt motívummá más álomszerű állatokkal, növényekkel, fantázialényekkel együtt.
A korszak hazai alkotói számtalan forrásból meríthettek inspirációt, melyek közé ugyanúgy besorolhatjuk az antik mitológiát, az ókori keleti díszítőművészetet, mint mondjuk a japán kultúrát, amely éppen Siegfried Bing közvetítésével formálta e korban az ízlést. S valóban, az eredetüket övező vita ellenére szervesen illeszkednek e sorba a magyar népi motívumok is. Nézzenek csak körül galériánkban, hadd kápráztassa el a madár szépsége önöket is!

Melltű - magyaros motívummal, Förk Ernő, Hibján Samu, 1898 körül, Budapest