Nem jutott éppen előkelő szerep a békáknak a művészetekben, még a mesékben is rendszerint kisszerű, szánalmas, ha nem egyenesen negatív alakok. A kétéltűek világnapján ezért igyekszünk rehabilitálni őket – mert a legnagyobb alkotók között is akadtak tisztelőik!

Fémlüszterekkel festett fajansz kisplasztika (állatfigura) - Gitározó béka, Wartha Vince, 20. század, Magyarország

Háztűznézőbe indul barátjával a szerelmes béka, az egérkisasszonynál történt látogatása azonban csúfos véget ér – a bimbózó frigyet a macska pecsételi meg. Hacsak nem éppen elvarázsolt királyfit alakít, akit egy csókkal szabadíthatnak fel átka alól, többnyire hasonló szerepben tűnik fel brekegő barátunk: a Homérosznak tulajdonított komikus eposz, a Békaegérharc óta rendszerint a történetek együgyű, gyáva, felfuvalkodott figurája, akit a hallgatóság mindig is a fölösleges fecsegéssel, csúfsággal, paráznasággal, nyomorral azonosított. Mózesen keresztül még a jóisten is azzal fenyegette az egyiptomiakat, hogy békákkal sújtja földjüket, de hasonlóan nyomorultul bánt velük a nyelv is: gondoljunk csak a „lenyeli a békát” vagy éppenséggel „a béka segge alatt” fordulatokra.

Nyomott mintás lenvászon zsebkendő - a ''Der verliebte Frosch. ' (A szerelmes béka) című mese jeleneteivel, 1900 körül, Ausztria (feltehetően); Németország (feltehetően)

Pedig, ha tájékozottabbak lettek volna evolúcióbiológiából az ókori szerzők, akik a rossz hírnévről tehetnek, igazi hősként tisztelhetnénk ma a varangyokat és farkas barátaikat, a szalamandrákat és gőtéket, azaz a kétéltűeket. Ők ugyanis az örökösei a legkorábban, kb. 370 millió éve partra vetődött első gerinceseknek! Igazi pionírok, a szárazföld meghódítói, akik saját egyedfejlődésük során – mikor petékből ebihalak, majd békák lesznek – máig újra eljátsszák ezt az ősi teremtéstörténetet. Húsz éve végezték el a tudósok a kétéltűek első globális felmérését; a lehangoló eredmény: 6-7 ezer fajuk harmadát máris kihalás fenyegeti. Öt évvel később, 2009-ben már kifejezetten azzal a céllal nevezték ki március 20-át a békák világnapjának, hogy veszélyeztetettségükre hívják fel a figyelmet. Az apró állatok ugyanis nem csak időjósként hasznosak: az ökoszisztéma fontos résztvevőiként a kétéltűek állapota egyben a környezet egészségéről is árulkodik. Nálunk ma ezért ők lesznek a hősök!

Ex libris a Békakirály című mese illusztrációjával - Hans Hoppe, Otto Voigt grafikus, 1901, Németország

A varangyok mesebeli ábrázolására számos példa akad gyűjteményünkben – erre Margittai Zsuzsa tematikus válogatása hívta fel a figyelmet a Magyar Iparművészet hasábjain. „A békák nemcsak az ókori eredetű erkölcsi tanmesék, de mulatságos mondókák hősei is, máskor jó vagy negatív mellékszereplők” – írja a művészettörténész, Walter Crane ezópusi meséket feldolgozó, vagy éppen Louis-Maurice Boutet de Monvel francia festő La Fontaine-könyvével illusztrálva állításait. A brit Randolph Caldecott rajzai nyomán készült például a fentebb látható zsebkendőkészlet, amely hat kendőbe sűrítve meséli el A szerelmes béka történetét, de akad példa a Grimm testvérek verziójában elterjedt Békakirály meséjének ábrázolására is.
A virágfestményeiről és állatrajzairól is ismert, de leginkább a német szecesszió hatását tükröző porcelándekorációiról híres Otto Eduard Voigt itt látható ex librisén például a Jugendstil tipikus, lobogó hajú, fekete-fehérbe öltözött nőalakja vonja el a figyelmet a témáról: a tavirózsa levelén pihenő koronás állatfiguráról.

Ezüst díszedény - szarvas alakú, 18. század eleje

A béka ikonográfiája – ahogy arra az Állatszimbólumtár szerzői is felhívják a figyelmet – mindezzel együtt nem mondható gazdagnak, így az ószövetségi eredetű negatív szimbolikája az újkorban sem vesztett hatékonyságából. A bűnök (paráznaság) és a pokol ábrázolásain szerepelt gyakran, a felfuvalkodottság és a rágalmazás jelképe volt, csúfsága miatt elsősorban az alantas lélek ábrázolására tartották alkalmasnak. Ez az ezüst szarvas sem véletlenül keveredett az illusztrációink közé. Mert ugyan nem könnyű felismerni, de a talapzattal rendelkező, állat formájú barokk ivóedényeken szintén megtaláljuk a békákat: az emelkedetteb szerepet elnyerő állatok, például szarvasok taposnak rajtuk rendszerint. A nürnbergi és augsburgi willkommok készítésének korában ugyanis főként a részegség különböző fázisaira utaltak a csúszó-mászók (míg a baglyok az éjszakai tivornyázásra), ezért a kígyókkal és férgekkel együtt a trébelt (hidegen domborított) serlegtalapzatok állandó szereplői voltak.

Színes ólommázakkal festett finomfajansz ovális tál - Bernard Palissy modorában, Victor Barbizet, 1870 körül, Párizs

Meglepő, hogy ugyanebből a korból, csak egy másik műfajból ered a kétéltűek későbbi, természethű ábrázolása is – s ezt mindenekelőtt annak köszönhetjük, hogy egy híressé lett francia fazekas véletlenül jól ismerte a mocsárvilágot. Medici Katalin pártfogoltja, a természettudományokban jártas Bernard Palissy kígyóval-békával díszített rusztikus díszedényeihez az általa feltérképezett saintonge-i sós mocsarakból merítette az ihletet. Ugyan eredetileg a porcelán titkát kutatta, s egyszerű pénzkereseti forrásként tekintett a naturalista hűséggel megmintázott kerámiákra, bizarr dísztáljai mégis akkora divatot teremtettek Párizsban, hogy még évszázadokkal később is akadtak másolói. Népszerűségét nagyban magyarázza, hogy a természet ihlette munkáit követendő példának találták a naturalizmus, a historizmus, majd a szecesszió korának alkotói is. A legtöbb másolat a tekeredő kígyóval és mocsári lényekkel díszített, ovális táljáról készült – ezek közé tartozik Victor Barbizet itt látható munkája is, figyeljék csak meg jól, peremén a jól felismerhető varanggyal.

Plasztikus díszítésű, aranyozott porcelán díszedény - Légyre leső békával, Zsolnay-gyár (Pécs), 1890 körül

Palissy „modorában” készült tárgyakat előszeretettel készítettek a pécsi Zsolnay-gyárban is, a legismertebb közülük talán egy csigákkal és páfránylevelekkel díszített lámpatest az 1880-as évekből, de ezek közé sorolható az itt látható díszedény is a légyre leső békával. Naturalista ábrázolásokon persze rendszerint éppen a fordítottja, a zsákmányállat szerepe jut a szerencsétlen brekinek. Ebben a szerepben találkozhatunk vele a naturalisztikus felfogású szobrairól híres Emmanuel Frémiet bronzöntvényén (a békát üldöző szalonka), vagy éppen a bravúros ötvösmester, Egger Henrik gólyaszobrán (lásd galériánkban). A naturalista ábrázolások közül azonban az egyik kedvencünkre már a Minton & Co Aquarium-sorozatában bukkantunk: a víz alatti élővilágot megjelenítő tányérkészlet itt látható darabja perspektivikusan ábrázolja az átmenetet a vízi és a szárazföldi élet között.

Máz felett színesen festett keménycserép tányér – Békákkal, Minton & Co Ltd., 1878, Stoke-on-Trent (Staffordshire)

Talán éppen ennek az átmenetiségnek köszönhette népszerűségét a varangy a szecesszió korában is: a korstílusra jellemző homályossághoz, disszonanciához, kétértelműséghez leginkább azok a növények, állatok, sőt álomszerű lények passzoltak, amelyek maguk is határhelyzetekre utalnak. A szépséget és a kevélységet is jelképező páva, a gonoszság és a bőség üzenetét egyszerre közvetítő sárkány, vagy éppen a hernyóból kifejlődő légies pillangó mellett az ebihalból kialakuló béka is szinte kínálta magát. Erre szintén számtalan példát találni gyűjteményünkben. Mi most mégis egy olyan rajzzal illusztráljuk, amely első látásra sokkal inkább naturalista természetábrázolásnak tűnhet. Az itt látható rajzok a Párizsban ismertté lett magyar grafikus, Krieger Béla Gyula sorozatából származnak. A budapesti Képzőművészeti Akadémián Rauscher Lajos tanítványaként végzett festő nagyszámú, szecessziós stílusú ékszer-tervrajzáról volt híres, amelyeket a párizsi Levy-kiadó jelentetett meg önálló albumban La chimere et l'animal címmel – innét származik az itt látható tábla is.

Mintalap az Ékszertervek a La chimere et l'animal c. sorozatból, 29. tábla, Krieger Béla Gyula, 1900 körül, Párizs

Bizarr fantázialények ihlette ékszertervei eredetéről rántja le a leplet ez az album, hiszen pontosan azt mutatja meg, hogy a gyakran a felismerhetetlenségig eltorzított art nouveau motívumok hogyan vezethetők vissza az élővilág naturalista ábrázolására. „Dernier cri-jük most a varangy, bronz-, ezüst és cinnvarangyok, porcellán- és kőedényvarangyok, varangy mint kilincs, virág- és gyertyatartó!” – panaszkodik a párizsi szalon egysíkú kínálatára a Magyar Iparművészet kritikusa 1898-ban. Pedig, ha valamikor, akkor talán éppen ekkor érhettek a csúcsra a kétéltűek a képzőművészetben.

A szecesszió lehetett az, amely végre kiemelte a békákat a boszorkányok üstjéből, vagy éppen a káromkodó ember szájából – ahová évszázadokon át űzte őket az emberi képzelet. Mert amikor ennél hétköznapibb fantáziára bíztuk leveleken üldögélő barátainkat, akkor sajnos nem jutott nekik előkelő szerep: maradtak apró, tányérszéli dekorációk, a sárban kúszó részegesek illusztrációi, gólyák unalmas zsákmányai, vagy legfeljebb levélnehezékek!

Égetett mázzal feldett gres kiplasztika (levélnehezék) – Béka, Zsolnay-gyár (Pécs), 1899, 1879